Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-12-12 / 50-51. szám

4 **

ÉRETTSÉGI ÉS MÉZESHETÉK

Az érettségi nem leányálom, és az azt megelőző hetek az ember életében semmiképp sem nevezhetők mézesheteknek. Ennek tulajdonítható, hogy az utóbbi hónapokban oly keveset hallhattuk és láthattuk Katona Klárit, az egyik legkifejezőbb és legérdekesebb hangszínü magyar tánc- dalénekesnőt.

— Hát igen, az érettségi miatt egy időre felhagytam az énekléssel. A kettő egyszerre nehezen ment volna

Egyébként sem szeretem, ha valaki sokfelé kapkod, és mindenütt csak felületes, félmunkát végez. Ha az ember valamit csinál, azt csinálja tökéletesen, nem igaz?

De bizony igaz. Csak azt nem értem, honnan ered ez a komoly élet- szemlélet. Az ember, huncut, sötét szeméből, riadt tekintetéből, kissé félszeg viselkedéséből ítélve inkább pajkos gimnazista lánynak, vérbeli tinédzsernek nézné, akinek máson sem jár az esze, mint hogy törjön borsot a szülők, tanítók és felnőttek orra alá. Finoman, tapintatosan közlöm vele, hogy mi a benyomásom.

Jóízűen nevet, elővtllan hófehér fogsora. Mutatja a kezén a karikagyűrűt, bizonyítékául, hogy az érettségin kívül még más fontos esemény is történt az életében.

— Férjhez mentem. A férjem Ga- lácz Lajos, a Neoton-együttes énekese — mutatja be a szintén tinédzser formájú férjét.

— Jó, )ó — mondom nekik —, de iskolaidőben nehogy eszetekbe jusson végigmenni együtt a Váci utcán. Valemelyik rosszmájú tanár még azt hinné, hogy elblicceltétek a matekórát.

Ezen mindhárman jót nevetünk.

— Mondd, te mindig ilyen komoly vagy? — fordulok a világ legtiné- dzserebb feleségéhez.

— Méghogy én? Egész gyermekkoromat Ráckevén, a Duna partján töltöttem el. Többnyire fiú barátaim voltak. Mindenüvé velük tartottam, minden buliban benne voltam. Persze csak olyanokban, amelyekkel nem okoztunk másoknak bajt és fájdalmat. .Azok a fiúk nagyon rendesek voltak.

A gyengébbet mindig megvédték. Egyenesek és őszinték voltak. Ezért is barátkoztam velük szívesebben, mint a lányokkal. Tulajdonképpen fiúnak kellett volna születnem. Furcsa, de rengeteg férfias határozottság, célratörés és elszántság szorult belém. Időnként azért tűnök olyannak, hogy túl komoly vagyok. Na persze én is szeretem a vidámságot a maga helyén és idejében. A munkát és a tanulást azonban komolyan veszem. Szerintem az életben az a legnagyszerűbb, ha valaki kitűzött céljaiért képes minden erőfeszítésre.

— Tulajdonképpen mikor kezdtél ' énekelni?

— Nem is tudom. Gyermekkoromban az úttörőtáborba mindig magammal vittem a gitárom, mert a tábori meghívón az állt, vigyek magammal valamilyen hangszert, és énekeltem társaimnak. Később úttörőversenyeken léptem fel, többször díjat nyertem. Tizenhárom-tízennégy éves koromban a Kék Csillag-együttessel énekeltem a Mini klubban. Négy éve kezdtem komolyabb zenetanulásba.

— Mihez kezdesz most e kényszerkihagyás után, és melyik stílushoz húz a szíved?

— Leginkább a beat a szívemhez való, de a dzsessz sem áll távol tőlem. Egyszer majd szeretnék zene- pedagógus lenni. Egyelőre azonban körül kell néznem a szakmában. Egy kicsit kiestem belőle. Kaptam néhány ajánlatot. Legközelebb az NDK-ban készítek néhány felvételt, ahol többé- kevésbé már ismernek. A közelmúltban szerepeltem egy tv-shovv-ban.

— s mikor halljuk majd együtt a Galácz házaspárt?

Erre a kérdésre Galácz Lajos válaszol, elvégre mégis csak ő viseli a kalapot.

— Egyelőre csak turbékolunk együtt, de...

Hát csak hadd turbékoljanak sokáig. Két rokonszenves, közvetlen fiatal embert ismerhettem meg bennük. Hogy Klári szép és csinos, azt a mellékelt felvételek alapján bárki köny- nyen megállapíthatja. És olyan botrányosan fiatal, hogy zavaromban elfelejtettem megkérdezni tőle: tulajdonképpen hány éves?

Palágyi Lajos

Karácsonykor engem mindig elfog

a szomorúság

Azokra gondolok, akik szeretik egymást, de még most, ilyenkor ts kénytelenek egymástól távol lenni, kénytelenek közönyösen nézni a karácsony este fellobogó gyertyák fényébe, holott tálán sírni, jajgatni vagy éppen kacagni lenne kedvük. Azokra gondolok, akik együtt vannak ugyan, együtt ülnek le a karácsony esti vacsorához, de gondolataikkal, érzéseikkel sok ezer fényévnyire kalandoznak egymástól...

