Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-05-22 / 21. szám
új ifjúság 9 tf %■ MIROSLAV VÄLEK: NAPTÁR Január, február, március, április * a többi hónap —■ hogy szalad! Ügy igazában szeress egy kicsit! Hallani, hogy buzog az éj torkából a vér, s hogy isznak az erdei vadak. Hagyd, hogy észrevétlen múljék az idó, hogy váltakozzanak az évszakok, s lobogjon a kandalló sárga lángja, míg egyetlen csókunk tart. Vágy ki a szádból, s véresen, mint a cseresznyemagot magadhoz ültess el engemet. A földhöz és a fűhöz gyökerekért künyörgök. En vagyok a fiű, aki egy csillaggal ütközött össze. A* ég kékjét, szemem alatt a kék foltot hozom neked. A mélybe szállók, jó nekem veled. S én Is jártam az égben, szivárvány hídja alatt. Ah, megpihenni, mint vizek alján az agyag! Villanyoltás. Kék tejet isznak. A kutyákat is elkötik. Kiéivé* elérti a vánkosod alá rejts el, * áa csöndben * hajadat növöm át. Fejjel lefelé lóg denevérként az éj. Mint egy téli körtét, tégy el engem. Tarts meg karécsonyig legalább! BORISZ PASZTERNÁK: VALLOMÁS Ne sírj. Megduzzadt ajkaid ne ráncold. Fölrepeszted a tavaszi láz varait. Éppen hegedni kezdtek. Vedd le mellemről tenyered. Áram-telt vezetékek vagyunk: egy perc, egy rezzenei egybecsap, összeéget. Majd férjhez mégysz. Fut az idő. * Feleled, mik gyötörtek. Asszony lehet mind, aki nő. Szívet szerezni: hőstett. Kulcsár Tibor fordítása En meg női kezek, nyakak, vállak, hátak csodái előtt, míg élek, áhitat rabjaként fogok állni. De köt veled az éjszaka, láncba, bármily nehézbe — hajt még erősebb vágy, hív a szakítás szenvedélyei Illyés Gyula fordítása I ragyogó tavaszi S B nap, amint felkelt, I _ ■ szertelen mókázás- 8 I ba kezdett: „Meleg sugaram bőven á- radó. Tomboló tél vad hidegét elűzöm, mindennek megújhodást hozok...“ — de mintha kérkedésében etszégyellte volna magát, a hegyeken túl már nyugat felé hajló, kerek képére pironkodó mosoly futott. A fiatalos állatorvos, Ce- den, aki alezredes volt a hadseregben, már járt ezen a vidéken; harminckettőben, amikor az új rend ellen lázadók leverésére küldött ezredben szolgált. Most az e- semények újra élesen rajzolódtak elé. Amikor kocsijuk elérte a Bajdarig folyó mentén húzódó hegyoldalt, Ceden hirtelen így szóit a vezetőhöz. — Álljunk csak meg Ittl Az nem sokat habozott, neki is jólesett megmozgat-, ni elgémberedett tagjait. Kiszállt a kocsiból, és el- nyújtózva végigheveredett az út jobb szélén. Már egy Ideje ott szunyókált, amikor felnézett, mintha kérdezné, miért időznek itt olyan hosszasan. Az orvos egy nagy kő tövében nőtt magányos nyárfának támaszkodott. Kalapját kezében tartva, gondolataiba merülve bámult a hanyatló napba. A vezető hangja riasztotta fel: — Megyünk, doktor úr? Ceden gyorsan feltette a kalapot. — Na jó, induljunk! — szólt, s ötven évét meghazudtoló könnyedséggel igyekezett az autó felé. Mikor beültek, a vezetőnek úgy réralett, utasa szemében könnyek csillognak. Szép ez a völgy. Hát nem csodás művész a természet? Látta azt az iménti nyárfát, ahol álltam? Lombjával milyen oltalmazóan borul arra a nagy kőre! Nőtt mellette egy kis fácska is. Ha az ember megfigyeli a természet dolgait, bizony néha egy-egy életűt jut eszébe. Elővette zsebkendőjét, vé- gigsímított vele arcán —• mintha szemét törülgette volna... A vezető nem tudta, mire gondol az orvos, de bizonyos volt benne, hogy valami nehéz élmény jutott e- szébe. Érezte, hogy hiába kérdezősködne, így hát csak rábőlintott: — Mi a