Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-10 / 2. szám

új ifjúság 3 medvecfovi (Medve) nemzetközi Duna-hidat A Javítják, így nem ajánlhatom, hogy mielőtt fel- szál adnának rá, pillantsanak le az egykori ka­szárnya épületére és gondolkodjanak el lakói­nak sorsán. Az utóbbit azért Így is megtehe­tik, s ha nem veszik szerénytelenségnek, fo­gadják vezetőül ezt az írást. Egyemeletes ház, szürke és sárga falak. Az utóbbi idegesítően világít. Késpengéhez, körfűrész sivatkodá- sához hasonlíthatnánk leginkább metsző hidegét, idege­sítő tisztaságát. S mintha mindez hozzátartozna az épület küldetésé­hez, lakóinak életéhez. Sót, még a rácsok isi Olyany- nyira, hogy szinte megdöbbentő: Az ablakból egy hihe­tetlenül nagy, elhízott, két ablakrácsot betöltő, csatta- násig piros emberi arc bámulja a napot. Míg betalá­lunk az udvarra, háromszor is megnyílik a száj, a vas­tag ajak leüöttyen, de a „barlangból“ egy fia hang nem jön elő. Bent az udvaron is hasonló teremtések — lányok — kergetőznek. Tagbaszakadtak, kövérek. Végtelenül vidá­mak. Emberfeletti örömüket amolyan nevetés- és öröm- uj jongásszerű artikulálatlam hangokkal hozzák egymás tudtára. Fogócskát játszanak; lökdösődnek, bukdácsol­nak. Az egyik lány észrevesz bennünket, odaszalad hoz­zánk és „ahoj“-t köszönve tolakodóéin nyújtja felénk a kezét. Megborzongunk és sietünk az épületbe. Bent egy másik lány jön felénk. Odalép hozzám és hegemből ja felöltőm felső gombját. Amíg az intézet vezetőjével, ]án Kavicky elvtárssal járjuk az épületet, a kislány a zakómon is végrehajt­ja „fontos“ tenni valóját, s természetesen a vezető za­kóját is ellenőrzi, az ő felső gombját is begombolja. Engem idegesít ez a művelet, • az intézmény vezetője azonban megértőén mosolyog, és kedvesen megköszö­ni a „szolgálatot“. Újabb lány szegődik kíséretünkbe. Hol előzékenyen kinyitja az ajtót és bekísér a szobába, hol meg előre­rohan, és majd feldönti a helyiségek bútorzatát. Különben nem beszél, csak mosolyog, valami neve­tés- és nyüszítésféle hagyja el ajkát. Néha dobálja a testét, máskor meg kedvesen szelíden odatbújik Ján Kavtckyhoz, simogatja a gallérját, dörgölődzik hozzá. — Egy értelmes sző nem jön ki s száján — mondja a vezető —, de ha megkérik valamire, parancsolnak neki, maradéktalanul végrehajtja. A szobáikban egyszerű rend és tisztaság. Egyik-másik szoba ágyain babák, játétókutyusok vagy medvebocsok. Amolyan ünnepi, díszítő játékok, amelyekkel nem ját­szanak, nem játszhatnak a lányok, mert nagyon hamar ezétromcsolnák őket. Egyébként napközben az ajtók is zárva vannak, mert nemcsak a babákat, kutyusolkat, hanem még a takarókat, matracokat Is szétszaggaitná t, az ágyakat is összetörnék. Persze, ez az eljárás sem segít mindig, mert amit nem visznek véghez nappal, azt néha bepótolják éjszaka. A folyosón minden arc felénk fordul, érdeklődéssel kísérik sétánkat. Nehéz nem látni a megdöbbentően torz arcokat, esetlen mozdulataikat. Az emeleten egy kövér lány sétál. Kezében egy da­rab csomagolópapír. Tartja, tartja, jár vele ide-oda már vagy félórája. Megállt felette az idő, mint ahogy az in­tézmény további ötvenkilenc lakója fölött Is. Ezek a lányok születésüktől fogva, illetve születésük