Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-08-21 / 34. szám

8 új ifjúság Kellert vártam. Hallottam a fevonó zúgását. Az ajtó hang­talanul félresiklott, és Keller kilépett. — Pocsék egy idő —■ morog­ta. Bevezettem a lakásba. Nyolc éve ismertem már, azóta járt hozzám tanácsért. De sohasem kerültünk bizalmasabb viszony­ba. Ő megmaradt páciensnek, én pedig pszichiáternek. Három évvel ezelőtt megnősült, és egy évvel később a felesége eljött hozzám, hogy kipanaszkodja magát. Az emberek azt szok­ták mondani, hogy tanácsért mennek a pszichiáterhez, való­jában azonban csak ki akar­ják önteni lelkűket, panasz­kodnak, hogy mindenki elle­nük van, senki sem érti meg őket. Amikor azonban Keller fele­sége először eljött hozzám, egy cseppet sem csodálkoztam. Annak a nőnek, aki Kellerhez megy feleségül, ideggyógyász­hoz kell kerülnie. Azt mond­tam neki: egyedüli orvosság, minél előbb elmenekülni abból a házból. Az első mondatok után megéreztem ugyanis, mi­lyen szörnyen szenved ez az asszony a zsarnok, betegesen féltékeny férj mellett. Szegény gyengéd, érzékeny nő már az idegösszeomlás határán volt az állandó gyanúsítgatásoktól, szi­dalmaktól, fenyegetésektől. Mindez egy évvel ezelőttig tartott. Ma pedig telefonált Keller, és azt mondta, azonnal beszélni akar velem. Közölte, hogy felesége meghalt. Most itt ültünk egymással szemben. Néztem. Teljesen tak. De más a gyanú, más a bizonyíték. — Keller — suttogtam —, szörnyeteg vagy! Felálltam, és a telefonhoz léptem. — A rendőrséget hívod? Ne hidd, hogy nem gondoltam er­re. Ne vesztegesd az időd hiá­bavalóságokra. Mindent leta­gadok. Mit tehetnek? Legfel' jebb feltesznek még ezer kér dést. Visszaléptem. nyugodt ember benyomását kel­tette. — Azért jöttem — emelte fel egy kissé a hangját —, hogy megmondjam: megöltem Susant. Megdermedtem, de helyemben mindenki ezt tette volna. So­hasem tételeztem volna fel ró­la, hogy gyilkolni tudjon, csak hallgattam, és bámutam rá. — Ma felboncolták, holnap kezdődik a vizsgálat. Nem tu­dom, mi lesz a vége az egész­nek, de egy biztos: rám nem fognak bizonyítani semmit. Tettemet tökéletes gyilkosság­nak is nevezhetném. Egy két évvel ezelőtt olvasott újsághír adta az ötletet. Mivel cukor­bajos nőről van sző, semmi kétség sem merülhetett fel, hogy a túlzott inzulinadagtől halt meg. — Egy szavad sem hiszem — förmedtem rá —, te nem gyilkolhatsz! — Miért ne? Megöltem, mert megcsalt. Igaz,, soha nem kap­tam rajta, mert ravasz volt, de már régóta gyanús nekem. Az ujja körül forgatott, és bő­ségesen ontotta könnyeit, ami­kor ártatlanságáról akart meg­győzni. — Hogy ölted meg? — Egyszerűen! Még nem tudta magának beadni az in­jekciót, és ezért kómába esett. Természetesen adhattam volna neki egy szem kockacukrot, és úgy is megölhettem volna, de ez lett volna a rosszabb mód­szer. Ehelyett dupla inzulin­adagot fecskendeztem be neki. A nyomozók ezer meg ezer kérdést tettek fel, gyanakod­— Meggondoltam magam, Keller. Vedd fel a kabátod, magam kísérlek be a rendőr­ségre. — Valóban? Ez nagyszerű! Csak hát előre figyelmeztet­lek, hiába minden. — Indulj! A többi már könnyen ment. A felvonó még az én emele­temen állt. Kinyitottam az aj­tót, és egy fémlap segítségével bezártam az áramkört. Utána felszaladtam az ötödik emelet­Hoiecko Viktor illusztrációja re, és megnyomtam a gombot. I A felvonó megremegett és las­san megindult felfelé. Amikor visszatértem, Keller már kabátban várt az ajtóban. Lezárta esernyőjét, és mosoly­gott. — Hát valóban lehetséges volna — kérdeztem undorod­va —, hogy egy gyilkos örül­jön tettének? Aztán meglöktem, és rápa­rancsoltam, hogy