Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-04-17 / 16. szám
8 új ifjúság ohn Ebenezer Flakford (J. E. F.) — J ahogy barátai becézték — maga a megtestesült becsületesség volt. Ha nem viselt is volna csíkos nadrágot, sötét köpenyt, fehér inget, szürke nyakkendőt és a fején fekete cilindert, úgy Is fel lehetett volna benne ismerni a City hivatalnokát. Minden reggel pontosan nyolc éra négy perckor felszállt a Whitfordból Londonba közlekedő gyorsvonatra. A peronon úgy helyezkedett el, hogy minél közelebb álljon a nemdohányzók vagonjához, és csaknem mindig egyedül utazott. Szerette a magányt, mert ilyenkor zavartalanul gondolkodhatott napi munkájáról. Nem volt ugyan okleveles számvevő, de szenvedélyesen szerette a számokat. Számláit rendezettség, pontosság jellemezte, s mindig időben kerültek rendeltetési helyükre. Rendszeretetével és óvatosságával szinte csodálatot keltett. Nincs kizárva, hogy a felsorolt tulajdonságaiban találnánk választ arra a kérdésre, miért maradt ötvenéves, korára is agglegény, és hogy miért akart kitartani ezen állapota mellett a jövőben is. Pénteki nap volt, május 13-a. Először történt meg, hogy a reggelinél kissé elkésett. Az állomásra futnia kellett. A gyorsot azonban elérte, és kissé fáradtan elfoglalta helyét fülkéjében. Kényelmesen elővette a „Telegraph“ aznapi számát, nem tartott attól, hogy valaki majd zavarja olvasás közben az Időjárásról való unalmas fejtegetéseivel. Az időjárás mindenkor vagy jó, vagy rossz volt. Még soha senki nem mondta: „Az időjárás éppen olyan, mint máskor“. Az volt a szokása, hogy elejétől végig elolvasta az újságot. Nem bírta, ha valaki átfutotta az első oldalt, aztán hamar megfordította az újságot, és a hátsó oldalt böngészte. A vonat szüntelenül száguldott, s Flatfordnak egyszeriben felderengett a tudatában, hogy nincs egvediil a fülkében. Felemelte tekintetét az újságból és egy hajlott hátú öregembert fedezett fel magával szemben. Mosdatlan, borostás arca és kopott köpenye harmonikus egységet képezett. Szerényen összehúzódva ült, mégis úgy tűnt. hogy jelenléte re'ndkívül,fontos. De mit keresett egyáltalán a vonatfülkében? Hogy került oda? Hiszen Flatford óvatosan bezárta maga után az ajtót, s újabb nyitáskor — megcsikordult volna ... Flatford köhintett és megkísérelte megragadni útitársa tekintetét. Az viszont, mintha csak el akarta volna kerülni Flatford kíváncsi kérdéseit, újságot vett elő és olvasásba merült J. E. F. feladta a kísérletet és kedvetlenül a „Telegraph“-nak szegezte tekintetét. Amikor azonban elért a harmadik oldalra, újra odanézett a szembenülő idegenre. Lehetetlen! Fantasztikus. Az útitársnak nyoma veszettl J. E. F. megdörzsölte a szemét és az órájára nézett. Nyolc óra tizenhét perc volt, még tizenhárom perc, s a vonat befut Londonba. Hová tűnt el egyszeriben az az ember? Körülnézett. Igen, ebben bizonyosan valamilyen titokzatosság rejtőzik. Nem volt babonás, s ha most megkérdő-, zik a történtek felől, gondolkodás nélkül azt válaszolja: „Vénasszonyos fecsegés“. De hát az öreg kétségkívül itt volt, itt ült, az ajtónál hever az újság, amelyet pillanatokkal ezelőtt olvasott... J. E. F. felvette a padlóról a lapot az Evening Standart aznap esti kiadása volt, május 13-án az utolsó kiadás! Ez már az egyébként kiegyensúlyozott J. E. F. számára is sok volt. Lázasan lapozott az újságban és közben alaposan megizzadt Az újságban — esti újság lévén — olyan dolgokról volt szó, amelyeknek még csak ezután kellett megtörténniük... Ogy forgatta a lapokat, LYNOEL LUCKHOO: J.E.F. ELSŐ DÍJAT NYER mintha álmodott volna, amikor szemébe tűnt egy hosszú cím: