Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-14 / 46. szám
Ĺ \ {ij ifjúság 9 Veres János versei: Vidít az ég Hírt hoz felőled felhők vattaszárnya, falunév-tábla csábít, csal feléd; vidít az ég, hogy ne zuhanlak gyászba, de — énrám sötét dt vár s vereségi A forgószelet szivárvány hasítja, tükrös tűzhelytől ível szívedig, törvényeinket táncos tenger írta, morajától a holt Is felszökik. Leszegett fejjel éljek? Számkivetve? Zuhatag zúg át rajtam, jéghideg. A mindenség özönlik szép szemedbe, kísértéseid játszó delfinek. Sokára jött napos vasárnapom vagy, a látnokság hát újra ránk maradt; tudaton túli titkos parazsunkat ápoljuk elszántan a por alatti Hangod már merő lefojtott hevesség, a vén eperfa értőn bólogat. Ne tűrd, hogy kedved csúf gyomok kikezdjék, foggal, körömmel védd meg jussodat. Nyomnák a számat telt méregpohárhoz, te győzz, 6 hívás édes jajszava; az se baj, ha a virradat megátkoz, fűzz össze minket, bársony éjszaka. Beethoven Mekkora vaserő birkózik az éggel! helytállást hirdet és hitet és szerelmet, nem könnyekre vágyik, nem negédességre, hanem kitárté és lángoló telkekre. Szétkaszabolja a vaksötét végzetet, nem győzi le tenger felkorbácsolt habja, kiáll ellenetek, bőszült, vak hatalmak! Holtakkal borított üszkös csatatéren öröm-óda szárnyal, mint büszke albatrosz, koldusok igazát, bolyongók vágyait szerte hordozza a botfUlü világba. Megvert sereg vonul sáros országúton, de új förgeteg jön gyönyörű haraggal, riadót jelez a forradalom kürtje... Hallgatom a zenét kinpadra feszítve, immár vele szállók keserű-boldogan, s kinyílik virágom, hiába pusztítja ostoba éjek és vad nappalok kése... Férfias sóvárgás dagad és szétárad. csontunkba szívódik kitéphetetlenül, új messzeség felé nyitja a szemünket, valahol a mélyben megmozdul valami, s útra készülődünk tettre zaklatottan... Egy koporsó mögött húszezren vonulnak, búsak, árvák, pedig nem halottat visznek, hanem a mindenség újrateremtőjét... Mi, akik örökös seblázban senyvedőnk, fénylő csillagokat súroljnnk fejünkkel, szent értelmet leljünk hétköznapjainkban, védjük érzékeink halhatatlanságát, mert ha alább adjuk, füstté, köddé fosztunk, benövik szívünket alattomos dudvák, hiába születtünk szépnek e világra... Tornyosai a zene, eget szelve szárnyal — s hegyek, vizek fölé, széles mezők fölé gránitból vésett fej, nagy homlok komorlik, s szembenéz a jövő derengő napjával... A székesegyház pillérének s fáánák csonkján, a díszpárkányon ktsebb-nagypbb homorulaták. Formájuk dinnyeszelet héjához hasonlít. Mind emberkéz nyoma. (S nem építész kezéé). Itt fenték véres kardjukat és tőrüket egykor, csata közben a várvédö vitézek, kik atz ostromló törököt legyőzték. (Ha állna a templom, csodájára járna a turistahad: túltenne a kölni dómon.) íme, egy nép történelme néhány lépésnyi területen, egy épület szétszórt testrészein, díszes homokkő szegélyen. Némuljon el egy percre a zsivaj, lárma. Vándor, vidd magaddá e percnyi dsöndei. Az egri várban 7----t Turcs an László rajza HEINRICH BOLL: Heinrich Bőül német író a háború utáni német írő- nemzedék egyik legtehetségesebb tagja. 