Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-07-31 / 31. szám
új ifjúság 3 Ki a tehetséges ember? ■ Hogy a pályaválasztás ne „vakrepülés“ legyen! ■ Embert faragni nehéz — tanácsot, útbaigazítást adni még nehezebb... ■ Látogatóban a KoSicei Neveléslélektani Klinikán és Pályaválasztási Tanácsadói Központban A z ember óriási tettekre képes! Emberi agy szerkesztette automaták s önjáró gépsorok végzik ezrek s tízezrek kétkezi munkáját; smber szerkesztette az űrhajókat, Helyekkel a távoli, ismeretlen bolygók meghódítására indult; a „homo sapiens“ találta föl a műtüdőt, műszívet, hatalmas erőmüvek és reaktorok szolgálatába, békés igájába kényszerítette az atomot... Az ember ugyanakkor megdöbbentő esz- telenségekre is képes! Emberi agy szülte a fasizmus, a fajüldözés, a háború gondolatát; emberi agy szerkesztette az ugyancsak gombnyomásra működő, de ezreket és tízezreket pusztító fegyvereket, az örök nyomorékokat és torzszülötteket „szülő“ a- tom- s hidrogénbombákat!... Érthetetlen kettősség — az emberben, kifürkészhetetlen lelki világának rejteké- ben. Két ellentétes összetevő, mely azonban a fizikai törvényeket meghazudtolva nem taszítja — hanem kiegészíti egymást! Felnőtt korban korrigálni ezen, nehéz vállalkozás, de a gyerekek lelki fejlődése még könnyen befolyásolható. Ennek módjait, titkát keresik a KoSicei Neveléslélektani Klinikán és Pályaválasztási Tanácsadói Központban. A gyerekek és a tizenéves fiatalok körében végzett munkájukkal a holnap emberét faragják... Napról napra a hivatalosan beidézett s az önként jelentkező fiatalok tucatjai jönnek vizsgálatra. A betegek gyógyulásért és tanácsért, az egészségesek „csak“ tanácsért jönnek, hogy milyen pályán induljanak el. Szeretnék önmagukat megismerni, értékeiket és hibáikat egyaránt. A megválaszolatlan kérdések garmada motoszkál bennük: milyen vagyok, mi van bennem, mennyit érek, mi a tehetség mércéje, hol a határ; mihez is van valóban adottságom, és egyáltalán: ki a tehetséges ember? Valóban: mi a tehetség, ki a tehetséges ember? IÁN HVOZDlK docens, a Kosicei Neveléslélektani Klinika és Pályaválasztási Tanácsadói Központ igazgatója elmosolyodik. — Pontosan meghatározni, mi is a tehetség, nagyon bonyolult, nehéz — mondja. — Tartalma állandóan változik. Függ az adott kortól, a társadalomtól, a fölhalmozott tudásanyagtól, és függ az egyes emberek cselekedeteinek eredményességétől is. Tehetséges például a szobrász, aki a márványtömb mélyén már látja az alkotói fantázia szülte alakot, mely több, mint a valóság lefényképezett mása. De éppígy tehetségesnek nevezhető az az esztergályos is, aki bár nem alkot örök értékűt, mégis beleadja munkájába fantáziáját, ötleteit, szakmai művészetét. — Minden munkaterületen lehet alkotni? — Ugyancsak fogas kérdés. Nem várhatunk mindenkitől valami rendkívülit, hiszen zsenik csak ritkán születnek, s a polihisztorok kora is lejárt. De mindenki alkotó munkát végez, aki a társadalom számára hasznosan cselekszik. így nemcsak az ország-világ előtt híres tehetségek érdemelnek csodálatot, hanem mindazok a sokoldalú emberek is, akiknek a keze alatt nap nap után születnek a kis „alkotások“’ Egy bizonyos fokon szinte mindenki tehetséges. Van, akinek jobban sikerül élni az alkalommal; van, aki kevésbé érvényesül... Mi a mérce? Diploma, fehér köpeny, jó kereset, remek sporteredmény, hírnév? A gondolatok egymást kergetik. Itt nem lehet könyv vagy általánosítható