Fekete Tom megnyerte a versenyt. J. E. F. nem nagyon érdeklődött a versenyek, a mérkőzések iránt, de azért nem volt egészen tájékozatlan. Mindig következetesen végigolvasta, milyen állást foglal el a „Telegraph“, mit írt a londoni csapatok kupa- vagy ligamérkőzéseiről. Most visszafojtott lélegzettel olvashatta annak a hat lóversenynek az eredményeit, amelyeknek délután kellett lefolyniuk Windsorban. A győztesek — valóságban a jövendő győztesek — a következők: Selyemszalag: 3:1, Gubernátor: 5:1, Tekete Tom: 20:1, Piros Kesztyű: 2:1, Ciprusi Fiú: 2:1, Tábornok: 3:1. Végigböngészte az eredményeket, összehasonlította őket és gyors fejszámolást végzett. Egy fontsterlinges fogadás esetén 18144 fontot nyert. Ez kész vagyon. Most nem volt idő gondolkodásra, gyorsan cselekedni kellettl J. E. F. még egyszer elismételte a lovak nevét és a nyereményeket, aztán akkurátusán apró darabokra tépte az újságot és kidobta az ablakon. Amint a szél elkapta a papírdarabokat, egyszeriben eltűntek. Flatford szinte felkiáltott a csodálkozástól. Kiszállt a vonatból és azonnal taxit hívott. „Hajtson a legismertebb fogadőirodába“. Pillanatok alatt az Old Street épülete előtt találta magát. Az iroda ugyan még zárva volt, de j. E. F. megmagyarázta a szolgálatos hivatalnoknak, hogy szeretne minél előbb fogadást kötni, mert munkába siet. — >fennyit? Egy font sterlinget? — A hivatalnok nevetett. Egy újabb hülye, gondolta magában. Hogy egyetlen sterlinggel egyáltalán nyerjen, el kellene találnia az összes versenylő eredményét. A fogadást azonban elfogadta. Kitöltötték a tiketteket, lebélyegezték, s az egylibrás tulajdonost változtatott. — Ha nyernék, délután fel is vehetnem a pénzt? — érdeklődött J. E. F. — Természetesen, amint megtudjuk az utolsó verseny eredményét, azonnal, ez kb. öt órakor lesz. Flatford biztos volt a dolgában, határozottan tudta, hogy nyerni fog. Egész nap olyan pontosan dolgozott, mint máskor. Sőt, amiatt sem szakította meg a munkáját, hogy megtudja, ki győzött, nem is vásárolt friss újságot, öt órakor, akárcsak máskor, becsukta íróasztalát, élköszöntött és kilépett a hivatalából. Most azonban nem tartott az álomásra, hanem a fogadóiroda felé vette az irányt, ahol fekete táblán hirdették a győztes lovak nevét. S valóban, minden pontosan egyezett, a győztesek is, a nyeremény is. Hihetetlen! A csekk kiállítása kissé tovább tartott, mint gondolta. A hivatalnok előbb telefonon felhívta az igazgatót. Ezután tüzetesen megvizsgálták a tiketteket és újra hitelesítették őket. Végre kiállították a csekket 18 144 fontra. Ekkor már közeledett hét óra. Flatfordnak szaladnia kellett az állomásra, hogy elérje a vonatot. Ütközően rózsás terveket szövögetett: az összes pénzt bankba helyezi, a hat és fél százalékos kamat hamarosan szép ösz- szegre rúghat. Az állomáson még ráért venni egy „Ewerlng Standard“-ot. Ugyanolyan példány volt, mint a- milyent már tizenegy órával ezelőtt a kezében tartott. A tizenkilenc őrá harmincas vonatban ü- res fülkét keresett. A vonat egy kis idő múlva elindult. A kerekek egyhangúan zakatoltak a síneken, és ez a zaj megnyugtatta Flatford csapongó gondolatait. Elégedetten behúnyta a szemét. Néhány perc múlva azonban akaratlanul Is felnézett. A szemközti pádon újra ott ült az Ismerős öreg! Ugyanaz a borostás arc, ugyanaz a kopott köpeny. J. E. F. értetlenül csóválta a fejét. Nyugtalan mozdulatot tett — beszélnie kell ezzel az emberrel. Az öreg azonban újságot vett elő és eltakarta magát vele. Ez egyszer a Daily Mirror-t olvasta. J. E. F. a dátumra szegezte tekintetét és figyelmesen olvasta: szombat, május 14. Az első oldalon szemében ötlött egy cím: Egy ember, aki egész vagyont nyert, vasúti szerencsétlenség áldozata lett. Megrettenve olvasta tovább: John Ebenezer Flatford tegnap szörnyethalt...