következményeképpen betegek és magatehetetlenek. XXX — Nincs bennük kitartás, semmit sem lehet rájuk bízni felügyelet nélkül. Ma reggel szabadom volt de reggelenként elég sok az ügyeletesek munkája, hát én is bementem és se- gítkeztem. Már javában folyt az ágyonfekvők fürdetés©, amikor beléptem. Láttam, hogy az egyik teremtéske nincs úgy megfürdetve, mint máskor. Miért, mi történt? — kérdeztem az egyik segítkező lánytól, ö csak fanyalogva megvonta a vállát. Mindjárt láttam, hogy aznap valahogy nem volt kedvében, ezért el is lazsálta a fürdetést. Hétkor kellene kelniük, de ilyenkor már mindenki talpon van. Nyolcig megreggeliznek^ aztán kicsit kint vannak az udvaron, majd „iskolába“ mennek. Itt volt a Mikulás, készültek a karácsonyra és máris készülünk a nemzetközi nőnapra. Évi három-négy ilyen esemény határozza meg életüket. Megtanítani velük egy kis dalocskát vagy táncocskát nagyon nagy fáradságba kerül. Néha fél évig is tanítom valamelyiket 'kötni, s bizonv nagy eredmény, ha kezében tudja tartani a tűt. Amikor fel tudják szedni az első szemet, amikor ké­pesek az első öltésekre, már ünnepelni való kedvem van. Hogy egyáltalán tudnak-e majd valamikor kötni, az kérdéses, de legalább el vannak foglalva, a figyel­müket a munkára összpontosítják. A zenét mindnyájan nagyon szeretik. Szeretnek éne­kelni, ezért vettünk egy harmonikát. Megtanulok har­monikáim, hogy élvezhessék, örüljenek neki, talán Így figyelmesebbek lesznek, több mindent letérhetünk ve­lük. Van természetesen általános tantervűink, de tulajdon­képpen minden egyes lánnyal külön, csak a rá érvé­nyes tantervét követeljük. És nagy eredmény, ha leg­alább magukat e! tudják látni. Az egyik lány köt, varr, hímez. Kitanulta ezt a szakmát. Betka takarítja az e- bédlőt. Akik járni, szaladgálni tudnak, azok legalább a tányérukat elmossák, eltörlik. Egyókük-másákuk leejti vagy éppenséggel földhöz vágja. Néha húszait-bairmin- cat Is összetörnek egyszerre, de azért lassan megta­nulják, mire kell vigyázniuk. Egypár pofont már én is kaptam tőlük. Az egyik á- pölónöt úgy megrágták, hogy még fél év múlva is fáj- dftotta a lábát. Hiába kötjük Ilyenkor hátra a kezüket, lábukat; hiába szorítjuk őket a sarokba, ha nem üt­hetnek, rúghatnak, akkor harapd&lnak, kapálózna.!, a fejükkel próbálják elérni az embert vagy éppen a tár­sukat, akivel egyébként testi-lelki jó barátok. Ha ezt sem tehetik, akkor meg a fejüket verik a falba, rug­dossák az ajtót, a székeket, a falat, kiverik az ablako­kat. Erőszakhoz persze csak a legvégső esetben folyamo­dunk. Már ismerjük őket, tudjuk, hogy mire mi követ­kezik, és mindent elkövetünk, hogy ne következzék be a roham. Ilyenkor félrehívjuk vagy mutatunk neki va­lami érdekeset, kiengedjük játszani. A nyugalom rájuk is csillapítóan hat. Gondot okoz az öltöztetésük. Van szép teszilruhájuk, egyiknek-másiknak táskája, kalapja, de ezeket csak na­gyon ritkán kapják meg, mert vagy ók maguk, vagy a társaik tépnék össze. Mártára például ha az ember reggel új cipőt ad, es­té már rá sem lehet ismerni a cipőre. 