törvény- szerűségek szerint dönteni. A klinika minden páciense egy-egy különálló kóregyed, itt már az is szerencsés körülménynek számít, ha esetleg — segédeszközként — párhuzam vonható eset és eset között. A párnázott ajtók mögött érdekes, izgalmas kérdéseket feszegető munka folyik. A klinika folyosóinak egyikén egy fáradt tekintetű, harminc év körüli asszony sóhajt: — Ö, kislányom, csak megint egészségesnek láthatnálak... A sóhajban aggály, szomorúság, de remény is vegyül. A kislányon ugyanis a csökkent szellemi képesség rendszertelenül megjelenő tüneteit észlelték. Két esztendeje történt a baj... játszópajtásaival a szabadban viháncolt, amikor fogócskázás közben hirtelen megbotlott, és fejével egy betonoszlopnak e- sett. Mai betegsége az akkor szenvedett súlyos agyrázkódás szövődményeként jelentkezett. Szellemi képessége kiszámíthatatlanul ingadozik: néhá egyetlen hallásra megjegyzi a mondottakat, máskor meg óráról órára elfelejt mindent... A „lélekbúvár“ pszichológusnak kell eldöntenie, hogy a kislány állapota valóban indokolttá teszi-e a kisegítő iskola ajánlását, illetve milyen gátlások, nehézségek várnának rá szeptembertől az alapiskola első osztályában a teljesen egészséges osztálytársak körében?! Hvozdík docens, az intézet megalapítója és igazgatója, több tudományos munka szerzője, tanszékvezető egyetemi tanár a szakmájában széles körben elismert tekintély, de elsősorban kiváló pszichológus. Hajába a gyorsan röppenő évek és a sok munka egyaránt jócskán lopott már ősz szálakat. Komoly arccal mondja: — Küldetésünk, hogy tudományosan figyeljük a beteg és az egészséges gyerekek belső, lelki fejlődését, párhuzamot vonjunk a munkánk során észlelt különbségekből. Természetesen, nem csupán elméleti munkát végzünk, kutatásaink eredményeit a gyakorlatban is alkalmazzuk. Célunk a gyerekek lelki világának megismerése, kiegyensúlyozott, minél kevesebb gátlásos vagy konfliktusos helyzetet ismerő ifjúság nevelése. A családi, az iskolai környezet, a szabad idő eltöltése... a külső hatások révén alakuló jellemvonások... az esetleges lelki-értelmi betegségek... Ez mind külön-külön szakterület, amelyek között összhangot, kölcsönös összefüggést kell keresni. Vajon milyen hatással van az árva, elhagyott gyerekre az örökbe fogadás, és mikor jobb, ha a gyerekek állami nevelőintézetben maradnak? Az egyik vagy másik megoldás milyen visszahatással van később a gyerekekre? Mennyire hat az egyéniség kialakulására az iskolai vagy az otthoni környezet, mennyire befolyásol valakit a szülő és a pedagógus példája? Mi az, amire különösen érzékeny minden gyermek? Miképp lehetnek a csökkent szellemi vagy fizikai képességű gyerekek is a társadalom hasznos, egyenértékű polgárai? Mi vezet a fiatalkori bűnözéshez, milyen összefüggés van a rossz tanulmányi eredmények és a gyerekek zaklatott lelki világa között? Mivel gyógyítható a vak, a néma vagy akár a sánta gyerekek többségének kisebbségi érzete?... A gondolatok, kérdések, megoldásra váró kutatási feladatok szinte egymás sarkára taposnak. És a klinikán gyűlnek az előjegyzési kartonok. A korszerű repülőgépek pilótái előtt az ablak úgyszólván csupán disz. A műszereket figyelik, a műszerek alapján módosítják az útvonalat. Így éjszaka vagy felhőben Is tökéletes biztonsággal „látják“, hogy merre kell menniük. Az lenne az ideális, ha a pályaválasztás küszöbére érkező gyerekeknek egy életre szőlő döntését is