1917. december 21-éo született Kölnben. Nagy sikerű humanista regényeiben (Ádám, hol voltál?, Magukra maradtak) bátran szembefordul a háborúval és a militarizmus- sal. A Valami lesz című Írását abból az alkalomból közöljük, hogy a Svéd Akadémia az 1972-es irodalmi -•* Nobel “díját held Ítélte oda. 7 . VALAMI LESZ Életem egyik legkülönösebb szakasza volt, amelyet Wunsiedel gyáréinak alkalmazottjaként töltöttem. Természetemtől fogva inkább az elmélkedésre és semmittevésre hajlok, mint a munkára, különféle pénzügyi zavarok azonban időnként arra késztetnek — mert az elmélkedés éppúgy nem hoz a házhoz semmit, mint a semmittevés —, hogy ideiglenesen mégiscsak vállalkozzam valamiféle úgynevezett állás betöltésére. Egy alkatommal, hogy újfent holtpontra jutottam, rábíztam .magam a munka- közvetítőre, s így kerültem aztán hét sorstársammal együtt Wunsiedel gyárába, ahol mindenekelőtt alkalmassági vizsgának vetettek alá. Már a gyár puszta látványa gyanakvóvá tett: az e- gész épület üvegtéglából é- pült, én viszont eleve idegenkedtem a világos épületektől és termektől, akárcsak a munkától is. Gyanakvásom csak nőtt, amikor a világos, vidám falú kantinban reggelit tettek e- lénk: csinos pincérlányok hordták a tojást, kávét, pirítást, gusztusos palacko <c- ban állt az asztalon a narancslé; a halványzöld akvárium falához aranyhalak lapították fásult ábrázatu- feat. A plncérlányok annyira vidámak voltak, hogy e vidámságtól majd hogy szét nem pukkadtak már. Nekem legalábbis úgy tűnt, hogy ha erős akarattal vissza nem tartanák magukat, szüntelenül trilláznának. Ügy feszítette őket a so a dal, mint tyúkokat a még le nem rakott tojás. Tüstént megsejtettem, amit sorstársaim, úgy látszik, nem vették észre, hogy ez a reggeli is a vizsgához tartozik — így hát annak az embernek az odaadásával rágtam meg mindent, aki pontosan tudja, milyen értékes anyagokat juttat szervezetébe. Olyasmit tettem, amire természetes körülmények között soha semmiféle hatalom rá nem kényszeríthe- tett volna: narancslét ittam üres gyomorra, érintetlenül hagytam a tojást és a kávét, s a pirítósnak ds csak kis részét fogyasztottam el. Azután felálltam, és tettre- készségitöl pattanásig feszülten járkáltam fel és alá a kantlnban. Ezek után elsőnek vezettek be a vizsgaterembe, a- hol kecses asztalokon várakoztak már a kérdőívek. A falakon a zöldnek valami o- lyan árnyalata uralkodott, ami egy szenvedélyes lak- berendezési mánikust bizonyára a „bűbájos“ felkiáltásra Ihletett volna. Nem láttam senkiit a helyiségben, mégis biztosra vettem, hogy figyelnek. Úgy viselkedtem tehát, ahogy egy feütrekész ember tenné, mikor egyedül érzi magát a szobában. Türelmetlenül e- lőrántottam töltőtollamat,' lecsav-artam a tetejét, leültem a legközelebbi asztalhoz, magam elé húztam a kérdőívet, olyan mozdulattal, amelyet gyakornokoknál figyelhet meg az ember, a- mikor a kávé házban átveszik számlájukat. Első kérdés: Helyesnek tartja-e, hogy az embernek csupán két karja, két lába, két szeme és két füle van? Ez volt az első eset, hogy elmélkedő természetemnek valamely hasznát láttam, s késlekedés nélkül írtam az tyre: „Tettvágyamhoz még egyszer annyi sem volna e- lég. Mily szánalmas az ember szervezete! Második kérdés: Hány telefont tud kezelni egyidejűleg? A válasz ezúttal Is egyszerű volt, akár egy elsőfokú e- gyenlet megoldása: „Hét telefon mellett türelmetlen vagyok — írtam —, kilenc készülékre van szükségem ahhoz, hogy viszonylag kiegyensúlyozottnak érezzem magam. Harmadik kérdés: Mivel tölti szabad idejét? Válaszom: „A szabad idő fogalmát nem ismerem — még a tizenötödik születésnapomon töröltem a kifejezést szótáramból, mert kezdetben volt a tettl“ Megkaptam az állást. Valójában kilenc telefon mellett sem éreztem magam kiegyensúlyozottnak. Belekiabáltam a kagylóba: „Azonnal lntéz/cedjékl“ Vagy „Tegyen valamit! “ „Valaminek történnie kell!“ „Tennie kell valamit!“ „Valami történt!“ „Valaminek történnie kellett volna!