1969-ben nyitottuk meg az intézményt. Az első na­pokban bizony számunkra is nagyon szörnyű volt itt az egész légkör, a lányok és minden. Nehezen szok­tuk meg a viselkedésüket, ezt az egész megdöbbentő valamit, de aztán lassan átjutottunk a nehezén, ösz- szeszoktunk velük, megbékéltünk mindennel, és azon kezdtünk töprengeni, hogyan tovább. Tudja, néha este nagyon fáradtaik vagyunk. Ki tud­ják ők azért készíteni az ember idegeit, de mégis min­dig rőluk beszélgetünk, velük foglalkozunk. Nyáron gyógynövényt termesztünk. A lányok szedik a virágát. Nem számít, mennyi hasznot hajtanak, hogy legyúrják a virágot, a fontos, hogy el legyenek foglal­va. Eleinte csak négy-öt lánnyal jártunk ki a kertbe. Mi dolgoztunk, ők meg ültek a pádon. Aztán lassan Irájöttünik, hogy ez így rímes jól. Tavalyelőtt már ti­zen, tavaly tizenöten jártak velünk ki. jövőre pedig, aki járni tud, az mind ott lesz. Nem a haszon hajt bennünket. Az a kis pénzecske, amelyet azért a vi­rágért kapunk, úgyis eltörpül az államtól kapott egy- milliókétszázezer 'korona mellett. XXX — A gyerekek sok orvosságot kapnak. Némelyikük életét szinte csak ez tartja fenn... Állandó felügyeletet igényelnek. Még az evésnél is! Egyszer nem rágják meg az ételt, máskor meg tüleszik magukat. • Eddig sikerült minden bajt távoltartani az intézet­től. Az intézet létezésének négy éve alatt nem volt fertőző betegség nálunk, ^sőt még influenza és bőrbe­tegség sem fordult elő. Pedig az ő bőrük hajlamosabb az utóbbi betegségekre... Németh István: A POKOL TORNÁCÁN Szeretik, magukat kezeltetni, Az egyik lány, ha nincs valamelyik ujja bekötve, megharapja, felkarcolja, hogy csak valami tapaszt vagy kötést kérhessen rá. Olyanok is vannak, akik úgy szeretik az orvosságot, mint a cu­korkát. Alighogy felkelnek, már odaállnak a rendelő elé és egyszer a fogukat, máskor meg a gyomrukat fájlalják. Ók ellenőrzésképpen Celaskont vagy más ha­sonló orvosságot kapnak. Ha azonnal megszűnik a „fáj­dalom“, akkor már tudjuk, hogy megint mi volt a baj. Persze sóik esetben nem ilyen egyszerű a kezelésük. Este 19.00 órakor váltunk — ilyenkor kezdődik az éjszakai szolgálat. A lányok általában alszanak, nincs velük nagyobb baj. A sok gyógyszer altatja és nyugtatja Is őket. S ezért is hajlamosak az elhízásra. Egyébként az is meg­esik, hogy dühöngenek, kiabálnak, nem hagyják a töb­bieket sem aludni. Ilyenkor ismét orvosságokkal igyek­szünk rajtuk segíteni. Egyiket-másikat éjszaka is kény­telenek vagyunk felkelteni a szokásos orvosságadaigük­ért. A fekvők közül Vlastiöka tíz-húsz percenként szólit- gatja az ügyeletest, ha nem tud aludni. Néha csak u- nalmából, máskor meg fájdalma miatt. XXX — Többször említették már Viastiőkát. 0 az. akit kislánynak mondanak; aki olvas, hallgatja a rádiót, de elfér egy gyermekkocsiban? — Igen, ő a ml kedves Vlastiökánk. Szegény kis­lány! Öt sajnáljuk a legjobban. Olyan okos és értel­mes, szépen el lehet vele beszélgetni. 