Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-03-27 / 13. szám
új ifjúság 9 VERES JÁNOS: Az összegezés ideje Lefürészelt cseresznyefaágak, fenyvesek, hegyormok, szanatóriumi ágyak szobám falai közt megtalálnak, s figyelmeztetnek: vége a fontolgatásnak, az nnmarcangolásnak. eljött az összegezés ideje. Löködnék iszamos hínárba de pipacsos gabonatáblák gyermek-csfnyjelm tanúi) utamat állják — erkélyre kiakasztott sárga paplanok, párnák újuló szavamat várják, némán kiabálják: eljött az összegezés ideje. Víz csubogása: serkentő százat, megfizettem a sarcot: észbontó csipák, egykori harcok súgják: keresd meg régi arcod, csúnya kék foltok, forradások, előd-óriások, csontvelőmbe szorult versek, elszalasztott szerelmek jövomért perelnek: eljött az összegezés ideje. A cigarettahamu a tálcán, tétovázásom láttán megszólal, így szól: kelj fel poraidból, ne gondolj a balálra, hamis esküre, árnlásral mi lesz a stafétabottal, ha szived gyümölcsfélén hetek, hónapok kalózhadának tömlöcében koplal? Eljött az összegezés ideje. Eljött az összegezés ideje. A kapanyelek is arról beszélnek: árnyán a bánat ereszének ernyedten heverni vétek. Nógatnak nyomorék hitek: markolj port, kend be vele sebeidet, ásd ki a földből eltemetett vágyaid, mint Rózsa vitéz a bátyáit, ragaszd össze szétdarabnlt testüket. Akit az ég egyszer kiszemel,: annak fnszakadásig. csalánban, tűzben állig mennie, györköznie kell. Eljött az összegezés ideje. FECSÖ PÁL: Köd és lámpafény Köd farkán csüng a lámpafény, összeszűkült pupillákon táncol, elnyúlik, mint fölöttünk az ég és elválik, mint Emlékek karjaiban Ofra látom az emlékek karjaiban ifjúságom s minden olyan mint egy kegyetlen álom lelkem elcsendesült tenger némaságba süllyedi megbékélt szívemmel levél a fától, hintázik, mint amber a gondon, s mint vegyszer a folton, eltűnik, a földre hull; fény volt, remény volt, elgurult. TÖRÖK ELEMÉR: mint köre hullt levél zizzenése olyan már e szív verése éjszakáim mélyek és rejtelmesek akár visszhangzó kiáltás roppant sziklák felett MOLNÁR LÁS2LÖ: Láng közelebb a tűzhöz árnyékod tengelyén felkél a Hold arcodon a tengerek sója a láng eggyé olvaszt a fákkal emlékezik rád láng tűz parázs szikra lobbanás kihűlt csillag vagy magába omlott árnyékod jelzi csak létedet TAMÁS MIHÁLY: József a kubikus J ózsefnek csak fél keze volt, a bal. A jobbat ellőtték valahol, állítólag Galíciában, tizennégyben. Vácsi Jani, az a vékony, de sok beszédű kőműveslegény ugyan minden adandó alkalommal erősltgette, hogy rumot lopott József a germánoktól, és azok vágták le a jobb kezét, hogy elmenjen a kedve a rumtól, de erre nem volt semmi bizonyíték, még annyi se, hogy attól kezdve ne szerette volna József a rumot. Szerette. Igen szerette. A keze helyére pedig vaskezet kapott a magasabb államvezetőség jóvoltából, olyat, hogy a csonka karjára kellett szíjaznl. A vaskéz végén karika volt, a karikán keresztül csavar, csak be kellett dugni a karikába az ásónyelet, rászorítani a csavart, és mindjárt dolgozhatott is József. Ha volt mit. Dolgozott Is, árkot ásott, csatornát fektetett, és mert mindenfajta munkához a bal kezével kellett beszabályoznia a jobbat, ami sok időveszteségbe került, megszokta hogy amíg dolgozik, hát gyorsabban dolgozzék, hogy behozza a blbelődéssel elvesztett időt. Szombat este azután, meg vasárnap, néha még hétköznap is, amikor már nem dolgozott, olyankor ivott. Rumot. Vácsi Janinak erre vonatkozólag is megvolt a véleménye: azért iszik József* és azért éppen rumot, hogy bepótolja azt, amit már nem tudott ellopni a germánoktól. Merthogy azok még idejében levágták a kezét. József ilyenkor csak mosolygott, csapzott fekete bajuszát elsimította a szája felől, rákacsintott a mérnökre, és csak annyit szólt: — Beszélj, pájinka ... Túlságosan Vácsi Jani se mert vele bolondozni, mert József megtette néha, hogy csak úgy tréfából meglegyintette valamelyiket a vaskezével. Attól pedig még a legyintés Is fájdalmas volt. Most is, hogy abbahagyta a munkát, és hogy a mérnöknek se igen volt dolga, lecsavarta József az ásót a csonka kezéről, és a gazdája