Furcsa a világ... Furcsa? Es mi emberek benne? Mi milyenek vagyunk? Karácsonykor engem mindig elfog a szomorúság. Elfog a szomorúság, mert'e szeretet ünnepén feltesszük ünnepi mosolyunkat, s azt hisszük, ezzel minden megváltozott körülöttünk. Két napra. De • ez a mosoly miért ne lehetne állandó? Ez az ilyenkor fellobogó szeretet, egymás- becsülés miért ne lehetne végtelen...? Emberi gyarlóságainkat miért csak erre a pár napra adjuk fel. mié-i ne lehetne végérvényesen...? Ezt szeretném már jó néhány éve. S ezért fog el minden karácsonykor a szomorúság, mert nem sikerült semmit se megváltoztatnom. Még magamban sem. Ezért gondolok hát szívesebben izzókra, akik a távolságok ellenére is szeretik egymást most karácsonykor, de karácsony után Is. Azért gondolok szívesebben rájuk, mert örömük, vágyuk, mosolyuk őszinte és messzibe nyúló... ft)

Mint minden já színész, Vlado Müller is igen elfoglalt ember. Egyik szerepéből még ki sem „Iából“, már ott a további és a többi. De a fáradhatatlan és örökké mosolygós művész arra is szakít időt, hogy a kiváncsi újságíró kérdéseire válaszoljon. Este fél hatkor találkozunk az Cj Színpadon. Vlado Müller, a népszerű színész siet, előadása van, nem sokáig ostromolhatjuk hát kérdéseinkkel.

— Sok szerepet alakitott már, sőt párhuzamosan is nem egy darabban játszik. Hogyan képes az átlényegülésre, és hogyan tanulja szerepeit?

— jelenleg* az Oj Színpadon valóban több főszerepet játszom, pontosan hetet, ami körülbelül kilencszáz oldalnyi szöveget jelent. Ennyi szöveget megjegyezni, a darabok hőseinek jellemét megőrizni, több fejnek való munka, s nekem ezzel egyedül kell megbirkóznom. Emellett szerepelek filmben, a televízióban, a rádióban. Színésznek lenni annyit jelent: egész életen át emlékezetből tanulni. Hajdan az Iskolában engem sem került el a „végzet“ — akár a többi diáktársaim, — magolnom kellett. De mi volt az a mostanihoz képest?! Nem marad más hátra, mint hozzáülni és „beszedni“ a szöveget. Ha új szerepet kell megtanulnom, hajnali négykor van az ébresztő, és hétig meg sem állok. Ilyenkor vagyok a legfrissebb, az ekkor megtanult szöveg bevésődik az emlékezetembe. Egy kimerítő esti előadás után azonban másnap a fenti receptet nem alkalmazhatom, pihenni is kell. Könnyebben megbirkózom a film- és tévészerepekkel, mert a felvétel után elfelejthetem a szöveget. A színházban egy-egy szerepet két évig Is játszom.

— Milyen emlékek fűzik gyermekkorához?

— Édesapám igen rövidre fogott. Télen este nyolckor, nyáron legkésőbb kilenckor otthon volt a helyem. Ha ezt a parancsot nem tartottam be, nagyon határozottan intézkedett... Ahány perc késés, annyi nap szobafogság. Hiába vártak a barátok, legföljebb a szülőkkel mehettem sétálni. De mint tizennégy éves kamasz, szüleim bizalmát élveztem, teljesen önálló lettem. Nagy hasznát láttam ekkor a hajdani szigorúságnak. Ennek köszönhetem, hogy mindig egyenes úton haladtam, nem volt életemben kisiklás, hogy tizennyolc évesen elvégeztem Bratislavában a Sztniakadémiét.

Nitrán kezdtem színészi pályafutásomat, Haspra rendező és Strnisková, Blažkovič kitűnő színészek oldalán, aztán két évre a martini színházhoz szerződtem. 1968-től játszom Bratislavában az Oj Színpadon.

— A színházat szereti jobban vagy inkább film- és tévészerepet alakít szívesebben?

Mindegyiknek megvan a maga sajátossága és a közös vonása, épp ezért egymásba fonódnak, nem választhatjuk el őket. Természetes más érzés pár méterre a közönségtől játszani, itt közvetlen kapcsolat alakul ki színész és néző között. Ugyancsak más a képernyőn vagy a vásznon viszontlátni magam, de az itt szerzett tapasztalatoknak hasznát veszem a színházban.

— Melyik szerepeihez ragaszkodik a legjobban?

— A hosszú évek során sok jellemet megformáltam. A darabhősök sokáig bennem élnek, aztán jönnek az újak és az újabbak. Mindig voltak kedvelt alakjaim, jelenleg Zorba bűvkörében élek, megszerettem őt, de örömmel játszottam a „Pillantás a hídról“ című MUler-darabban, és szívesen emlékezem vissza „A fák állva halnak meg“ c. darabra.

— Színház és költészet nagyon közel állnak egymáshoz. A színész kezében a vers életre kel, és még azokat is hatalmába keríti, akik egyébként nem versrajongók. Szeret-e szavalni?

— A költészet csodálója vágyóik. A versmondást, a vers átgondolt, közvetlen tolmácsolását nagyra tartom. A költeményt nem szavalni, előadni kell, valahogy úgy, mint Milan Rúfus mondja el verselt, csak akkor domborodik ki Igazán a mondanivaló.

— Végezetül még egy kérdés: Mi a véleménye a mai fiatalokról, mit tanácsol nekik?

— Nem rosszabbak, minit mi voltunk. Szeretem őket, és azt tanácsolom nekik, legyenek szorgalmasak, célratöróek és becsületesek. Ne feledjék soha, hogy a becsületesség a legnemesebb emberi tulajdonság.

Soňa CHOVANOVA ÄELEXA felvétele

I