Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-23 / 4. szám
CSOŐRI SÄNDOR: Földre szállt fák Már régen nem egymást szerettük, csak a szerelmet együtt; a fákat, melyek, mint Greco megnyúlt angyalai, hajnalonkmt a földre szálltak; folyók fém-drótjait, mert gyerekesen elbotlottak. De a víz alatt már becsukott szemmel feküdtünk — Kilián országa volt már a hajadnak, külön ágya a mosolyodnak. Sziráki Endre litográfiája Már régen nem egymást szerettük, csak a szerelmet együtt. Menny dörgött? Rá mondtuk: a fal vakolata serceg, vagy a padlótörések kis tüzérei ágyúzzák szét a csendet. Hazudtunk és nevettünk. Tudtuk: a jövőnk árulás lehet csak, de mint az árulók, féltünk. Ittuk ai időt, akár a, rumot, s egymás gyalázatában hittünk. Már régen nem egymást szerettük, csak a szerelmet együtt; veszteségünket, mely, mtnt a belsövérzés, elárasztotta testünk, átszivárgóit a bordák közén, az ingek hajnalát beszennyezte s terjedt tovább kenyérre, sóra, földre szállt fákra, reggelekre. NAGY LÁSZLÓ: Pityergő bársony emlék Pityergő bársony emlék, csoda ás gyász. Aho-1 az árny dorombol, ezüst körisfa mormol, ül a kis özvegy vénség. asszony-kanász. Ültében mintha dajkálna ikreket az árva, bajlódik fájé térdeivel, villámlő babáival. Kínjától mért nem csattan az ostor! Az a kürt mért nem rivall! Szépséges tél jár eszében, el akar menni egészen a balálba, az álomi bálba. Rőzsytűz sok piros csipkét tűzzön ki néki a falon — hé essen akkor, de hallgatagon. ’ SIMON ISTVÁN: Csillagot láttam Csillagot láttam a szemedben — egy könnycsepp volt kibuggyanóban, még rá is csodálkoztam hosszan, és fájdalmasan megszerettem, mert én okoztam. Mert az életem annyi botlás, és mennyi álmom a romhalmaz: a könnyed kellett, amíg hallgatsz, egy tiszta csillag, hogy azon láss és légy irgalmas. Kis csepp, a harmaté ha ennyi, ám benne fájdalmad a tenger, mégis tűrted, hogy hideg szemmel ne Ítéld azt, akit szeretni akarsz, mert ember. S éreztem, megszorítva formás kezedet — mellyel letörölted —, hogy oly kapocs rajta a könnyed, mint ami kiest hegyi forrást óceánokkal összeköthet. ^ álfák. *'°m SZÉCSI MARGIT: NOVEMBER Mennyből öreg madarak zuhognak, elkékül fáztában a felhő. Gallyakon ülnek még a levelek, deres haláluk hajnalra eljő. Eltökélten halódik az élet, erősnek van a halálhoz mersze — a gyávaság piros glóriáját biztos kézzel fogom a szívemre. Nagyon meguntam már alomba tyúkokat, akik nagyanyó udvarán a porban és szemétben folyvást aludtak. A verebeket sem állhattam már, sokan voltak, mind egyformák, s már ügy ösmertük egymást, hogy a vajaskenyeret is kicsipegették a kezemből. Odavá- gyakoztam a porban hempergő szárnyas népség közül az énekes madarakhoz. Azok voltak az igaziak! Nem engedtek magukhoz közelíteni, és kecsesen, tarkán illegtek billegtek, villogtak fent a fán, az ágak legvégén, a nagyanyó gyümölcsösében. De legjobban kívántam valamennyi közül az éjszakai csalogányt. Mikor holdsütésben rákezd- te csattogását odakünn, én mindjárt fészkelődni kezdtem az ócska, öblös karosszékben, ahoi esténként nagyanyónak olvasgattam fel az újságot. Nagyanyó kicsi asszonyka volt, majdnem törpe. Kövérkés. Mikor járt, nagy, bő há- lóköpenyében, lehetett látni, a- hogy a teste ringott. Pufók, pirosán erezett arcán nagy szemek voltak és szép, szabályos száj, a- mely elpittyedt már az