“ Legtöbbször azonban (ez illett talán legjobban ebbe a környezetbe) megmaradtam a felszólító mód használata mellett. Érdekesek voltak az ebédszünetek: tlyenkor hangtalan jé kedvben úszva, vita- mindús ételeket fogyasztottunk a kantinban. Wunsiedel gyára cak úgy hemzsegett az olyan emberektől, akik megőrültek örömükben, ha elmondhatták élettörténetüket, amint az tetterős egyéniségekhez illik is. £- létrajzuk fontosabb nekik magánál az életnél Is, s csak meg kell nyomni egy gombot, és máris ömlik belőlük a vallomás. Wunsiedel helyettese egy Broschek nevű férfiú volt, aki bizonyos hírnévre tett szert azáltal, hogy diákkorában hét gyermeket és egy béna feleséget tartott ed éjszakai munkából, ugyanakkor négy kereskedelmi képviseletnél gyakornokosko- dott jó eredménnyel, mindazonáltal két év alatt kitüntetéssel tette le államvizsgáit. Amikor a riporterek megkérdezték tőle: wNo de mikor alszik maga tulajdonképpen, Broschbk?, azt válaszolta: „Aludni bani“ Wunsiedel titkárnője egy béna férjet és négy gyereket tartott ed kötésből, ezzel egyidejűleg doktorfiit lélektanból és honismeretből, juhászkutyákat idomított, azonkívül Wamp 7 álnéven híres bárénekesnő., volt. Maga Wunsiedel is azon emberek közé tartozott, a- klk már ébredésük pillanatában cselekvésre készek. „Cselekednem keddi“ — gondolják magukban, miközben fürdőköpenyük zsinórját e- rélyesen szorosabbra húzzák. „Cselekednem kell!“ — gondolják borotválkozás közben, és diadalmasan nézik a szőrszálakat a habos pengén, a szőrtelenltés napi első áldozásuk a tett oltárán. Sőt, még bizalmasabb jellegű tevékenységűk is megelégedéssel tölti ed őket: papír hersen, víz zuhog — történt valami. Azután kenyeret vágnak maguknak, lerepül a tojás sisakja... Wunsiedel a legkevésbé mutatós eseményt is tetté tudta varázsolni: ahogy feltette kalapját, ahogy energiától plhegve begombolta kabátját, a nejének adott csók — minden gesztusa tett volt. Amikor belépett irodájába, üdvözlésképpen így. kiáltott titkárnőjének: „Valaminek történnie kell!“ Az pedig jókedvűen kiáltott visz* sza: „Valami lesz!“ Azután Wunsiedel végigjárta ,*a részleget, és mindenütt vidáman eldúabálta: „Valaminek történnie keH“-jét, és mindenütt így válaszoltak neki: „Valami lesz!“ Magam is, ha belépett szolimámba, sugárzó örömmel kiáltottam feléje: „Valami /eszi“ S már az első héten 11-re nőtt a kezelésemre bízott telefonok száma, a rodsodik héten 13-ra és még reggelente a villamoson i/S azzal szórakoztam, hogy Új lmpe- ratlvumokat szerkesztettem, vagy a „történni“ igét keresztülhajszoltam ’minden lehetséges tempuson, conjunc- tlvuson és indloatívuson. Két napig csak azt cüz egy mondatot mondogattam magamban, mert olyan szép volt: „Valaminek történnie kellett volna“, két további napon át meg egy másikat. „Ennek nem tett volna szabad megtörténnie!“ Így aztán kezdtem magam csakugyan kiegyensúlyozottabbnak érezni. Egyszer csak azonban tényleg történt valami. Egy kedd reggel éppen készülődtem nekiülni a munkának, amikor beviharzott az ajtón Wunsiedel és elkiáltotta magát: „Valaminek történnie kelll“ Én azonban valami leírhatatlan kifejezést pillantottam meg az arcán, és képtelen voltam vidáman és frissen válaszolni neki, az előírás szerint: „Valami lesz!“ Ogy hiszem, túl sokáig vonakodhattam, mert Wunsiedel, aki egyébként nejn. szokott ordítozni, rém üvöltött: „Válaszoljon háti Válaszoljon, ahogy elő van írva!“ És én válaszoltam halkan és berzenkedve, mint a gyerek, altit arra kényszerítenek, hogy kimondja: rossz kis gyerek vagyok. Csak a legnagyobb erőfeszítések árún tudtam klnyög- ni: „Valami lesz!