Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-09-19 / 38. szám

VASUTASNAPRA

KORUNK

HŐSE

Gyermekkoromban mindig arról. álmodoztam, ha felnövök, vasutas leszek. Mozdonnyal száguldozom majd hetedhét országon át, versenyre kelek a széllel, a forgalmista táblájával útnak eresztem a bosszú szerelvényeket, ügyes mozdulattal összekapcsolom a kocsikat, jóformán menet közben, a- hogy azt a tiltott, olcsó ponyvaregényekben olvastam. S talán nem is született fiúgyermek, akit ne vonzott volna a gőzmozdony és az egymáshoz csapódó ütközők jellegzetes hangjának varázsa, és ne szőtt volna hasonló romantikus álmokat, mint én.

Később megismertem, hogy a vasúti szolgálat távolról sem romantikus kedvtelés, hanem egész embert követelő kemény munka. Esőben sárban, forró nyárban, fagy ban, hóviharban is tart a szolgálat, a vasúton nincs megállás. Időnként veszéllyel jár, szüntelenül elővi- gyázatot követel. Néha elég egy óvatlan mozdulat, és az ember a^ár életével is fizethet meggondolatlanságáért. De előfordulhat, hogy a legnagyobb elővigyázatosság mellett is megtörténik a baj, mint abban az esetben, amelyről most szó lesz.

Még télen történt, csikorgó időben, hazánk legnagyobb teherpályaudvarán, Čierna nad Tisoun. Külkereskedelmünk legfontosabb ütőerén keresztül ilyenkor is élénken lüktet az élet. Az éjszakai műszak lassan a vége felé közeledett a széles nyomtávú részlegen. Az ügyeletes mozdonyvezetők, diszpécserek, váltókezelők, tolatók már a meleg ágyra gondoltak. Még elosztjuk ezt a szerelvényt, gondolta magában bizonyára történetünk hőse, Bodák József tolató is, aztán fáj- ront. Gyakorlott mozdulattal a közeledő néhány leváltott kocsisor első vagonjának kereke alá dobta a féksarut, hogy pontosan a megszabott helyen álljon meg. Négy év alatt, amióta a vasútnál szolgál, olyan gyakorlatra tett már szert ebben a munkában, hogy az elektromos számítógépek a- datai alapján elhelyezett féksaru sem állítaná meg pontosabban a több száz tonna teherrel tehetetlenül gördülő vasúti kocsikat. De történhet olyasmi, amire senki sem számít. Ez történt akkor is.

A féksaru éles sikoltással csúszott még néhány métert a fagyos síneken, szik- racsillagocskákat szórva a sűrű hajnalban. Aztán... aztán félelmetes lángok csaptak ki a kerekek alól. Valamelyik tartálykocsi zárólapja nyilván meglazult, a vágányokra kiloccsant gyúlékony üzemanyag tüzet fogott. A közelben foglalatoskodó vasutasok, váltókezelők és tolatók közül néhányon hanyatt-homlok menekültek. A környező vágányokon mindenütt üzemanyaggal teli tartálykocsik vesztegeltek. Kágondolni is rossz volt, hogy mi történik, ha felrobbannak, mert a lángok már a kocsi hengertestét nyaldosták.

Az első pillanatban Bodák Jóska is a menekülésre gondolt. Aztán hirtelen elhatározással az égő tartálykocsihoz ugrott, letépte magáról kincstári vatelines kabátját, és szinte önkívületi állapotban csapkodta vele a könyörtelen lángokat. Később társai is segítségére siettek, s közös erővel elfojtották a tüzet.

Hogy mi történhetett volna, ha nem oltják el a tüzet? Lehet, hogy a levegőbe repül egy szerelvény, de lehet, hogy romba dől az egész, több négyzetkilométer kiterjedésű pályaudvar. Ezt ma már csak találgatni lehet, de ez mit sem változtat Bodák Jóska hőstettének nagyságán.

Hogy hőstett volt-e valójában, azt tőle magától kérdeztem meg. Szerény, csendes, munkában megerősödött alkatú, tagbaszakadt fiatalembert ismertem meg benne, akiből százával teremnek itt fiúk a Tisza mentén, Nagytárkányban, a- hol ő született és a környező falvakban is. Persze nem biztos, hogy akármelyik hajlandó lett volna kockáztatni az életét, mint ő.