olyan csalhatatlan biztonsággal irányíthatnák a tanácsadók, mint amilyen csalhatatlan pontossággal a műszerek vezérlik a „vakon“ repülő pilótákat. Annál is Inkább, mert bizony tizenöt évesen, az alapiskola befejeztével valóban nem könnyű eldönteni: ki milyen pálya vagy foglalkozás lránt érez a legtöbb vonzalmat, bizalmat s rátermettséget. A meggondoltebb, körültekintőbb pálya- választást segíti a neveléslélektani klinika pályaválasztási szolgálata, hogy minél kevesebb olyan fiatal legyen, aki a szakmunkás-, a szakközépiskolai bizonyítvány, az egyetemi diploma megszerzése, vagy négy-öt esztendei gyakorlati munka után döbben rá: szakmájával csupán gyenge vagy semmiféle „őszinte“ kapcsolata nincs... És mert nem akarnak belenyugodni, hogy egy életen át a nem szeretem szakmában dolgozzanak, elkezdenek keresgélni... Így történik, hogy vannak fiatalok, akik már a harmadik-negyedik szakmát tanulják és még 30 évesen sem találták meg véglegesen a helyüket. Hvozdík doóens hangja kissé szigorúbbra vált. — A gyerekek általában többféle munkára alkalmasak. Lehet irányítani őket, meg lehet szerettetni velük olyan munkaköröket, melyek talán eszükbe sem jutnak, holott testi s szellemi adottságaik ismeretében bátran ajánlhatók ezekre a pályákra. Felméréseink azt igazolják, hogy a legtöbb gyerek nem tudja vagy mástól tudja meg: mi is akar lenni!... A mi feladatunk ennek veszélyére figyelmeztetni, útbaigazítani mindazokat, akik e fontos, életbevágó döntés előtt hozzánk fordulnak tanácsért. Azt az elvet szorgalmazzuk, hogy minden pályakezdő fiatal olyan szakmát válasz- szón, amihez nemcsak szüleinek a tanácsa, hanem saját elképzelései szerint is a legtöbb vonzalmat érzi. Ha ez fölvételi kudarc vagy egyéb nehézség miatt nem sikerül, akkor pedig mindig a rokonszakmák legmegfelelőbbjét tanácsoljuk., Az igazgató a pályaválasztási központ megtekintésére invitál. Itt, a könyvtárak, tudományos vizsgálatokat végző műszerek, kabinetek világában járva látjuk, hogy egyre inkább háttérbe szorul a pályaválasztás ezernyi keserűségét rejtő ösztönös vakrepülés, s helyébe a megfontolt, megalapozott, egy életre szőlő „sima repülést“ ígérő pályaválasztási tanácsadás lép. Közel másfél évtizede működik már Ke- let-Szlovákia metropolisában a Koäioei Neveléslélektani Klinika és Pályaválasztási \ Tanácsadói Központ. Nem a riporter feladata pontos számot vetni az időközben sikerrel elvégzett kutatói és gyakorlati munkájukkal. A krónikás feladata „csupán“ leszögezni: a fiatalok, a holnap nemzedékének nevelésében a szülők és a pedagógusok egyaránt biztos segédkezet várhatnak tőlük. Mert embert faragni nehéz... Mondhatnám, csak a család és a társadalom összefogásával sikerülhet maradéktalanul. BORSAI M. PÉTER ......... ■ ------- ■ i i. .... ■ ---------DIÁKOK NYÁRON nyár a legtöbb A ember számára a pihenés időszaka. A munkások főleg ilyenkor mennek szabadságra, a diákok élvezik a szünidőt, a gondtalanság várva várt korszakát. A főiskolások számára azonban június harmadikéval még nem ért véget a tanév: a vizsgaidő- szak szeptember végéig tart. Soknak közülük bizony maradt szeptemberre egy-két vizsgája. A két nyári hőnap alatt mégis beállnak a brtgádosok népes táborába, hogy segítsenek a legszükségesebb munkák elvégzésében. Egyetlen előző évben sem volt olyan nagy a brigádoző diákok száma, mint 1973-ban. Ezen a nyáron több mint 23 000 közén és főiskolás dolgozik a legkülönbözőbb