“ És alighogy kiaiondtam a mondatot, valóban lett is: Wunsiedel végígvágódott a padlón, egyet hemparedett, aztán keresztbe feküdt a nyitott ajtó elfőtt. Abban a pillanatban tudtam, amiről utóbb 'közelebbről is meggyőződhettem, mikor asztalomat ó- vatofcan megkerülve a kinyújtott testhez léptem: halott volt. Fejemet csóválva léptem át Wunsiedel tetemét, lassan végigmentem a folyosón Broschek szobájáig és kopogtatás nélkül nyitottam ibe hozzá. Broschek íróasztalánál ült, mindkét kezében egy-egy telefonkagylóval, szájában egy golyóstollat, amellyel éppen sebesen jegyzetelt valamit blokkjára, miközben csupasz lábával az asztal alatt álló kötőgépet hajtotta. Ezzel járult hozzá ugyanis családja ruhatárának kiegészítéséhez. — Valami történt — mondtam halkan, Broschek kiköpte a golyóstollat, letette a telefonkagylót és kissé vonakodva lefejtette lábujjait a kötőgépről. — Ugyan mi történt? — Wunsiedel meghalt — mondtam én. — Nem — mondta Broschek. — De igen — mondtam én. — Nem — mondta Broschek —, az lehetetlen. — De azért belebújt papucsába és utánam jött a folyosóra. — Nem — mondta Ismét, Wunsiedel holttesténél állva. Nem, nem! Én pedig nem vitatkoztam vele. Óvatosain hátára fordítottam Wunsiedelt, lefogtam a szemét és elgondolkozva nézegettem. Csaknem gyöngédséget éreztem Iránta, és most ébredtem a tudtára, hogy soha nem Is gyűlöltem. Volt az arcán valami annak a gyermeknek a tekintetéből, a!M még azután is csökönyösen ragaszkodik a Mikulásba vetett hitéhez, amikor pajtásai már régen meggyőzték az ellenkezőjéről. — Nem — mondta Broschek. — Nem! — Valaminek történnie kelll — szóltam oda neki halkan. — Ogy van — mondta Broschek. *— Valaminek történnie kell. És történt is. Wunsledelt„,.ű eltemettük. Engem ért a megtiszteltetés, hogy a mü- rózsából kötött koszorút koporsója mögött vihettem, tekintettel nemcsak a semmittevésre meg az elmélkedésre való hajlamomra, hanem azért is, mert arcom és alakom csodálatosan illett a sötét öltönyhöz. Nyílván nagyszerűen festhettem a műrózsa koszorúval a kezemben, a koporsó nyomában bandukolva, mert a temetés után ajánlatot kaptam egy előkelő temetkezési vállalattól: hivatásos gyászolónak akartaik alkalmaz- -ni. — Ön kérem, született gyászoló! — mondta az intézet vezetője. — A ruhákat természetesen tőlünk kapja, méretre. Az arca... Egyszerűen csodálatos! Felmondtam tehát Bro- scheknek, azzal a megoko- lással, hogy nem érzem magam eléggé kihasználva a cégnél, s képességeim jelentős hányada a tizenhárom telefon ellenére is parlagon hever. S már az első hivatásszerű gyászutam után világosan láttam: ez a nekem való hely. Gondolataimba me- rülten álldogálhatok a koporsó mögött a kápolnában, kezemben egyszerű virágcsokor, és hallgatom Händel Largóját, ezt a remek muzsikát, amelyet még ma sem becsülnek érdeme szerint... Törzslokálom most a te- . metői kávéház, itt töltöm el időmet a hivatalos szereplések között; néha azonban odaállok olyan ravatalokhoz is, ahová be sem osztottak, saját pénzemen veszek virágot és csatlakozom az illetékes népjóléti tisztviselőhöz, aki a hontalan koporsója mögött lépked. Néha meglátogatom Wunsiedel sírját, végtére is neki köszönhetem, hogy tudtára ébredtem való hivatásomnak — annak a hivatásnak, amely megkívánja az elmélkedést, a semmittevésre pedig egyenesen kötelez. Csak később jutott e- szembe, hogy sejtelmem sincs róla, mit Is gyártottak Wunsiedel gyárában. Alighanem szappant. Szabó Gizella fordítása