A hőssé avatást szerényen viszautasítja, szerinte tettét hőstettnek semmiképpen sem lehet nevezni, legföljebb vakmerő vállalkozásnak.

Erre megkérdeztem tőle, nem gondolt-e arra, hogy legszebb ifjú éveiben, huszonhét. éves fejjél meg is halhat, vagy nyomorékká válhat.

Az első pillanatban megfordult ilyesmi a fejében, de

aatán arra gondolt, hogy emberek élete, milliárdos értékek forognak kockán, s habozás nélkül cselekedett. Ezt olyan természetességgel mondta, mintha csak a teg- x napi futballmérkőzés eredményét közölte volna velem.

' Ha újra hasonló helyzetbe kerülne, hasonlóképpen cselekedne?

Ezt ő maga sem tudja, bár lehetséges, hogy a helyzet hatása alatt másodszor is képes lenne rá.

Beszélgetésünk már régebben zajlott le, részleteire még ma is úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna. Ma is magam előtt látóra fekete, széltől cserzett arcát, nyílt, örökké mosolygó tekintetét, egyszerű méltóságát, ha úgy tetszik, paraszt méltóságát. Mert eredetileg traktorod volt. ) ■

Azóta már ismét jártam a Čierna nad Tisou-I pályaudvaron, beszélgettem . a részlegeken több SZISZ-el- nökkel, az állomásfőnökkel, s valamennyien úgy vélekedtek, hogy Bodák Jóska tette példátlan cselekedet volt. Ezért amikor az idei vasutasnap közeledett, elhatároztam, hogy megírom, példaképül állítva az ifjúság elé. No meg azért is, hogy bizonyítsam, ilyen bátor és elszánt fiatalok és vasutasok élnek közöttünk. Rajta kívül nyilvánvalóan mások is, de azért ő mégiscsak hős marad. Korunk hőse.

Palágyi Lajos

Az 1928-os év újabb sikereket hozott a szovjetek országának — határokon kívül és belül.

Áprilisban a Szovjetunió diplomatái Berlinben aláírták Németországgal a semlegességről és meg nem támadásról szóló egyezményt. Augusztusban hasonló egyezményt írtak alá Afganisztánnal, és szeptemberben került sor a szovjetlitván semlegességi egyezmény hitelesítésére.

A nemzetgazdaság eredményei közül szót érdemel a styerkovai vízi erőmű első turbinájának elindítása a Don- baszon, a V. I. Lenin nevét viselő volbovkai erőmű őzembe helyezése és a volgográdi traktorgyár alapkövének letétele.

A párton belül kiéleződött a harc a moszkvai és lenin- grádi kommunisták között. A párt XV. konferenciája élesen elítélte a trockista-zinovjevista oppozíciót. Sztálin szociáldemokrata irányzatú elhajlásnak minősítette.

G. M. Krizsanovszkij isirert szovjet tüdős, aki a fiatal szovjet állam gazdasági sikereinek megalapozásánál

.Irrizrpmfilrftrirvtt

orongós délután vitt a villamos Buda egyik kedves része, a Szilágyi Erzsébet fasor felé. A negyedik meg- illónál leszálltam, és elindultam egy MJ kedves mosolyú hetvenes férfi felé. Rövidesen ott ültünk a fasor 99-es számú házában... ^

— Azt hiszem, helyesen tetted, hogy felkerestél — kezdte el a beszélgetést vendéglátóm. — Hisz a nyitrai „Testvériség“ a forradalmi baloldal egyik első lapja volt Szlovákiában...

Hivatottabb helyre nem is jöhettem a Testvériség ügyében, mert Rotbart Emil elvtárs a forradalmi Testvériség szerkesztője volt.