kocsikkal gyakran járjuk ezt a vidéket. Sok szépet lát az ember errefelé — dünnyögött valami általánosságot. Ceden felsóhajtott: — Bizony, így van ez! — a csendben dúdolgatni kezdett egy ismert régi dalt: Kéklik már... A sofőr kellemesnek érezte rekedtes hangját. jó darabot megtettek így, s az égen már pislogni kezdtek a csillagok. A lágyan tovafutó folyó a holdsarló képét verte vissza. Átkeltek a folyón, s a túlsó parton egy település vil- lódzó fényei tűntek fel. Talán ott tölthetik az éjszakát. — Miféle villanyfényes falu lámpái azok ott? Hiszen erre még vasút sem járl Ceden tűnődő kérdésére a sofőr lelkes hangon válaszolt: — Biztos nem járt ezen a vidéken az utóbbi években! — Bizony nem. Az igazat megvallva, utoljára harminckettőben voltak erre, a lázadás Idején. Háfnost nem küldenek ide, hogy kikutassam az állatok betegségének okát, ma sem járnék erre. Magam a Bujír tó vidékén élek. Mikor bevonultam, akkor Is, végig, az ottani Tamszagbulag környékén, a keleti hadosztályban szolgáltam, aztán meg Csojbalszan megyében lettem állatorvos, a Közös Ot gazdaságban. Miközben így beszélgettek, a termelőszövetkezet művelődést háza elé értek. Az épület mellett két fiatal állt, hátukat egy fehéres törzsű nyárfának támasztották. Ahogy a kocsi fényszórója rájuk világított, kicsit hátrahúzódtak a fény elől. — Na, megérkeztünk — szusszantotta a vezető; s kiszállt az autóból, aztán így folytatta: — Doktor, maga biztos nem ismer itt senkit. Elmegyünk egy ismerősömhöz, Dulmához, itt takarít a kul- túrházban. Nála elalhatunk. No, gyerünk! Cedent a kétnapi szakadatlan utazás kimerítette. Nem szólt semmit a terv ellen, örömmel beleegyezett. — Micsoda gazdag szövetkezeti Még villanyuk Is van. Biztos elégedettek er- refelél — Ceden hangjában kis irigység bujkált. — Hát van is mivell De elég hozzá a munka is. Beleadtunk mindent, amíg 1- dáig értünk. Én Is, ha egy kis üresjáratom akadt, mindjárt követ, fát hordtam. Két évig küszködtünk. De most már meg is van a látszatja. — Fogta táskáját, amelyben az elemózsiát tartotta, s Cedennel megindult a ház melletti kis jurta felé. Bent sötétség fogadta ö- ket, de a sofőr otthonosan mozgott. Beljebb lépett, villanyt gyújtott. Körülnéztek, hogy tán valaki mégis van otthon... Cedent meglepte, milyen csinos, rendben tartott porta. — Bizony takaros egy szövetkezet ezl Lesz mit megnézni, megbeszélni az elnökkel. Majd én bemutatom magának, biztos itt van a klubban. A teáját csendben hörpöl- gető Ceden rábiccentett. Ekkor kintről egy tiszta kis ö- regasszony lépett be, vödröt, seprűt tartott kezében. — Ä, Baldan, megjöttél? Kit hoztál, ml járatban vagy? fő utatok volt? — Cedent is üdvözölte, majd gyorsan kezet mosott, s a- zon nyomban feltette a katlant a tűzre, hogy teát, é- telt főzzön. Közben a szövetkezet dolgairól számolt be. Elvégezték a tavaszi földmunkákat, sok a munka a növendék jószággal, az iskolában is közelednek a vizsgák. Lelkendezve beszélt, mint aki egyszerre mindent el akar mondani. Baldan meg a városi híreket újságolta el: hozott orvosságot is, orvost Is, megállás nélkül tette meg az utat, szinte pihenőt sem tartottak. Vacsora után Ceden szeretett volna az elnökkel meg az állatorvossal találkozni, de azok nem voltak otthon, valami dolguk akadt a központban. Így hát, jobb híján, lefekvéshez készülődtek. — A mi Dulmá nénink is sokat mesélhetne a harminckettes lázadás borzalmairól. Ha meg összejön Denszmá asszonnyal, menynyi furcsa, érdekes