lépjen be a liftbe. A következő pillanatban már zuhant lefelé a liftakná­ba. Fülemre tapasztottam a ke­zem, hogy ne halljam szörnyű ordítását. Tudom, hogy a nyomozók mindenfélét fognak kérdezni tőlem. De hát miért volnék én hibás azért, mert egy pácien­sem figyelmetlenül az üres lift­aknába lépett. .. A fémlapot kivettem és a zse­bembe süllyesztettem. A felvo­nó azonnal becsukódott. Keller szörnyeteg volt, meg­érdemelte sorsát. Az én tettem csupán az igazság érdekében történt. És mint ahogy ő is mondta, fennállhat a gyanú, de bizonyíték nélkül ez mit sem ér. Hogy fogják bebizonyí­tani, hogy én vagyok a hibás? Susan ... Sohasem fogom elfelejteni, milyen mélységes bánat ült a szemében, amikor először jött el hozzám. Attól a naptól kezd­ve én voltam egyedüli vigasz­talója, támasza. Susan volt az első és egyet­len nő az életemben, akit sze­rettem! mikor az orvos első alkalommal meg­A érkezett, a beteg válságos állapota már 20 perce tartott: hányt, és erős fájdalmat érzett a gyomrában. Be- nar doktor injekciót adott a beteg­nek, belediktált egy liter kávét, és ésak hajnalban távozott mellőle, amikor már meggyőződött róla, hogy a veszély elmúlt. Amikor hazaért, gondolkodni kezdett: sem­mi kétség. Roger Arno arzénmérgezés áldo­zata. Másnap ismét meglátogatta. — Van-e arzénvegyület azok között a sze­rek között, amelyekkel dolgozik? — Hát... — Arno elgondolkodva megvakar­ta a fejét —, nem mondhatnám. Egyébként sem értek sokat a vegyészeihez... Mint a töb­bi földműves, én is kész rovarirtó szereket vásárolok. — Legalább jól megmossa a kezét, miután dolgozott velük? Roger Arno sértődötten felkapta a fejét: — Ha paraszt vagyok is, nem vagyok disz­nó. Minden reggel és este zuhanyozni szok­tamI — Ne sértődjön meg mindjárt, csak mint orvos érdeklődtem... Mit vacsorázott tegnap? — Amit mindennap szoktam, levest és egy kis húst. — És mosolyogva még hozzátette: — Talán túlságosan mohón ettem... Remek leveseket főz ez az én feleségem, Amélia. Amikor másodszor hívták az orvost, első szempillantásra megállapította, hogy a beteg most sokkal rosszabbul van, mint előző al­kalommal. Bőre fehér volt, elszíneződött, vég­tagjai jéghidegek, pulzusa alig vert. R. MERCIE: A jó férj Az orvos azonban nem hagyta fel a re­ményt. Ismét injekció, kávé következett, úgy­hogy Arno néhány óra múlva már hálásan mo­solygott rá. — Köszönöm, doktor úr! Már három napja nem tudom, mt van velem. Remélem, nem rák. Amikor Benar doktor hazaért, megvizsgál­ta a betegétől elhozott ételmaradékot. Gyanú­ja beigazolódott. Roger Arno mérgezett ételt kapott. S azt is megállapította, hogy az egye­düli bűnös csakis Amélia, a paraszt felesége. Ki másnak lehetett alkalma' arra, hogy arzént keverjen az ételbe. Már jó tíz évvel ezelőtt is, amikor Amélia apja meghalt, gyanúsnak találta a dolgot. Ta­lán boncolást kellett volna elrendelnie. Amikor az orvos harmadszor is megérkezett Arnóék házába, Rogert izgatott, feldúlt álla­potban találta Amélia holtteste mellett. Mindjárt értesítettem, doktor úr, mihelyt láttam, hogy baj van. Az orvos azonban már nem segíthetett. Az asszony szörnyű kínok után kiszenvedett. — Mint mindennap, most is az asztalhoz ültünk, hogy ebédeljünk — mondta Roger. — Mihelyt megettük a levest, feleségem rosszul lett. — A felesége főzte a levest? — Igen, és mint mindig, tele tányérral a- dott. Mivel azonban nem voltam éhes, ki­használtam az alkalmat, s amíg a konyhában volt, felcseréltem a tányérokat. Doktor Benar mindent megértett. Elhatároz­ta, hogy nem csinál ügyet a dologból. Ml ha­szon lenne abból, ha a közvélemény megtud­ná, hogy Amélia saját