öregségtől, a sok gyermektől s nagy gondtól, amin keresztül hurcolta az élet. Nem emlékezett, hogy valaha csalogányt hallhatott volna így éjszaka, inkább csak a sok gyerek sírását. Nem i® akarta érteni vágyakozásomat a csalogány után, s nem akarta észrevenni fészkelődésemet. Ült a székében, szemben velem, és míg az olvasást hallgatta, a vendéghaját bá- mulgatta, amelyet ilyenkor este óvatosan bifésülgetett maga előtt az asztalon. Ült előttem, majdnem egészen kopaszon, néhány ősz hajszála volt csak, amely ziláltan állott feje tetején, szokatlanul magas és feszes, piros homloka felett. Azután ölbe tette a kezét, s összefonta ujjait. Így hallgatta a híreket az egész világból, csak azzal a különbséggel, hogy néha nem a szépen kifésült vendéghaját bámulta, hanem ócska szemüvegét, amelyet már elnyűtt a szeme. Mindenről tudott, ami Itt a szobában történt, csak a csalogányról nem akart tudni. Vigyázta a petróleumlámpást, hogy a lángja csöppet se legyen nagyobb, se kisebb a kelleténél. Úgy vélem, a lámpásban is agg szemeivel és gondjaival szintén csak egy rakoncátlan unokát láthatott, olyasfélét, mint én, akire vigyázni kell, hogy szenvedélyei sose legyenek nagyobbak a kelleténél Hogy mekkora volt az a láng, a- menny! éppen kellett, ezt bizonyára csak ő tudta, ö ismerte a lámpacillndert, a petróleumot, a szövétneket, csak az ő ujjainak engedelmeskedett mindez. Ha én nyúltam valamihez ebben a kis meszelt szobában, az mindjárt megrepedt, összeesett, az nem ment tovább az megrokkant örökre Mintha pgy varázsházikóban éltem volna abban az időben, de ami az én kezemben megrokkant, az az övében már negyedszázad óta éldegélt, s láttam, hogy még el fog éldegélni újabb negyedszázadig. Csak a csalogány volt az, ahová vágyódtam ebből a varázshá- zikóból, a nagyanyó mellől, aki szemrehányó szemekkel kénysze- rített, hogy minden szót pontosan mondjak ki a világ híreiből, és ne figyeljek a csalogányra. Akikor abbahagytam az olvasást. — Nagyanyó — mondtam —, engedj ki egy kicsit a madárhoz... Lassan ingatta pufók fejecskéjét. Az ősz hajszálak meglengtek homloka felett. — Éppen elég teneked nappal — mondta bizonyos tanítói hangsúllyal —, odakinn az udvaron a tyúk meg a veréb, a kút, a mély árok, a padlás meg a magtárlépcső! Éppen eleget törheted ott a kis nyakadat, minek ehhez éjszaka a csalogány? — Csak látni akarom, édes nagyanyó, nem akarom én ötét elfogni, nem is tudnám! — Csak hagyd — intett a nagyanyó gömbölyű ujjaival —, ösmer- lek én téged! — S hallgatott egy ideig, mint aki tudja, mi mindent jelent ez számomra a múltban és a Jövőben. — Előbb csak nézed — mondta aztán —, hallgatod, aztán mégis berohansz te utána a tűs- ■ kés bokrok közé! És ki vesz majd neked új ruhát? — S megint ösz- szefonta ölében az ujjait, szemével tovább fésíilgette vendéghaját. Hiába bizonykodtam, hogy nem fogok berohanni a csalogány u- tán, tovább kellett olvasnom a nagyvilág híreit. Meleg volt, nyár, a csillagok sűrűn egész mélyre e- reszkedtek odakint, valahol egy kis harang összevegyült a csalogány énekével, az meg egyre hangosabban énekelt. Nem tudom, mitől lett melegem: a fogságtól, nagyanyó, az öreg vendéghaj, az öreg lámpás mellett, vagy a csalogánytól, amely énekével izgatta szabadságvágyamat a verítékezésig. Megint letettem az újságot. — Nagyanyó — suttogtam —, itt hagyom a