— A lap eleinte, mint a szlovákiai szocialista sajtó általában, nemcsak a jobboldal hivatalos közleményeinek adott helyet, a jő szándékú szerkesztő, Weisz Antal nyomdász helyt adott már a forradalmi gondolatoknak is. A lap vonala ingadozó volt, Okánik zsupán betiltotta. A baloldal azonban ebbe nem nyugodott bele, és elérte azt, hogy a lap megjelenését újból engedélyezték. Az újra indult Testvériség 1920. július 3-án jelent meg először, ekkor már harcos forradalmi szellemben. Jobboldali közlemények már nem , kaptak helyet a lap hasábjain. Nagy része volt abban, hogy a szociáldemokrata párt másnapi megyei kongresszusán — melynek emlékét ma

Rotbart Emil mint vörös katona...

márványtábla hirdeti a nitrai városházán % — lelkesen és egyhangúlag elfogadták a III. 'in- ternacionálé tételeit, még Lubochfta előtt...

Rotbart elvtárs így folytatta:

— Mikor a nyitrai elvtársak megbíztak az új Testvériség szerkesztésével, megkérdezték tőlem, milyen lesz a lap irányvonala. Egyszerűen válaszoltam: Ami a munkásosztálynak nem jó, nem kerülhet a lapba! Az első számban megjelenő cikkemben így szóltam olvasóinkhoz: Elvtársak, dolgozó emberek! Emelt fővel jelentetjük meg most ismét bátor, osztályharcos lapunkat,, a Testvériséget. Egyesz- tendei hallgatás után, nem önkényes hallgatás után ismét Itt vagyunk, elvtársak, és szólunk hozzátok: Készüljetek fel a végső harcra!

És rövidesen a bratislavai jobboldali szociáldemokrata sajtó riadót fújt: „A nitrai Testvériség kommunista elveket hirdet... (Robotnícke noviny) Kígyót melengetnek keblükön!“

— Hogy jutottál Budapestről a nyitrai Testvériség szerkesztőségi székébe? — intéztem hozzá az első kérdésem.

— Í9í9-ben Újpesten a baloldali szocialista főiskolai hallgatók szövetségének alelnöke voltam, és nagy agitáciőt végeztem a Vörös Hadsereg mellett. Március 18-án nagygyűlést tartottunk, és rámutattunk, hogy most már nem elég agitálni, be kell lépni a Vörös Hadseregbe, és másnap társaimmal együtt jelentkeztem. Elküldték Balatonftiredre a híres Sárai Szabó dandárhoz, ahol átvettem a géppuskás osztag vezetését. Ezen a képen itt van Sárai Szabó Tivadar szerény személyemmel együtt. A Vörös Hadsereggel eljutottunk Rimaszombatba is, s ottani városparancsnok lettem. Persze a Tanácsköztársaság letörése után halálra keresett a reakció. Szlovákiában, Nyitrán rokonaim éltek, akik Asakürt, ma Nové Sady községből utazási engedélyt szereztek. Balassagyarmatnál léptem ét a határt. Asakürtre nem is mentem, a nyitrai rokonoknál maradtam. Alig érkeztem meg, máris jelentkezett nálunk a csendörség... Valaki felismert és feljelentett... Csúnya verést kaptam, aztán Rimaszombatba, majd a besztercebányai fogházba szállítottak állandó további ütlegelések kíséretében. Persze vádat nem tudtak ellenem emelni — magyarországi ténykedésemen kívül —, e- zért szabadlábra helyeztek, és visszatértem Nyitrára, ahol az elvtórsak már tudtak rólam és várták. Azonnal érintkezésbe léptem velük, Dukesz órással, Mego párttltkárral, Neumann bádogossal és a többiekkel. Ekkor vetődött fel a gondolat, hogy a baloldalnak sajtóra van szüksége, és ekkor bíztak meg a

nyitrai elvtársak az újból meginduló Testvériség szerkesztésével. A felelős szerkesztő Štrbák István fémmunkás volt, aki a szerkesztés munkájába azonban nem szólt bele.

— Szívesen, hallanék valamit a munkatársakról és a lap terjesztőiről.