“ Tovább nem olvasta. Felpattant az ülésről azzal a szándékkal, hogy leállítja a vonatot. Azonnal! Azonnal! A vészfékhez rohant és teljes erővel meghúzta a fogantyút. A nagy sebességgel száguldó vonat a hirtelen fékezés következtében megingott és nagyot rándult. A gyors megállás Flatfordot nagy erővel előrelendítette. Fejét beleütötte a fémkeretes ajtóba, és a helyszínen meghalt. A Daily Mirror szombaton, május 14-én az első oldalon közölte a következő hírt: „Az ember, aki egész vagyont nyert, vasúti szerencsétlenség áldozata lett. John Ebenezer Flatford tegnap szörnyethalt azután, hogy hatalmas összeget, 18 144 fontot nyert. Kifürkészhetetlen okból meghúzta a vészféket, s a vonat hirtelen fékezése következtében fejét beleütötte a fémkeretes ajtóba...“ Fordította: Petrik József ANATOL POTEMKOWSKI: REJTÉLY Szolovejcsikné nemrág cipőt vásárolt magának. Csak otthon vette észre, mégsem lesz ló ez a számára, a cipő szorít. Visszavitte az üzletbe. — Nagyobb cipőre van szükségem — mondta a boltvezetőnek. — Ez kicsi. — Semmiség — mondta az. — Szerencsére bőséges választékkal rendelkezünk. Mindjárt kiállítom a visszatérítési utalványt. — Nagyon kedves. De milyen visszatérítési utalványt? , — A szokásos utalványt, kérem. Utalványt a pénztár számára. Enélkül nem fizetik visz- sza a pénzt. — Hogyhogy pénzt? — kérdezte Szolovejcsikné. — Hiszen én egy másik pár cipőt akarok. — Bocsánat, úgy látszik, nem egészen értem. Mit is akar tehát? — A cipőt egy nagyobbra szeretném kicserélni. Világos? A vezető elgondolkodott: — Lássuk csak, mit lehet csinálni. Kérem, írjon egy kérelmet. — Milyen kérelmet?! — Hát gmiben kéri a cipő kicserélését. — Ö, egek Mindig ezek a formalitásoki — Nagyon sajnálom. Mi nem vagyunk bürokraták, de vannak esetek, amelyekben a formalitások elengedhetetlenek. Szolovejcsikné felsóhajtott: — Es géppel kell írni ezt a kérelmet? — Nem, nem — mosolyodon el a boltvezető. — Kézzel elegendő. Tessék papír, golyóstoll. — Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg... — Majd én megírom ön helyett — ajánlkozott a vezető. — Nagyon kedves lesz ... A vezető gyorsan néhány szót írt a papírlapra, majd aláíratta. — Így meg is lennénk — mondta a boltvezető. — Most már minden egyszerű. Ezt már elfogadhatjuk. Ezzel aláírta a kérelmet, rátétté a körbélyegzőt. Aztán átnyújtott egy számmal nagyobb cipőt Szolovejcsiknénak. — Köszönöm — mondta az asszony. — Ajánlom magamat. Legyen máskor is szerencsénk — köszönt el az üzletvezető, aztán elszakította a kérelmet és bedobta a papírkosárba. — Miért tépte el?! A vezető szemrehányóan nézett a vevőre: — Mondtam, hogy mi nem vagyunk bürokraták. Ogy látszik, valami Igazság van ebben... 9 „Rögös út“: Verseit olvasva az az érzésünk, hogy még túlságosan fiatal. Élményei is inkább csak olvasásélmények. Nyelvi kífe- jezőereje gyenge, nehézkes, színtelen. A legpontosabban talán egyik sorával jellemezhetők próbálkozásai: / Szóval nem is tudom kifejezni / stb. Valóban így van. Az elképzelés, a gondolat szép, ám a megvalósulásban elsikkad, elszegényedik, felszínessé válik. E- gyelőre azt ajánlanánk, hogy tanuljon, művelje magát. Sokszor leírtuk már, hogy az irodalom a világ „újrateremtése“, s önnek, úgy érezzük, még ismerkednie kell ezzel a világgal. • „102“: Verseiben a néhány jó sort agyonüti a sok fölösleges, töltelék sor, a nehézkes szőkapcsolások. Szép soroknak könyvelhetjük el az alábbiakat: / Fekete szegfű / nyílott szívemben / és tovább: /Az á- gon madárdal:, /kétélű vigaszom. / Ez azonban a vershez még kevés, jobban figyeljen a vers gondolati és logikai felépítésére. rezni, emlékezni és kombinálni:... ebből a három igéből áll az ember; érezni, emlékezni, kombinálni és kifejezni: ebből a négyből a művész.