gonoszságának áldoza­ta lett. Meg akarta mérgezni a férjét, s he­lyette ő ette meg a halálos adagot. A temetés napján, amikor Roger magára maradt, tele pohár konyakot töltött magának. Nagy bolond ez az orvos — gondolta magá­ban —, könnyen be lehetett csapni. Elég volt két kisebb adag arzént lenyelni, utána kigon­dolni a történetet az elcserélt tányérról, és máris nyugodtan megmérgezhette feleségét. Megérte a kockázatot, hiszen jókora földet ö- rökölt Amélia után. A megmaradt arzént majd holnap eldobja. Hajnalig szövögette a terveit, akkor felug­rott, hogy munkája után lásson. Egy adag e- rös kávét főzött magának, morgott, mert csak porcukrot talált, három kanállal is a kávéba tett, aztán felhajtotta az italt. Furcsa íze volt. XXX Amélia ugyanis rendszerető asszony volt. Halála előtti napon a szekrény mélyén egy zsákocska fehér port talált. Beleönlötte a cukrosdobozba, mert úgy vélte, hogy ott a he­lye. Amikor az orvos megérkezett, Roger Arno már régen halott volt. Temetésén ott volt az egész falu, meghatottam mondogatták az em­berek: — Nagyon jó férj volt, nem tudta elviselni felesége halálát. ■ „Halló“: Verseiben egy­előre még nem tud lénye­geset mondani. A sokszor hallott magyar nóták édes­bús hangulataival nem tu­dunk mit kezdeni. Adós ma­rad az őszinteséggel, a bel­ső rezonanciák megfogal­mazásával — versei ezért nem hatnak, az olvasóban semmilyen érzést nem kel­tenek, nem erősítenek fel. „A költői szépségnek (a költészetnek) az a feladata, hogy a különböző eszmék támaszául szolgáljon. így tízezer mérföldeket foghat át, és semmi sem állhatja útját, százezer éveken ha­tolhat át, gázló szerepét játszva az időben.“ Tanu­lásra biztatjuk! ■ „Zsuzsa“: Cjabb ver­seit figyelmesen és kíván­csisággal olvastuk, sajnos, közölhetőeket még nem talál­tunk közöttük. Egyelőre a fiatalsága küzd bennük a mondanivaló költészetté for­málásával — a legtöbbször eredménytelenül. Nyelveze­te nehézkes, darabos. Egy példa talán önt is rádöb­benti: / Már közeleg felém a közsörő / Mely izekre té­pi erőmet, majd / Mérlegre teszi, / És százszorta erő­sebben összerakva, / Feje­men koronaként toliammal / Emberiség neked / Fiadat teérted átadja. / Ez bizony erősen zavaros is! A költé­szet logikai fegyelmet kö­vetel. Nem lehet, nem sza­bad összevissza kapkodnia. Egy másik kirívó hibája a mindenáron nagyot monda­ni akarás: / Vakon futottam utána / — akartam kezét, / A csillagos eget kutatva, / — megláttam szemét. / stb. Még csak tizenhét éves. Ta­nuljon, művelje magát, s ha verseivel már önmaga Is elégedettebb lesz, jelentkez­zék újra. ■ „Daru“: Sajnos, csak a tanulást tudjuk ajánlani. Az, hogy a vers Igazán jé-e, nem csak a csillogó, kac- kiás rímeken múlik. Amíg nincs mit mondania, feles­legesen erőlködik. Gondo­lat nélkül a vers csak olyan, akár a rózsa virág nélkül. írd meg te is a véleményed! Mai számunkban ismét a szerkesztőségünkbe érke­zett, megvitatásra szánt levelekből közlünk. Reméljük, a bennük felvetett kérdésekhez rovatunk kedvelői hoz­zászólnak, és azt is megírják, hogy ők milyen nehéz­ségekkel küszködnek. A FALUMBAN LENÉZNEK Még fiatal vagyok, s máris sok bajt, bánatot megél­tem. Alig múltam négyéves, amikor az édesanyám meg­halt. Árván . nevelkedtem, ezért mindent korán kellett megtanulnom. Az alapfokú i9kola után dolgozni men­tem. A munkahelyemen megismerkedtem egy fiúval. Két évig együtt jártunk. Nagyon boldog voltam vele, sajnos ez nem sokáig tartott. Teherbe estem, és ami­kor ezt a tudomására hoztam, azt mondta, hogy men­jek orvoshoz, mert ő már nős. Egymástól távol lak­tunk, csak a munkahelyen találkozhattunk, ezért