Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-08 / 32. szám
SOMOS PÉTER: BÁLLÁ KÁLMÁN: SIMKÖ CSABA: ESTI PÄTERNOSZTER Arcod tavában kö csobbanj holnap, holnap, homlokodra hullámok tódulnak, part, ősz tincs, szomorúfüz lebeg. ■ (Reggelre új ággal ékesíti jejed.) elvont illusztrációk gátak körül az értelein lesüllyed a társaság tóronyra bámul sírásoddal delet harangozol — a nap kezedbe telepszik átüt ujjadon esőbe fordul szökik rád a bizonytalan formájú hamu MOLNÁR LÁSZLÓ: AZ ÜT Hajóra szálltam vonzott a kékség most örvények mélyére nézek mégsem keresek kikötőt hogy elmondjam én megjártam a tengereket BODNAR GYULA: MENEDÉKHELYEN Most száműzetésben fáznak az Órák a hatodik kontinensen Most ne gondoljunk a számokra Most légy fi/ Terítsd le hajad fáradt vagyok Most légy fi/ Éjben Erdő Hátamat arcodig verte az Idő Szórta a kormot két csillag közé ácsolt a szemedbe két csillag közé ácsolt szemembe Most száműzetésben fáznak az órák a hatodik kontinensen Most bennem is lejárt az idő. KARSAY KATALIN: megközelítés az ég a várfok üregében keskeny ívű mosoly hűvös lovak hűsége cseppenként nehezül az ég súlya két fűszál között KENDI LÁSZLÓ: KÓRHÁZI VERSSOROK Fekszem kétemeletnyi fehér némaságban ajkamról lassan hervad a mosoly virága Kétemeletnyi fehér némaságban nyitott sírom felett MEGALÁZOTT PUSZTULÁS Éjszakáim nem fogják össze a nappalom Egy szájban vacogok fehér fogakban vicsorít az arcom szemem széttört üvege összevissza karcol A szél megint az ablakra rakott száz darabra töröm az estét elég a reggel! harmatban magam megaláznom CSÄKY KAROLY: árvíz-epigramma kinyújtóztak a folyók bánatnak hátukra festették fuldokló fejüket a fák A Annie Motleri kisasszony kopogtatást hallott, kiment ajtót nyitni. Öreg barátja volt az, a jegyző. Alberto Fass! doktor. Motleri kisasszony rögtön észrevette, hogy csuromvlz a vendége kabátja: odakint eshetett az eső. — Ó, micsoda öröm, kedves Fasst doktor — mondta. — Jöjjön csak, jöjjön. — A férfi mosolyogva belépett, s a kezét nyújtotta. Motleri kisasszony kopogtatást hallott, összerázkődott, s kiment ajtót nyitni, öreg jegyzőbarátja állt a küszöbön, Fass! doktor, fekete, esőáztatta kabátban. — Ö, micsoda öröm, kedves Fass! doktor — mondta Motleri kisasszony mosolyogva —, jöjjön, csak jöjjön. — Fasst súlyos léptekkel került beljebb, s kezet nyújtott. Annie kisasszony összerázkódott: valaki kopogtatott odakint. Fölugrott^ a kis karosszékből, lerakta hímzését, s szaladt ajtót nyitift. Az öreg jegyző volt az, Fassi doktor, a ház régi barátja, aki már jó néhány hónapja nem jelentkezett. Mintha elnehezedett volna, amióta nem látta, igen, sokkal testesebb, mint ahogy az emlékezetében élt. Erősíti ezt a benyomást, hogy a férfin igen-igen bő fekete esőkabát van, amelyről vastag redők omlanak alá, s mely nedvesen csillog, patakzana'k rajta az esőcseppek. Annié erőt vesz magán, mosolyog, úgy mondja: — 0, micsoda kedves meglepetés, drága Fassi doktor. — Mire a férfi súlyos, dongó léptekkel vonul be, s üdvözlésképpen feléje nyújtja hatalmas, otromba kezét. Elmúlt már fölötte az ifjúság, bizony elvírágzott immár Motleri kisasszony, amikor egy nap, szalonjában hímezgetve (a világítást csupán a hosszú, esős délután 6- lomszín fényei szolgáltatták), épp elsimított homlokából egy ősz hajfürtöt, s ím egyszerre vad döröm- bölést hallott az előszobaajtó felől*. Ideges rángás futott végig testén, fölugrott kis karosszékéből, elfúló lélegzettel rohant ajtót nyitni. Tagbaszakadt férfi állt a küszöbön, fekete páncélszerü gumiköpenyben, melyről csurgóit a víz. Motleri kisasszony lassanként mintha fölismerte volna a jövevényben Fassi doktort, az öreg jegyzőt, a régi, régi időkből való barátot, s mosolyt erőltetve ajkára így szólt: — Ó, milyen kedves meglepetés, milyen kedves^ meglepetés! De hát parancsoljon, kerüljön beljebb, kérem. — Mire a dino buzatti: Duzain: ^_ CresqENDO látogató bevonult az előszobába, súlyos, döngő léptekkel, mint valami óriás, és üdvözlésképpen kezét nyújtotta, a széles, izmos tenyerét. A lakás délutáni bágyadt hangulatába törő ismételt dörömbö- lésre Motleri kisasszony, aki egy bonyolult hímzésmintán dolgozott éppen, hevesen összerázkódott. A- karatlan bábuként ugrott fel kis