dolgot emlegetnek... — kezdte Baldan. — Denszmát mondott? Itt él? Hol? — ugrott föl Ceden a szóra, s kapkodta magára a bőrkabátot. Dulmá néni 'csodálkozott egy kicsit. Ismerőse lehet, gondolta, és megmutatta, merre keresse, Denszmá jurtáját. Ceden nyomban elindult. Ketten ültek ott a sötétben, jöttére felálltak. Az e- lőbbi két fiatal volt. A lány kedves arcán sugaras fények, szemében csillagok csodás tüze. Egy barna bőrű, erős, okos arcú fiú karjába kapaszkodott, úgy álltak ott. Fiatal szívük csordultig volt tiszta vággyal, szerelemmel. Ceden egy pillanatra szótlanul megállt, kedvtelve nézett rájuk, s valami Ilyesmit gondolt: „A kettőtök, meg az a száz- meg százezer szerelmes fiatal boldogsága legyen mindig olyan tiszta, fényes, mint az égen ragyogó holdl“ — Denszmá tanítónő Itt lakik? — szólalt meg aztán. Azok ketten bólintottak. Ceden nem tudta, jól teszl-e avagy nem, gondolt egyet, s megkocogtatta az ajtót. — Tessék, csak tessék! — hangzott bentről egy női hang. A férfi belépett. Jobl!j»ia, a fal mentén, sok fűzéi hevert szétrakva, az asztal mellett szemüveges, ősz hajú asszony ült. Hátrafordult. Levette szemüvegét, s csodálkozva nézett fel. Ceden szíve úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a helyéből. Fürkészve bámult az asszonyra, s azonnal felismerte. A fiatal, kedves Denszmá pillantásának tüze nem fakult. — Denszmá, Denszmám! s mintha nem Is ötven, de huszon-egynéhány éves lenne, hangja megindult szerelemmel csengett. Denszmá már nem csodálkozott. A szivén esett régi seb most hirtelen felszakadt, és saját szemének sem tudott hinni. Hátralépett. — Te vagy? — Az én Ce- denem vagy? Igazán? Jaj, hová is legyek? — suttogta kapkodva, majd hirtelen előreperdült, megölelte a férfit. Az arcát nézte. Köny- nyei, melyeket hűsz éven át elfojtott, hogy leányát ne szomorítsa, most patakként omlottak arcán, drága igazgyöngy-patakként, Ceden szívének. így nézték egymást emlékező, néma ölelésben. A harminckettes lázadás iszonyatos vérfürdői elől Denszmá e kislányával e- gyütt menekült. Ceden önkéntesként harcolt, életét nem kímélve küzdött szeretve szeretett Denszmájá- ért, kicsi lányukért és szép szülőföldjéért. A lázadók egy ízben kézre kerítették és szörnyen megkínozták. A másnapi kivégzésig egy jurtában őrizték. Egész éjszaka Denszmá arcát Idézte maga elé. A sötétséget már megtörték a hajnal első sugarai, mikor a jurta előtt izgatott zűrzavar támadt. Mintha lovak patái dobognának. „Mindennek vége. Denszmá, kicsi lányom, csak ti menekülnétek meg ettől a szenvedéstől!“ — sóhajtotta, s felállt. A jurta ajtaja hirtelen kivágódott: — Van itt valaki? Kifelé, gyorsan! A forradalmi hadsereg katonái voltak. Agya majd szétpattant az örömtől, hogy élete megmenekült, ám Denszmáért. és lányáért aggodalom töltötté el. Vajon mi lett velük? Menedéket adott-e nekik a sötét érdő? — Azok a gyalázatos hóhérok, amerre vonultak, mindenkit összetereltek, asz- szonvt, gyereket, öreget megkínoztak, majd halomra gyilkolták őket. A mieink gödröt ástak, eltemették a halottakat, és nagy követ helyeztek a sírra — hallotta. Elsötétült előtte a világ, az ájulás szélén járt, de még égett benne valami halvány reménysugár, s megtörtén kereste övéit. Mikor a gyilkosokat eltiporták, a hadsereggel tartott, s végül Ide értek. A földön mindenütt levágott mellű, felhasított keblű asszonyok hullája, gyerekek teteme hevert, Több mint húsz halottat nézett meg, aztán mintha szemébe sőt