1950-ben szüle­tett. Az ööcsétől tanult meg olvasni. Egy ideig még fel is tudóit által, de aztán a korábbi fürdésmód már nem segített, s azóta egyre romlik az állapota. A hu­szadik születésnapja körül mér azt hittük, hogy meg­hal. Erős gerinosorvadása van. A végtagjai egyre job­ban deformálódnak. Nagyon sokat szenved. Ha fájdal­mai vannak, akkor az olvasás sem érdekli. Betegsége súlyosságát jellemzi az is, hogy még a fejét sem tudja nagyon emelgetni. Mégis olvas. A nyelvével forgatja a könyv lapjait. A legnagyobb öröme, ha nyáron kitesz- ezük a balkonra. Nézi a fákat, az utat, az erdőt. Vi­dám, érdeklődő természete van. Megnézi a tv-műsort. Az autók bügása szerint felismeri, a kenyeres vagy az orvos érkezett-e az intézetbe. Ha eljön az apja — őt rendszeresen látogatják a szülei —, akkor kocsiba tesszük, s az édesapa leviszi sétálni. Megmutatja neki a falut, vesz neki üdítő italt és kiviszi a Duma-partra is. Steinte sokat sírt a kislány. Szeretett volna hazamen­ni. Nem csoda, hisz tizennégy éves koráig a szülei gondozták, csak mikor aztán megbetegedett az anyja, akkor adták intézeti gondozásba. Most már megszokott nálunk, ahogy a többi is. Ha valamelyiket haaavisaik vakációra vagy ünnepek­re a szülei, alig van három-négy napot otthon, máris kéri, hogy hozzák vissza. Ügy tűnik, itt jobb nekik. Rendszeresen megkapják az orvosságadagjukat, barát­koznak, játszanak egymással. Ezt odahaza mégsem le­het. Vlasti&kára visszatérve, nehéz megmondani, hogy mi­től kapta a betegséget. A szülei ugyan elég idősek, ta­lán nem is éltek a leg jobbam, hisz később elváltak, de az öccse egészséges. Az a kérdés, hogy melyikük miért született ilyennek, az mindegyik hasonlö lánynál és fiúnál felmerül. Az orvosok általában hibáztatják a rossz családi é!a tét, a torzsalkodást, az idegeskedéseket. A veszekedé­sek nem hatnak jól a magzatra. Némelyiknek terhesség alatt leesett az anyja, vagy éppenséggel bántalmazták. Az ilyesmi is nagyon árt a magzatnak. A terhes anyá­ra hatással van a magas feszültség és néha még a tv- készülék is bajt okozhat. Aztán iszákosság következ­tében is zavar állhat be a magzat fejlődésében. Nem fejlődik kellőképpen az agyacskája, béna marad va­lamelyik végtagja, néha hat az öröklődés, a rokoni há­zasságok, vagy már maguk a szülők is hasonló bajban szenvedtek. Az egyik lányról nem tudjuk, hogy hol az apja. Az anyja Sem tudta, aki valami nagyon gazdag családból származott, de a szülei és a fivérei szégyelltek őt, így odaadták valahová szolgálni, hogy senki ne lássa. Az eredmény az lett, hogy valaki rászedte, és íme az ő gyermeke is beteg lett. Azt ugyan már nem tudjuk, hogy hol az apja anyja, nagyanyja, fivérei, rokonai, de ő itt van. És ilyen van több is. X X X — Né**e, az én lányom segített a háztartásban, ösx- szesöpörte a lakást, de kitudja, hogy meddig gondos­kodhatok róla, és mi lesz, ha már nem viselhetem a gondját? Mindenféle ember van. Úgy döntöttem, inkább intézetbe adom. Ott gondoskodnak róla, s legalább nyu­godt vagyok. Hiszen ha csak az utcára engedem ki, már akkoT is valaki visszaélhet tudatlanságával, be­csaphatja... XXX — Különben persze azt, hogy valójában miért lesz egy gyerek magatehetetlen, bolond, félkegyelmű, mi­ért nem fejlődik az agya, miért maradnak fejletlenek a végtagjai, azt teljes biztonsággal még az orvosok, a- zok a szakemberek sem tudják megállapítani, akik hosszú éveken keresztül foglalkoztak ezzel a kérdés­sel. Mifit már említettük, sok mindentől függ. Még a rokoni házasságoknál sem az bűnhődik mindig, aki va­lójában hibás, hanem az utódok. Ezt a bajt a modern, a rohanással és feszültséggel teli kor