mellé húzódott. — Mi az, József? — Semmi... csak egy kis beszédem lenne. Eltávolodtak egy keveset az emberektől, József elkezdte. — Akartam én már tegnap este beszélni a tekintetes úrral, de hát akkor részeg voltam. Disznó voltam. A mérnök ráhagyta. — Szokott lenni, József. — Hát Igen... de most nem erről van szó. Egyébbről. A Liget fái alá kerültek, József nehezen Indult a beszédnek. A mérnök biztatta: — Mivel van baj, József? — Hát... az asszonnyal. A mérnök úgy tett, mintha meglepődnék. — Csak nem? ... Hiszen magának olyan rendes, csinos felesége van, József, amilyet egy ilyen részeges disznó meg sem érdemel. József nem lázadozott, ismerte a gazdáját, tudta, hogy jó ember, és nem haragszik az Italos emberre. Pedig ő maga nem is iszik, de belátja, hogy nincs a szegénynek más barátja, csak az ital. De azért most, hogy dicsérni hallotta az asszonyát, kitört belőle az indulat. — 'sz éppen ez a baj, ott ette vóna meg a fene. A mérnök féléié fordult: — Beszéljen hát, ml a baj? Iő7sef cigarettát kotort elő a bal kezével és meggyújtotta. Bal kézzel. Akkor szólalt csak meg, amikor már szállt az orrán át a füst. — Itthagyott... 1 |S E nnyit mondott, egyelőre. Alnok kis csend szállt le közéjük, a mérnök Józsefre nézett, és látta, hogy történik benne valami. Hagyta, hadd történjen, nem szólt közbe, József meg csak szívta a cigarettát, s ahogy szippantott, két ujja hegye is be-beért a szájába. — Ügy volt az kérem, tekintetes úr, hogy megvertem én ötét, ha részeg voltam ... hát mit tegyek, ha Ilyen a természetem? Tessék elhinni, hogy sohase a jobbikkal, hanem mindég a ballal... még a legnagyobb részegségemben is ügyeltem arra, hogy a ballal üssem... nem lehetett oka panaszra. — Na és?... — Megunta, vagy nil, nem tudom, egyszóval elment a néniéhez, aki a Kisvasút uccába lakik. Elment, oszt nem jött haza. — Mikor történt ez? — Ennek már jó két hónapja. — Azóta oda van? József kínjában is felnevetett. — Nyavalyát! Azóta már visszajött, oszt megintelen elment. A mérnök csak most kezdte érteni a dolgot. — Ahá! — Ahogy mondom, elment, éppen egy vasárnapi napon. A nénjéhez. Az ebédet még megfőztem a két gyermeknek, vacsorára megették a maradékát, de hogy oszt hétfőn munkába kellett állnom, hát nem ettek. — Semmit? — Semmit... na éppen nem semmit, mert kenyér volt a háznál. Kedden is azt ették, meg szerdán is. Én is, csak úgy mint ők. Negyednap a szomszédasszony a- dott nekik valami kis meleg levest, pénteken is vitt nekiek valamit, de szombaton már nem bírta tovább, elibém állt, oszt azt mondta, hogy József, ha istene van magának, hát cselekedjen valamit. Mondom neki, könnyű azt mondani, de az ilyen makacs néppel nem lehet bfrni. Na majd én, mondja a szomszédasszony, oszt el Is ment és hozta is az asszonyt haza. Messzire kerültek már a munkahelytől, szakmányba dolgozott József, de látszott rajta, hogy most nem bántja az elvesztett idő. • — Egyszóval hazahozta? — Szóval minden rendbe jött? József bánatosan sóhajtott. — A fenét jött, tekintetes úr. — Hogy?... Hát mit csinált megint, József? , József még nincs több negyvennél, de öt- venet mutat, fekete a bajusza, a szeme szürke, de lágyfajta, emberséges világos* ságú. — Elmentem Lébíhez, oszt megittam két decit. — Rumot? — Hát ml egyebet? ... Nincs más ital ezen p földön. — Azután? — Hazamentem, oszt megvertem az aszszonyt __de csak bal kézzel. Harag és szidalom lett a mérnök arcán, keményebben szólt rá Józsefre: — Hát ezt hogy tehette? Látszott Józsefen, hogy a szive közepéig meg van győződve a maga igazáról. — Meg kellett tenni, amiért hogy elment. — De hiszen visszajött ... Legyintett a kezével. — De elébb elment... ez számít. — Persze hogy erre megint elment, ugye? József nagyot kanyarított a bal kezével és megvakarta a nyakát. — Dehogyis... nem illik beszélni róla, de már elmondom, ha már a többit elmondtam, hogy ahogy sírt, hát megsimo- gattam, két decit ittam csak, nem volt sok, oszt megöleltem, oszt jólesett neki, mert pihegett is. — Na látja, József, nem rossz asszony az, nem kéne úgy bánni vele, ahogy maga bánik. József szeme felderült, úgy