“ • „Kócsag“: „Ezek a versek eltérőek az előzőktől. Az előzőek amolyan modern versek voltak, kevés mondanivalóval. A mostaniak rímelésüknél fogva is köny- nyebben érthetőek.“ — írfa levelében. Nos nézzük talán Könnyek című versének néhány sorát: / Hófehér köny- nyek, / Szememből jönnek. / Miért jönnek a könnyek? / Mert nemsokára disznót ölnek... / Az emberek egymás után jönnek, / Mindnyájan neki esnek a disznóhölgynek. / Egyszerre csak eget rázó visitás rázza meg a földet. / Következmény: Az emberek tízfelé dőlnek! / Hát ami azt illeti, ez az „eget, földet rázó visítás“ egy kissé minket Is megrázott, a rossz rímekről már nem Is beszélve, de ennek ellenére ml csak egyfelé dőltünk: hanyattl Következmény: Inkább olvassa, semmint írja a ver- setl MIKOR HÁZASODJUNK? (Vitazáré) Mihelyt a/, amber nagykorú lelt. szabadon és akadálytalanul megnősülhet vagy férjhez mehet. A törvény biztosítja összes állampolgári jogait, tehát azt is, hogy szabadon, a maga el határozásából családot alapítson. A nagykorúság azonban nem mindig jelenti azt, hugy az ember felnetté, érett emberré vált. — Kél hónappal ezelőtt ezekkel a mondatokkal indították el lapunkban a második vitatémánkat. A szerkesztőségünkbe érke zett levelek igazolták szavaink igazát. Valóban nem mindenki érett tizennyolc éves korában a házasságra. A sikeres házasságnak több lényeges feltétele van. Az egyik ilyen feltétel az hogy a fiatalok csak akkor kössenek házas, ságot, amikor érett emberré váltak. A legtöbb levélíró szerint ezt a lányok 20-22 éves korukban, a legények pedig 23-25 éves korukban érik el. Ez természetesen nem általános szabály, és nem állíthatjuk általános követelményként a házasulandók elé. A fiatalok természetesen sokkal korábban képesek gyermeket nemzeni, gyermeket a világra hozni, de ez korántsem jelenti azt. hogy minden szempontból alkalmasak a házasságra. A gyereket ugyanis fel kell nevelni, naponta kell róla gondoskodni, s ez nagy felelősség. A gyermeknevelés alapvető követelménye, hogy a szülők lelkileg érett, szellemileg kiforrott emberek legyenek, és rendelkezzenek a családi élethez elengedhetetlenül szükséges anyagi feltételekkel is. Erről „Egy húsz éves lány" jeligés levélben így ír az egyik hozzászólónk: „Sok fiatal azt gondolja, hogy ha elérte a tizennyolcadik évét, akkor már felnőtt. Pedig ez nem azt jelenti, hogy már érett emberré vált. A házastársaknak komoly kőte lességeik vonnak egymással szemben. He gyermekük születik, akkor a gyermek helyes felnevelése is óriási felelősséget háril a szülőkre. Ezért nem tartom helyesnek, ha a fiatalok túlságosan korán házasodnak. Fiatalon még nem elég éretlek, és maguk is nevelésre szorulnak. Könnyebb a házasélet nehézsé geit is leküzdeni, ha házasság előtt a fiatalok anyagilag ösz- szeszedik magukat, ha lelkileg és érzelmileg kiforrottak, és megfelelő élettapasztalatokkal rendelkeznek.“ Sajnos, nem mindenki gondolkodik így. Erről tanúskodnak azok a levelek, amelyek a fiatalos meggondolatlanságokról szá moltak be. „Meggondolatlan cselekedetnek tartom, ha valaki az iskolából kikerülve azonnal házasságra lép — Írja T. P. Kusicéről. — Sokan a tanulmányaik végéi se várják meg, és félemherként alapítanak családot. Sajnos, ezek többsége kényszerből nosül és muszájból megy férjhez, mert útban van a gyermek.