Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-08 / 32. szám

SOMOS PÉTER: BÁLLÁ KÁLMÁN: SIMKÖ CSABA: ESTI PÄTERNOSZTER Arcod tavában kö csobbanj holnap, holnap, homlokodra hullámok tódulnak, part, ősz tincs, szomorúfüz lebeg. ■ (Reggelre új ággal ékesíti jejed.) elvont illusztrációk gátak körül az értelein lesüllyed a társaság tóronyra bámul sírásoddal delet harangozol — a nap kezedbe telepszik átüt ujjadon esőbe fordul szökik rád a bizonytalan formájú hamu MOLNÁR LÁSZLÓ: AZ ÜT Hajóra szálltam vonzott a kékség most örvények mélyére nézek mégsem keresek kikötőt hogy elmondjam én megjártam a tengereket BODNAR GYULA: MENEDÉKHELYEN Most száműzetésben fáznak az Órák a hatodik kontinensen Most ne gondoljunk a számokra Most légy fi/ Terítsd le hajad fáradt vagyok Most légy fi/ Éjben Erdő Hátamat arcodig verte az Idő Szórta a kormot két csillag közé ácsolt a szemedbe két csillag közé ácsolt szemembe Most száműzetésben fáznak az órák a hatodik kontinensen Most bennem is lejárt az idő. KARSAY KATALIN: megközelítés az ég a várfok üregében keskeny ívű mosoly hűvös lovak hűsége cseppenként nehezül az ég súlya két fűszál között KENDI LÁSZLÓ: KÓRHÁZI VERSSOROK Fekszem kétemeletnyi fehér némaságban ajkamról lassan hervad a mosoly virága Kétemeletnyi fehér némaságban nyitott sírom felett MEGALÁZOTT PUSZTULÁS Éjszakáim nem fogják össze a nappalom Egy szájban vacogok fehér fogakban vicsorít az arcom szemem széttört üvege összevissza karcol A szél megint az ablakra rakott száz darabra töröm az estét elég a reggel! harmatban magam megaláznom CSÄKY KAROLY: árvíz-epigramma kinyújtóztak a folyók bánatnak hátukra festették fuldokló fejüket a fák A Annie Motleri kisasszony kopog­tatást hallott, kiment ajtót nyit­ni. Öreg barátja volt az, a jegyző. Alberto Fass! doktor. Motleri kis­asszony rögtön észrevette, hogy csuromvlz a vendége kabátja: oda­kint eshetett az eső. — Ó, micso­da öröm, kedves Fasst doktor — mondta. — Jöjjön csak, jöjjön. — A férfi mosolyogva belépett, s a kezét nyújtotta. Motleri kisasszony kopogtatást hallott, összerázkődott, s kiment ajtót nyitni, öreg jegyzőbarátja állt a küszöbön, Fass! doktor, fe­kete, esőáztatta kabátban. — Ö, micsoda öröm, kedves Fass! dok­tor — mondta Motleri kisasszony mosolyogva —, jöjjön, csak jöj­jön. — Fasst súlyos léptekkel ke­rült beljebb, s kezet nyújtott. Annie kisasszony összerázkódott: valaki kopogtatott odakint. Fölug­rott^ a kis karosszékből, lerakta hímzését, s szaladt ajtót nyitift. Az öreg jegyző volt az, Fassi dok­tor, a ház régi barátja, aki már jó néhány hónapja nem jelentke­zett. Mintha elnehezedett volna, amióta nem látta, igen, sokkal testesebb, mint ahogy az emléke­zetében élt. Erősíti ezt a benyo­mást, hogy a férfin igen-igen bő fekete esőkabát van, amelyről vas­tag redők omlanak alá, s mely nedvesen csillog, patakzana'k raj­ta az esőcseppek. Annié erőt vesz magán, mosolyog, úgy mondja: — 0, micsoda kedves meglepetés, drá­ga Fassi doktor. — Mire a férfi súlyos, dongó léptekkel vonul be, s üdvözlésképpen feléje nyújtja hatalmas, otromba kezét. Elmúlt már fölötte az ifjúság, bizony elvírágzott immár Motleri kisasszony, amikor egy nap, sza­lonjában hímezgetve (a világítást csupán a hosszú, esős délután 6- lomszín fényei szolgáltatták), épp elsimított homlokából egy ősz haj­fürtöt, s ím egyszerre vad döröm- bölést hallott az előszobaajtó fe­lől*. Ideges rángás futott végig testén, fölugrott kis karosszéké­ből, elfúló lélegzettel rohant aj­tót nyitni. Tagbaszakadt férfi állt a küszöbön, fekete páncélszerü gumiköpenyben, melyről csurgóit a víz. Motleri kisasszony lassan­ként mintha fölismerte volna a jö­vevényben Fassi doktort, az öreg jegyzőt, a régi, régi időkből való barátot, s mosolyt erőltetve ajkára így szólt: — Ó, milyen kedves meglepetés, milyen kedves^ meg­lepetés! De hát parancsoljon, ke­rüljön beljebb, kérem. — Mire a dino buzatti: Duzain: ^_ CresqENDO látogató bevonult az előszobába, súlyos, döngő léptekkel, mint va­lami óriás, és üdvözlésképpen ke­zét nyújtotta, a széles, izmos te­nyerét. A lakás délutáni bágyadt han­gulatába törő ismételt dörömbö- lésre Motleri kisasszony, aki egy bonyolult hímzésmintán dolgozott éppen, hevesen összerázkódott. A- karatlan bábuként ugrott fel kis karosszékéből, földre