— Nos, szeretettel olvastam cikkedet a bratislavai Pravdában Szamuelly volt titkárnőjéről, Csircs Krisztáról. Ez a lány tényleg megérdemli, hogy emlékét idézzék, ő volt az újság egyik leglelkesebb munkatársa és terjesztője. Sok cikket írt a lapba és terjesztette is a lapot az ifjú munkások körében, akiknek nevelésére nagy gondot fordított. Tiszteletdíj'at senki nem fogadott el, hisz a lap költségeit részint közadakozásból, részint hirdetésekből fedeztük. 300-500 példánnyal indultunk. Minthogy a posta szabotálta a •»lap rendszeres terjesztését, sajtőbizalmiak révén terjesztettük, sokat segített ebben a Quitner fiú. Ladányi elvtárs a Inisék után terjesztette a lapot. E- leinte nemigen bízott a terjesztési módban, nekünk: azonban az volt a nézetünk, hogy sokan csak megszokásból vagy családi hagyományok miatt járnak misére, belül azonban érzik, hogy az igazság a mi oldalunkon van. Valóban a misék után jól fogyott a lap. Nagyon rendesen viselkedtek a handlovai bányászok. Majdnem minden vasárnap megjelentek a párthelyiségben és megvették a Testvériség minden példányát. Vitadélelőttöket is rendeztek róla. Néha ötvenen is eljöttek egy vasárnap délelőtt, látogatásuk szinte tüntetésszámba ment. Annak az elvtársnak, aki majd egyszer feldolgozza a Testvériség történetét, nem szabad megfeledkeznie a handlovaiakról.

Nagyon jól tudtuk, hogy Nyitrán a dolgozók többsége szlovák, ezért szlovák nyelvű e- redeti és fordított cikkeket is közöltünk. A szlovák szerkesztő Kun Sándor joghallgató volt, lelkes forradalmár, aki szívesen segített. (A másik főiskolás orvostanhallgató, aki a lapba dolgozott, Forbáth Imre, a költő, magyar nyelven írt.) Okánik zsupán megtiltotta, hogy a lapot saját nyomdánkban nyomassuk, melynek volt szlovák betűkészlete, a másik nyomdának, ahová aztán átköltöztünk, nem volt, mégis közöltük a szlovák nyelvű cikkeket. A cenzúra azonban egyre jobban ráült a lapra, a 15-ik számot (1920. október 16.) teljesen elkobozta. A Testvériség csak 1920 végéig jelenhetett meg.

— A Testvériség tehát a lubochňai konferenciára már nem jelent meg?

— Nem — mondotta Rotbart elvtárs —, de a lubochňai konferencia előkészítő bizottsága nem feledkezett meg a proletariátus harcos szócsövéről a Zobor alatt. A Testvériség szerkesztősége meghívót kapott a lubochňai konferenciára. Én nem mehettem, Deutsch Béla képviselte a megszűnt lapot. Természetesen nem delegátusként. (Rotbart . Emil jól emlékezett, bár a beszélgetés során sokat hivatkozott élemedett korára. A Hlas nitrianskeho okresu 1971. január 19-i számában Karol Jedlička megírta, hogy ott négy nyitrai delegátus volt jelen. A párt szervezetének nevében Stefan Štrbák és Ján Vysuš, a mezőgazdasági és erdőmunkások szakszervezetének képviseletében Ján Košecky, valamint Nagy Gyula a verebélyi körzet képviselője, akinek jelentéséből a konferencia megtudta, hogy a nyitrai fogházban az általános sztrájk miatt 120 dolgozót fogva tartanak. A konferencia azután Tausig képviselő indítványára üdvözletét küldött a nyitrai elvtársaknak, és kérte azonnali szabadon bocsátásukat.)

A vén Gellérthegy felett közben kigyúltak a csillagok. Rotbart Emil még elmondotta, hogy lecsukták, Terezínbe szállították. Aztán Becs következett, majd Moszkva, Jugoszlávia és most a múlt viszontagságai után élvezi e kedves budai ház nyugodt „aranyéletét“.

— Örülök az életnek és családomnak — fejezte be Rotbart elvtárs a beszélgetést, de legjobban örülök annak, hogy megvalósult az a szép új világrend, melyért több mint ötven éve az elsők között a Testvériség küzdött Nyitrán. Mártonvölgyi László

...és ma a családjára],