is magával hozza. A statisztikák azt mutatják, hogy a civilizált, modern tecrnikai társadalmak fejlő­désével arányban nő a testi és szellemi fogyatékosságú gyerekek száma... XXX — Az apám tizenhárom testvér közül való volt. Jó­magam is tizenegy gyerek között nevelkedtem fel. Mindnyájan tanultunk, békés, nyugodt életet éltünk. E- gyetemi, középiskolai végzettséggel rendelkezünk. Egy­másért éltünk, egymást segítettük. Közösségi szellem­ben nevelkedtünk. Épp a minap olvastam egy cikket a Slovenkában. Helyeslem, hogy egy-egy családban há­rom-négy gyerek legyen, akkor nem lesznek Önzők, ke­gyetlenek... XXX Úgy érzem, itt akár be is fejezhetném É riportét, hi­szen nemcsak az intézet munkájáról, társadalmi szere­péről, alkalmazottainak magatartásáról és gondolkodás- módjáról esett benne szó, hanem az utóSbi vallomás már a tanulságot is kimondja. No de talán mégse fe­jezzük be ezzel. Elhatároztam, hogy nemcsak az intézményt, hanem néhány szülőt Is meglátogatok, s tőlük érdeklődőm meg, hogy valóban elégedettek-e az intézmény és dolgozói­nak munkájával. El is indultam, de mint ama rossz diák, aki örül és szívest-örömest visszafordul, ha a tanár ajtaja zárva van, mert nem kell vizsgáznia, én is így voltam. Fel­írtam néhány címet, megkerestem a házat, becsön­gettem, de megkönnyebbülten távoztam, ha senki nem jött ajtót nyitni. Miért? Az ember nem szeret eleve fájdalmat akozni. Márpedig az ilyen és hasonló anya­gok feldolgozását nem tehet anélkül, mert aki örök életében példásan élt, fegyelmezetten és rendesen dol­gozott, még az sem mentesül az önvád alól. És külön­ben is, mint ahogy az alábbiakban kiderül, az emlé­kezés minden szülőnél fájdalommal jár. S nem kelle­mes fájdalmat osozui az embereknek. XXX — Tudja, ahögy közeledik a látogatás napja, min­dig nő bennem a feszültség, akár bűntudatnak is ne­vezheti ezt az érzést. Ha legalább tudnánk, hogy hol követtünk el hibát?! Mi csak gyereket szerettünk vol­na, egészséges, vidám kislányt vagy fiút. Amikor meg­született, kiderült róla, hogy valószínűleg beteg. Na­gyon szomorúak tettünk, és egymást vádoltuk. Ez a vádaskodás azóta sem szűnt meg. Néha képtelenek va­gyunk egymás személte nézni. És ugyanezt látjuk a többi látogatónál is. Az ember akár a csil l agok at is lehozná a gyermekének, csak ne keltene mások szemébe néznie. Beszédbe is csak r it Kán elegyedünk. Szeretnénk e- gészen külön menni a gyerekkel és úgy simogatni őt, hogy senki se lássa. Ott persze jó a lányunknak, jobb, mint idehaza volt. Ha másért nem, legalább bevásárolni el kellett men­ni, és ilyenkor mindig megvolt a veszély, hogy megég, leforázza magát vagy roham közben megfullad. Ez ott nem történhetik meg vele. Vannak szülök, akinek nem tetszU, hogy a lányukon ódivatú ruhák vannak. Én mindig azt nézem, tiszta-e a gyerek füle, nyaka, n in csenek-e rajta kiütések. Még sohasem tapasztaltam valami gondatlanságot. Igazán megérdemlik az intézet dolgozói, hogy megdicsérje ő- •ket az önfeláldozásukért, becsületességükért, odaadá­sukért. Ott nemcsak a gyerekek, hanem az Intézmény minden dolgozója is egy kicsit a poikoj tornácán van, hiszen ezek a gyerekek úgy ki tudják hozni sodrából az embert.

Next

/
Oldalképek
Tartalom