nem Ismerhettem a családi viszonyait. A kislányomat meg­szültem, ma már több mint hároméves. Nagyon szere­tem, mert Igen aranyos kislány. Sajnos, a falumban lenéznek a történtek miatt, és ez nagyon fáj. Ha meg- ismerkedek egy fiúval, csak addig beszél velem, míg meg nem mondom, hogy van egy kislányom. Mihelyt ezt megtudja, többé meg sem ismer. Nem tudom, hogy mitévő legyek. Ogy érzem, hogy az emberek igazságta­lanok velem szemben. Szívesen fogadok minden jó ta­nácsot. Jelige: Társtalan vagyok NŰS EMBERBE VAGYOK SZERELMES Hosszas gondolkodás után fogtam levélíráshoz. Ti­zenkilenc éves vagyok. Belésaerettem egy nádam sok­kal idősebb férfiba. Nem is az a lényeg, hogy idősebb, hanem hogy nős. Abban a faluban lakik, amelyikben én, és ez a legrosszabb. Naponta látom őt, naponta beszélgetünk. Még a munkámat is elhanyagolom, csak­hogy megláthassam. Nagyon szeretem, de úgy érzem, hogy ő nem szeret viszont. Sokszor mondta, hogy sze­ret, de én nem tudok hinni a szavának. Ezt meg is mondtam neki. Azt válaszolta, hogy azért nem hiszek, mert nős. Azt mondogatja, nem számít, hogy nős, mert a legtöbb embernek a feleségén kívül van még valakije. Ezekből a szavakból nem tudom, hogy ti mit vesztek ki, de én úgy értelmezem őket, hogy nekem ő csak a fiatalságomat szeretné tönkretenni, de értem sem a feleségét, sem a két gyermekét nem hagyná el. Én a- zonban ennek ellenére szeretem őt. Nem tudom, hogy ti mit gondoltok rólam, amiért egy nős emberrel ki- kezdtem. Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen leány, akivel ez megesett. Megpróbáltam elfeledni őt, de nem tudom. Jártam társaságba szórakozni, hogy kiverjem a fejemből, mégsem sikerült. Azért írok,.- hogy adjatok tanácsot, mondjatok véleményt, mert ezt sokáig így nem bírom. jelige: Szeretnék boldog lenni NEM LEHET MINDENKI BOLDOG Tizenhét éves vagyok, de csak testben vagyok fia­tal, lélekben vénséges vénnek érzem magam. Két éve elvesztettem az édesapámat, s most már tudom, hogy egy jó apa elvesztése nagy csapás. Ezután ért a másik csapás — nem vettek fel abba az iskolába, ahová je­lentkeztem. Ez annyira felzaklatott, hogy a nagy kap­kodásban aztán olyan helyre kerültem dolgozni, ahol semmi kedvem se volt ott maradni. Két hét után ha­zajöttem, de otthon se maradhattam munka nélkül. Ne­héz éjszakai munkát vállaltam, azonban ezt se bírtam sokáig. Ismét munkahelyet változtattam, így jutottam a jelenlegi helyemre, amely nagyon tetszik. A múltat a- zonban nem lehet elfeledni. Teljesen elvesztettem a jókedvemet. Számomra minden közömbös, mindig csak szomorkodom. Idegileg és lelkileg teljesen tönkremen­tem. Társaságba nem járok, mert a szüleim jóra akar­tak nevelni, rövid pórázra fogtak, így otthonülő vált belőlem. Mindent megvetek. Átkozom a sorsom, amiért így pórul jártam. Nincsenek barátaim, mert a szeren­csétlenségemben elviselhetetlenné váltam. Gyűlölöm azt, aki boldog, mert én nem lehetek az. Ha kínálkozik is olykor-olykor alkalom, hogy elfeledjem a bánatom, én durván ellököm magamtól. Édesanyám is beteges, kór­házakban, szanatóriumokban kezelik. Bizony kevés mo­soly fakadt a szülői házban. Félresikerült az életem. A kilencéves iskolában kitüntetett voltam, most már kezdek rájönni, hagy hiába. Odaveszett a sok idő, a- mit a tanulásra fordítottam. Hiába, a sors keze nem egyformán érint bennünket. Nem lehet mindenki bol­dog, kell lenni csalódottaknak Is. Én is ilyen vagyok. Mit kaptam az élettől? Bánatot és keserűséget. Az 1- lyeneknek, mint amilyen én vagyok, nincs keresniva­lójuk a boldogok között. Mitévő legyek? Adjanak ta­nácsot!

Next

/
Oldalképek
Tartalom