nézett a gazdájára: , — Tessék csak várni! ... Éltünk, éltünk ... azután egy estére későn mentem haza a munkából, tetszik rá emlékezni, akkor volt, mikor be kellett a felső ágat kapcsolni a főcsatornába, és nem lehetett fáj- ramtkor abbahagyni a munkát. Tovább maradtunk, setét este lett, mire hazaértem, bemegyek a házba, nincs sehol, a két gyerek van csak a házban, hol van anyátok, a kertbe ment, mondják. Kimegvek a házból, lemegyek a kertbe, de már óvatosan, mert nem tudpm, de éreztem valamit. Hát kérem, tekintetes úr, ott térdepel a köszmétbokor mellett, a két kezét összekulcsolja, úgy fohászkodik az égnek, de hangosan, hogy minden szavát meghallhattam. — Édes jó Istenem, Teremtöm, hallgass meg éngem és vedd el őtet József napjára... — Már minthogy engemet, és éppen József napjára ... Mingyárt az volt az első gondolatom, hogy márciusban vagyunk, és két hét múlva József napja van, ennélfogva igen sürgős lehet neki, hogy elvegven engem az Isten. És éppen József napjára, ez már túl sok volt nékem, pedig még aznap nem is volt Ital a -számban. Talán éppen ez volt az oka, hogy csendbe melléje léptem, és úgy sújtottam rá a jobb kezemmel, evvel a vassal, hogy menten felbukott. — Ejnye, József ... — Igen, Igen... én Is bántam aztán, de már hiába. Még jó, hogy a hátát érte, mert nem lett tőle semmi baja, csak köhintett vagy kettőt, amikor magához tért. Oszt elment. — A nénjéhez? József nagyot szippantott az orrán és zsebkendő után nyúlt. — Hiszen, ha oda ment volna ... A mérnök hirtelen Józsefre tekintett. — Sfr? Nem felelt, jóidéig mentek szótalan. zután József noteszkönyvet húzott elő nadrágja zsebéből, a noteszkönyvből egy fényképet vett ki, és a mérnök szeme elé tartotta. Egy férfi. Olyan, mint a több!. Talán borbély, vagy Írnok, vagy ügyvédsegéd. — Evvel ment el, Űngvárra... az asztalfiába rejtette, ott leltem meg utána. Ung- várra mentek a kutyák. — Honnét tudja? József egy kicsit vidámabban, kicsit büszkén felelt: — Már az uccát is tudom, hol laknak. — Mikor mentek el? József pontosan tudta a napot. — Holnap lesz három hete. — A férfit ismeri? József legyintett. — Én nem, csak 8 engem. Olyan csavargóféle, ma itt, holnap ott. — És a gyerekek? (ózsnf sóhajtott, mint a fáradt gőzgép, amelyet nem neki való munkára rendeltek. — Hát csak megvannak valahogy. — Ki mos rájuk? — Én. Ügy mondta ezt, mintha ez lenne a legkevesebb. A mérnök megállt, két kezével megfogta József két vállát, és erősen a szemébe nézett. — Mondja, József, de igaz lelkére:-szereti maga azt az asszonyt? József elhúzódott a mérnök kezétől, és szelíd szemrehányás volt a hangja. — Hogy kérdezhet Ilyet a tekintetes úr? ... Ha nem szeretném, nem emésztene a dolog. — És most mihez fog? József megint szembefordult a gazdájával, és szégyenlősen sütötte le a szemét. —■ Éppen azért hívtam félre a tekintetes urat, hogy tessék adni valami kis pénzt előlegbe, merthogy utánuk akarok menni Űngvárra ... Rendes munkás volt József, nem volt előlegkéregető. Átvette a pénzt, megszámolta, és beletette az ócska noteszbe a fénykép mellé. Aztán visszament a munkára, rendbe tette a szerszámját, és kurta köszönéssel hagyta ott a munkát. Sietnie kellett, a vonat fél ötkor indul Űngvárra. . Fél ötkor indult a vonat, és ment, és vitte magán a sorsok rohanó teljesedését, icsit később, az őszi esküdtszék kegyes volt Józsefhez, csak hat hónapot kapott azért, hogy nagy felindulásában meglegyintette azt az embert, ott Ungváron. De úgy, hogy az szörnyethalt. Merthogy a jobb kezével lendítette meg. József megnyugodott az ítéletben, csak amikor az asszony beüzent neki a börtönbe, hogy hát ő nem bánja, hazajött, de csak a gyerekek miatt, és csak akkor marad, ha József most már megígéri, hogy szabadulása után nem fogja a szemére hányni a hűtlenségét, nem veri többet, és inni se Iszik majd. József azt mondta a börtönőrnek, aki az üzenetet hozta: — Hát én nem bánom, mondja meg neki, hogy nem hányok a szemére semmit, nem is fogom többet megütni. De hogy ne igyák, azt nem ígérhetem . Az asszonynak, úgy látszik, ennyi is elég volt, mert várt rá. IC