hintettek, szívébe kést döftek volna, hangtalanul, ájultan zuhant a földre... Mindez mintha tegnap történt volna, oly közelinek tetszett. Azon a napon keményen megfogadta, hogy bosszút ál! szíve napfényéért, Denszmáért és kislányáért. Önként újra beállt a hadseregbe, és mivel igyekvő, ügyes fiú volt, gyorsan elvégezte az Iskolát. Mindig a keleti megyékben szolgált, s részt vett az 1945- ös harcokban Is. Béke van, nyugalom, nem lesz új háborúság — gondolta, s kilépett a hadseregből. Addigra azonban elérte az alezredes! rangot. Aztán a főiskola... Az élet erősebb nálunk. Megismert egy fiatal lányt, Cendszürent, megszerették egymást, és összeházasodtak. Mi lenne, ha most a négy gyereke Ideállna kérdezni, hogy klje ez a Denszmá? — zavarodott meg hirtelen. Denszmá közben a tűzhelyen teát főzött, ételt készített. A férfi arra ocsúdott, hogy széken ül. Nem kívánt sem ételt, sem Italt, de csak meg kell kóstolnia, amit az asszony készített. Eszik, iszik majd mindenből. Odament a tűzhely mellé. Denszmához. — Hét veled, kedves, ml minden történt? — kérdezte. Az asszony, aki váratlan találkozásukkor azt ssm tudta, mit tegyen, szavakat sem talált, igazán szenvedett, s hogy elrejtse a szemébe toluló könnyeket, félrefordult. Cedenben élete legdrágább kincsét vesztette el, de húsából való hús, véréből való vér, a gyermek mindig reá emlékeztette. Most is, hogy megszólalt, a lányukról kezdett beszélni. — Láttad kinn Tüment, a lányodat? — kérdezte Denszmá. Ceden szíve megdobbant: — ö lett volna az? Mikor tőle kérdezősködtem, olyan ismerősnek tetszett, mintha már láttam volna valahol. Hát persze, hisz a lányom! — És már ugrott volna, hogy behívja, de az asz- szony megállította. — Csak nem tiltod meg, hogy találkozzam vele? Hadd nézzem, milyen lett, hadd lássam, ml lakik a szí- vébenl . — kérlelte a férfi. Denszmá azonban vagy nem akarta egyetlen szeretett kislányát a hirtelen hírrel megsebezni, vagy pedig úgy vélte, minek is szakítsa meg a kislány a fiúval töltött szép perceit? És egy szót sem szólt. Levette a tűzről a teát, föltette az é- telt, s megállt Ceden mellett. Ceden fölnézett rá, s ő is felállt. Az asszony hosz- szasan, szeretettel nézte a férfit, majd nagyot sóhajtott. Sóhajtása Cedenre is átragadt. Meg akarta ölelni Denszmát, de az gyöngéden kitért előle, s az asztal elé húzódott. — Hát igen, te bizonyára boldogan élsz. Tüment meg engem sokan támogattak, nélkülük hol Is lennénk? Utánad Is sokat jártam. Sokáig kerestelek, kutattalak. Aztán azt gondoltuk, elpusztultál, de csak szerettelek aztán is. Más ki is lehetett volna kedves az én lelkemnek? — így beszélt, nüköz- ben kicsorduló könnyeit uj- jával morzsolgatta. Ceden szíve egyszerre nagyon nehéz lett. Hisz neki magának már új felesége, gyerekei vannak! Mit is mondhatott volna? — Denszmám! Ne sírj! Nagyon nehéz ez nekeml — Az örömtől sírok, hogy téged életben látlak, nem másért! Most már tudom, hogy élsz, jól vagy, egészséges, és ettől megnyugszom. Sokat beszélgettek még ezután. A férfi őszintén mindent elmesélt, s mire végére értek az ételnek, s teájukat megitták, Ceden is meghallgatta az asszony történetét. Aztán Denszmá kikísérte Cedent. Mikor kiléptek a jurtából, lányuk éppen búcsűzkodott a kedvesétől. — Látod őket? ök ketten már boldogabbak lesznek! — Bizony többé ne Is lásson senki oly gyötrelmet, a- mllyen minket elszakított! — felelte a férfi, és szívét melegség járta át, ahogy rájuk tekintett. Sárközi Alice fordítása