munkahelyeken, a mezőgazdasági és az ipari termelésben. Mi a stupavai konzervgyárban dolgozó fiatalokat kerestük fel, a bratislavai Komensky Egyetem bölcsészhallgatóit. Először Til- ka Jandurovával, ötödéves szociológia — politikai gazdaságtan szakos hallgatóval, a brigádvezetővel beszélgetünk: — Hányán vannak a csoportodban? — Huszonkilencen. Eredetileg harmincán voltak, de egy kislányt kénytelen voltam hazaküldeni, mert megbetegedett. — Mit gondolsz, elégedettek munkátokkal az üzem rtnlpozói? — Az üzem régebbi munkásainak közösségébe elég nehezen tudtunk beilleszkedni, hiszen a diákok legtöbbje soha azelőtt nem végzett ilyen munkát. Ha valamit nem jől csináltunk, mindenki kiabált ránk, veszekedett velünk, ahelyett, hogy felvilágosítottak volna bennünket, mit hogyan tegyünk. Ezt aztán megbeszéltem az üzemvezetőséggel, kijelentettem, hogy nemcsak nekik lehetnek követelményeik velünk szemben, hanem fordítva is. Többé-kevésbé sikerült is felszámolnunk a brigádo- sok és a gyár munkásai közötti ellentéteket. Azóta már eltelt két hét, most már a „mieink“ is belejöttek a munkába, azt hiszem, senki sem panaszkodhat ránk, elégedettek lehetnek velünk. — Milyen összeállítású a csoportod? — A csoport főleg elsősökből áll, kívülük két másodikos és két negyedikes hallgató dolgozik itt. Különben a csoportban dolgozók nagy része lány, mindössze négy „fiúnk“ van. A másodéveseket uborka- tisztítás közben zavarjuk: — Hogy álltok a vizsgákkal? — Nekem éppen a legnehezebb vizsgám maradt szeptemberre — mondja Miluska Heinrichová. — Pszichológia szakos vagyok, és elhihetik, hogy ez nem gyerekjáték. — Mért jelentkeztél mégis brigádra? — Nem akarok lemaradni évfolyamtársaimtól a nyári aktivitásban, ugyanis SZISZ-tag vagyok. Gondolom, ez elég nyomós érv. A brigádosok napirendjéről Dako Eta tájékoztat bennünket: — Fél hatkor kelünk, villámgyorsan megmosakodunk, reggelizünk, mert fél hétkor már vár az autó busz, amely Stupavára hoz bennünket. Ugyanis Bratis lávában vagyunk elszállá solva. Reggel héttől délu tán négyig — az egyórás e bédszünetet leszámítva — megállás nélkül dolgozunk. Lustálkodásra nincs lehetőségünk, mert szalagmunkát végzünk; jelenleg barackot és uborkát konzerválunk. Délután négykor aztán visz- szaszállítanak bennünket Bratislavába. Ott már mindenki azt csinál, amit a- kar, szabadunk van. A diákotthonban, ahol lakunk, a brigádvezetőség szinte minden este rendez „házibulit“, vagy készít valamilyen programot, nem engedik, hogy unatkozzunk. Különnen nekünk nincs szabad szombatunk sem, sőt, szombaton is délután négyig dolgozunk. Surányi Henrietta egy héttel később jött, mint a többiek: — Nyaralni voltál valahol? — Nem. Eddig is brigádon voltam. Pionírvezető- ként dolgoztam Poőúvadlón, az úttörőtáborban. Ehhez a nyilatkozathoz talán npm is kell korit'"' u tár. Még Tilka fandurová- tól érdeklődünk, milyen kereseti lehetőségeik vannak az itt dolgozó egyetemistáknak. — Annyi biztos — válaszolja Tilka —, hogy nem fogják „halálra keresni" magukat. Az üzem ugyanis csak a szállást és- az utazás költségéit téríti meg, a kosztot a hallgatók fizetik. A stupavai konzervgyárban — a brigádvezetőt is beleszámítva — harminc diák dolgozik ezen a nyáron, szerte az országban több mint 25 000, Mindany- nyiuknak jó munkát kívá mink! V!"•*;» Er „Eredetileg harmincán voltak. Ha valamit nem jól csináltunk mindenki kiabált ránk.“ „16 dolgozni... Este snkat szórakozunk“ T