ejtve a fé­lig kész hímzett térítőt, s erős szívdobogással, levegő után kap­kodva sietett ki az előszobaajtó­hoz. Ahogy kitárta, hatalmas, csil­logó fekete alakkal találta szem­től szembe magát; a látogató me­rőn nézte őt. — De hát maga... — mondta Motleri kisasszony visz- szahőkölve —, de hát maga... S csak hátrált, miközben amaz be­nyomult a kis előszobába, s léptei különös visszhangot vertek az Ď- riás bérkaszárnya csöndjében. Annie Motleri pillanatig sem késlekedett, amúgy kócosán, sza­naszét lógó ősz tincsekkel sietett ki az ajtóhoz, amikor azt vala­ki kívülről gyors egymásutánban többször megkopogtatta, bebocsá­tást kérve. Reszkető kézzel fordí­totta el a kulcsot, majd a kilin­cset lenyomva ajtót nyitott. A fo­lyosón valami vaskos és tömör és fekete és csupa pikkely alakzat, valami élőlény, átható tekintetű aprócska gombszemek, és nyúlós, nyálkás tapogatőcsápok, melyek feléje csáolnak, feléje. — Ne, nel... nyöszörögte Annie Motleri kisasz- szony — kérem, ne... — S ré­mülten hátrál, miközben amaz 6- lomsúlyú léptekkel közeledik, az egész házat betöltve dübörgésé­vel. Amikor Motleri kisasszony az állhatatos dörőmbölésre kiszaladt ajtót nyitni, egy fekete lénnyel ta­lálta szemtől szembe magát: feke­te, fényes páncélzat volt rajta, s merőn nézte őt, feléje nyújtva két fekete mancsát, mely öt-öt pisz­kosfehér karomban végződött. An­nie ösztönösen hátraugrott, s meg­próbálta gyorsan rácsapni az aj­tót. — Ne, nel — nyöszörgött köz­ben. — A Megváltó Oristen szent szerelmére... — De amaz nekidőlt iszonyatos súlyával az ajtószárny­nak, egyre nagyobb rést nyitva rajta, mígnem sikerült benyoma- kodnia; a gigászi tömeg alatt re- csegett-ropogott a parketta. — An­nie... — nyüszítette-hörögte a be­tolakodó —, Annie... jaj, jaj... És kinyújtotta feléje borzalmas fehér karmait. Annié Motleri nem bírt segít­ségért - kiáltani, nem volt ereje hozzá, amikor az erélyes döröm- bölésre, melytől tüstént valami különös, megmagyarázhatatlan iz­galmi állapot lett úrrá rajta, ki­szaladt ajtót nyitni, s egy sötét, tisztátalan tömeget pillantott meg a folyosón; egy nedvesen fénylő óriás szörnyeteget, mely csótány is volt, skarebeusz is, pók is egy­ben: csak nézte őt két kicsi, fosz­SF—- IS 1/7 foreszkáló szemével (tekintetében életünk minden nyomorúsága, szá­nalmas, szánalmas végzetünk J, s kinyújtotta feléje több száz me­rev tapogatócsápját, melyek mind­egyike véres horogban végződött. — Ne, ne... Fassi doktor, nel — könyörgött Annie hátrálva, majd elhallgatott, ajkára nem jött több szó. Ekkor a rémalak belévájta iszonytató körmeit. Annie Motleri kopogtatást hal­lott, s kiment ajtót nyitni. A rém állott előtte, a pokol, az őskori csúszó-mászó isten: foszforeszkáló, lángokádó szemének tekintete a leányka velejéig hatolt. S mielőtt Annie akárcsak megkísérelhette volna, hogy visszahúzódjék, me­neküljön — a szörny kinyújtotta feléje vas ollóit, hatalmas karmait pedig a gyönge kis testbe mélyesz- tette, Annie Motleri fiatal húsába, belső részeibe, érzékeny, fájó lei­kébe. Ismeritek Annie Motleri kisasz- szonyt? Ugyan, még hogy negy­venöt éves, Jó viccl Igen, egyedül él, persze. Mit képzeltek, ki volna még, aki... immáron? Csak hímez, egyre hímez a csöndes kis lakás­ban. De hát mi ütött beléje most, miért ugrik fel a karosszékből? Talán kopogott valaki az előszoba­ajtón? Nohiszen. Nem, nem, sen­ki sem kopogott, senki, senki. Ki kopoghatna még be hozzá? Mindazonáltal szalad a kisasz- szony, sajgó nyilalló szívvel sza­lad, megbotlik a szőnyegben, ne­kivágódik a szekrény sarkának, li­heg, el-elakad a lélegzete. Meg­fordítja a kulcsot a zárban, le­nyomja a kilincset, kitárja az aj­tót. Üres a folyosó. Üresek a kő­kockák, a csempék. A szürkeség, mely a lépcsőházi nagy szürke ablakon szivárog be, s mely nem ismer irgalmat, a fekete, mozdulat­lan korlát... mozdulatlan a szem­közti lakás ajtaja is, minden moz­dulatlan, üres, és örökre elveszett. Nincs senki. Senki. A semmi, a semmi, a semmi. Csak a régi bánat, a késő bá­nat, az igen. Csak a gyógyíthatat­lan seb, az igen. A messzetünt é- vak átkozott reménykedése, az 1- gen. A láthatatlan rém, az igen. Elfogta megint, a hatalmába kerí­tette. Lassan belémártva fullánkját a magányos szívbe. (Telegdi Polgár István fordítása)

Next

/
Oldalképek
Tartalom