ruháimat, úgyis meleg van. Levetkőzöm, csak engedj ki! Nagyanyó felhúzta szemöldökeit: — Más gyermek ilyenkor már a legtöbb tudomány hét kapuján kezd járni ki és be, te pedig meztelenül csalogány után akarsz szaladgálni? — Ügyis sötét van — suttogtam újra —, engedj ki! Nagyanyó nem válaszolt erre az ostobaságra. Továbbra is csak a vendéghaját nézegette. De hiába olvastam tovább az újságot, mert a csalogány hangja egyre közeledett. Én csak néztem nagyanyámat, az ajkam még mozgott, de nem, ilyen közel még sohasem hallatszott a csalogány! Betöltötte az egész szobát! Nem lehetett tőle tovább olvasni a nagyvilág híreit. Elhallgattam. Nagyanyó összeráncolta a homlokát. Én pedig kifulladtén suttogtam: — Nagyanyó... nagyanyó... ö bejön!... Egész biztos, bejön! Oltsuk el a lámpást! Oltsuk el a lámpást... — Sose hidd! — mondta a nagyanyó. — Nem olyan bolond az, sem olyan szemtelen, mint a veréb, vagy mint a tyúkok. Nem szoktak azok csak úgy bejönni! — S rám nézett, mint aki el akarja velem hitetni, hogy ne is áltassam magam ilyesmivel, mert hetven éven át, míg a nyolc gyermeket és három unokát nevelt fel, soha csalogány be nem jött ebbe a szobába. Én betet-hatat hadarva, suttogva ígértem neki mindenfélét, csak oltsuk el a lámpát, s akkor, nehogy vakmerőén én magam nyúljak a szent, öreg lámpáshoz: inkább mégis ő maga leoltotta. — Ssst-ssst — susogtam a sötétben, oly halkan, ahogy csak tudtam. Legszívesebben szellővé változtam volna át, vagy néhány pillanatra egy tüskebokorrá is szívesen, csakhogy csönd legyen, és bejöjjön hozzánk a csalogány. Nagyanyó nem beszélt.-A sötétben csak sóhajtott még egyet ostobaságom felett, amellyel a csalogányt vártam. — Ssst, ssst — leheltem újra —, ne sóhajts, nagyanyó. De ő csak sóhajtott. Sóhajtott, mert öreg volt. Mert eszébe jutott a sötétben a sok gond. Eszébe jutott az én múltam s az én jövendőm, mert látott engem meztele nül különféle csalogányok után futkározva belé a világba, és nem látta, hogy kik fognak nekem any- nyi ruhát venni majd, amennyit majd széttépek miattuk. Azért hát újból sóhajtott. Sóhajtott a sir miatt is, amelyről már tudott, de amelyet még nem akart elhinni. Sóhajtott kissé kövérkés teste miatt, én pedig magamban fulladásig a várássa!, nem tudtam, hogyan gyűlöljem a sóhajtásait. — Istenem, istenem! — kiáltoztam magamban. — Meddig fogsz még sóhajtani, te nagyanyó! Nem tudom, mit teszek veled, ha nem jön be az a csalogány! Most elhallgatott a csalogány. De haliga! Ügy látszik, mégis bejött! Nem láthattam, mert a holdat már eltakarták a felhők. De a- hogy megszólalt újra, éreztem a hangján, hogy ott áll az ablakban. Sötét volt a hangja, mély és édesen szívfájdító; megvetette a nappalt minden fényességével; ő maga akart az éjszakában világítani énekével. Szememet erőltettem, hogy lássam a kis csodálatosat, csak úgy lángoltam, és készültem, hogy rádobjam az újságot, s elfogjam őt magamnak, csak az enyém legyen! Nem tudtam, miért fogjam el, mit csinálok maid vele. csak az enyém legyen, egészen az e- nyém! De ekkor megszólalt a nagyanyó: — No, itt van? S már ott se volt a csalogány, már sehol se volt, már hangja se hallatszott. Nagyanyó felcsavarta óvatos kézzel a rozzant lámpást, s rám nézett szemrehányóan. — No ugye? Mondtam, hogv nem jön be! S hiába mondtam neki, hogy bent volt, sohasem hitte el. I