karosszékéből, földre ejtve a félig kész hímzett térítőt, s erős szívdobogással, levegő után kapkodva sietett ki az előszobaajtóhoz. Ahogy kitárta, hatalmas, csillogó fekete alakkal találta szemtől szembe magát; a látogató merőn nézte őt. — De hát maga... — mondta Motleri kisasszony visz- szahőkölve —, de hát maga... S csak hátrált, miközben amaz benyomult a kis előszobába, s léptei különös visszhangot vertek az Ď- riás bérkaszárnya csöndjében. Annie Motleri pillanatig sem késlekedett, amúgy kócosán, szanaszét lógó ősz tincsekkel sietett ki az ajtóhoz, amikor azt valaki kívülről gyors egymásutánban többször megkopogtatta, bebocsátást kérve. Reszkető kézzel fordította el a kulcsot, majd a kilincset lenyomva ajtót nyitott. A folyosón valami vaskos és tömör és fekete és csupa pikkely alakzat, valami élőlény, átható tekintetű aprócska gombszemek, és nyúlós, nyálkás tapogatőcsápok, melyek feléje csáolnak, feléje. — Ne, nel... nyöszörögte Annie Motleri kisasz- szony — kérem, ne... — S rémülten hátrál, miközben amaz 6- lomsúlyú léptekkel közeledik, az egész házat betöltve dübörgésével. Amikor Motleri kisasszony az állhatatos dörőmbölésre kiszaladt ajtót nyitni, egy fekete lénnyel találta szemtől szembe magát: fekete, fényes páncélzat volt rajta, s merőn nézte őt, feléje nyújtva két fekete mancsát, mely öt-öt piszkosfehér karomban végződött. Annie ösztönösen hátraugrott, s megpróbálta gyorsan rácsapni az ajtót. — Ne, nel — nyöszörgött közben. — A Megváltó Oristen szent szerelmére... — De amaz nekidőlt iszonyatos súlyával az ajtószárnynak, egyre nagyobb rést nyitva rajta, mígnem sikerült benyoma- kodnia; a gigászi tömeg alatt re- csegett-ropogott a parketta. — Annie... — nyüszítette-hörögte a betolakodó —, Annie... jaj, jaj... És kinyújtotta feléje borzalmas fehér karmait. Annié Motleri nem bírt segítségért - kiáltani, nem volt ereje hozzá, amikor az erélyes döröm- bölésre, melytől tüstént valami különös, megmagyarázhatatlan izgalmi állapot lett úrrá rajta, kiszaladt ajtót nyitni, s egy sötét, tisztátalan tömeget pillantott meg a folyosón; egy nedvesen fénylő óriás szörnyeteget, mely csótány is volt, skarebeusz is, pók is egyben: csak nézte őt két kicsi, foszSF—- IS 1/7 foreszkáló szemével (tekintetében életünk minden nyomorúsága, szánalmas, szánalmas végzetünk J, s kinyújtotta feléje több száz merev tapogatócsápját, melyek mindegyike véres horogban végződött. — Ne, ne... Fassi doktor, nel — könyörgött Annie hátrálva, majd elhallgatott, ajkára nem jött több szó. Ekkor a rémalak belévájta iszonytató körmeit. Annie Motleri kopogtatást hallott, s kiment ajtót nyitni. A rém állott előtte, a pokol, az őskori csúszó-mászó isten: foszforeszkáló, lángokádó szemének tekintete a leányka velejéig hatolt. S mielőtt Annie akárcsak megkísérelhette volna, hogy visszahúzódjék, meneküljön — a szörny kinyújtotta feléje vas ollóit, hatalmas karmait pedig a gyönge kis testbe mélyesz- tette, Annie Motleri fiatal húsába, belső részeibe, érzékeny, fájó leikébe. Ismeritek Annie Motleri kisasz- szonyt? Ugyan, még hogy negyvenöt éves, Jó viccl Igen, egyedül él, persze. Mit képzeltek, ki volna még, aki... immáron? Csak hímez, egyre hímez a csöndes kis lakásban. De hát mi ütött beléje most, miért ugrik fel a karosszékből? Talán kopogott valaki az előszobaajtón? Nohiszen. Nem, nem, senki sem kopogott, senki, senki. Ki kopoghatna még be hozzá? Mindazonáltal szalad a kisasz- szony, sajgó nyilalló szívvel szalad, megbotlik a szőnyegben, nekivágódik a szekrény sarkának, liheg, el-elakad a lélegzete. Megfordítja a kulcsot a zárban, lenyomja a kilincset, kitárja az ajtót. Üres a folyosó. Üresek a kőkockák, a csempék. A szürkeség, mely a lépcsőházi nagy szürke ablakon szivárog be, s mely nem ismer irgalmat, a fekete, mozdulatlan korlát... mozdulatlan a szemközti lakás ajtaja is, minden mozdulatlan, üres, és örökre elveszett. Nincs senki. Senki. A semmi, a semmi, a semmi. Csak a régi bánat, a késő bánat, az igen. Csak a gyógyíthatatlan seb, az igen. A messzetünt é- vak átkozott reménykedése, az 1- gen. A láthatatlan rém, az igen. Elfogta megint, a hatalmába kerítette. Lassan belémártva fullánkját a magányos szívbe. (Telegdi Polgár István fordítása)