“ Natasa jelige alatt arról tudósít az egyik levélírónk, hogy egy felelőtlen fiatalember két lányt tett szerencsétlenné. Mindkettőnek gyermeke született tőle, az egyiket feleségül is vette, de tulajdonképpen még ma se döntötte el, hogy melyik asszony mellett akarja leélni az életét. Egy katona viszont ar ra panaszkodik, hogy a régi kedvesének odahaza gyermeke született, s azt állítják, hogy ö az apja, de 6 nem akarja elismerni. A szabados nemi élet minduntalan magában rejti annak a veszélyét, hogy a fiatalok váratlanul válnak apává — anyává. Sokszor valójában nem is szeretik egymást, de könnyelműen nemi életet kezdenek élni, s amikor ólban van a gyerek, kétségbeesve futnak fűhöz-fához, hogy segítsenek rajtuk. Segíteni azonban senki se tud, s így nem marad más, mint a házasságot vállalni, vagy a leányanya szomorú sorsát. Természetesen egyik se ideális megoldás." „Szülői segítség nélkül, az ilyenek nem sok boldogságot remélhetnek az éleitől — Írja az egyik levélíró. — Anyagilag maguk se önállóak, hogyan gon doskadnak majd a gyermekükről? Az asszony nem tud főzni, mosni, nincs lakásuk és biztos jövedelmük. Enélkül pedig e gyetlen család se létezhet.“ Erről tr az Egy Ipoly menti lány jeligés levél írója Is: „Tizenkilenc éves múltam, hathónapos a kisfiam. Nagyon boldogtalan vagyok, mert a férjem katona. Mielőtt berukkolt, összeházasodtunk, mert a kicsike már ólban volt. A férjemet nagyon szeretem, annak ellenére, hogy igen féltékeny természetű ember. A bevonulása előtt folyton attől rettegett, hogy nem várok majd rá két évig. Ezért Is enged tem neki, és ezért házasodtunk össze. Én most a szüleimnél lakom. A kicsi miatt nem dolgozhatok. Mindannyian örök rettegésben élünk, mert a férjem nagyon ritkán tr és különösebben nem érdeklődik felőlünk.“ Két év valóban hosszú idő, s a katonai szolgálat alatt sokminden megtörténhet. Erről tanúskodnak azok a levelek, amelyeknek írói egytől egyik meggondolatlanságnak tartják a katonai szolgálat alatt kötött házasságot. Akik Igazán szeretik egymást, azok házasságkötés nélkül is kitartanak egymás mellett. „Az én nézetem az — írja az egyik vitázó —. hogy ha a fiatalok valóban szeretik egymást, néhány évig kibírják a várakozást, kibírják a katonaidőt is, mert szivükben folyton az a vágy lobog, hogy egyszer boldogok lesznek s a hosszú várakozás után nyugudtabban léphetnek a boldogság útjára.“ Igaz viszont, hogy sok szerelem nem Így végződik. „A lány eskiidözött, hogy megvár, én Is megfogadtam, hogy hü maradok hozzá — Írja Egy kotona a Garam mentéről. — Egy évig szorgalmasan leveleztünk, örültem, ha szabadságra mehettem. Egyszer a menyasszonyom is meglátogatott. Nagyon jól megértettük egymást; azt hittem, hogy semmi se zavarhatja meg boldogságunkat. Egy táncmulatságon azonban megismerkedtem egy idevaló lánnyal. Az első tánctól vonzódtunk egymáshuz, és meg szerettük egymást.“ Ogy gondoljuk, hogy a katonaszerelmekkel kapcsolatban e- gyetérthetünk annak a katonatisztnek a levelével, aki a való életre hivatkozva figyelmezteti a fiatalokat: „...akik kézhez kapják az utolsó levelei, tegyék egy időre félre, és később, a- rnikor mór tiszta fejjel, józanul képesek a dolgok felett töprengeni, vegyék ismét a kezükbe. Ha ilyenkor aztán elgondol- koznak a történték felett bizonyára rájönnek, hogy a szakítást nem a távoliét okozta, hanem a szerelem hiánya.“ Vitánknak nem az volt a célja, hogy a boldog házaséin! ősz szes teltételeit megvitassuk, hanem hogy a túlságosan fiatalon meggondolatlanul kötött házasságok néjiány problémáját olvasóink segítségévéi, konkrét tapasztalatokkal alátámasztva a nagyközönség elé tárjuk. »
