Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-18 / 3. szám
új ifjúság 5 A fiatalok tízezreit érdeklik, vonzzák a lemezek... Van, aki csupán hébe-hóba hallgatja a mik- robarázdákba rejtett dallamokat, van azonban, akinek komoly szenvedélye a lemezgyűjtés és zenehallgatás. Az alkalmi és állandó zenerajongók azonban egyaránt bizonyára fölfedezték már egy-egy újonnan vásárolt lemez borítólapján a védjegy- s cimkeváltozást: az elmúlt esztendőben egyre gyakrabban volt itt az OPUS felirat található. Az OPUS pedig a csehszlovákiai zeneműkiadók legfiatalabbja! Dr. Ivan Stanislav igazgatótól kértünk interjút, aki szívesen és készségesen, de a tőle szokott rövid-magvas tömörséggel elégítette ki a riporter kíváncsiskodását. — AZ OPUS kereken egy esztendeje: 1971 januárjában kezdte meg tevékenységét. Mi ként jellemezné a Supraphon egykori bratislavai kirendeltsége őrükébe lépő önálló zeneműkiadó első esztendei működését? — Eddigi munkánk során a kezdés, útkeresés törvényszerű nehézségeivel küzdöttünk. Minden új üzemnek bizonyos gyermekbetegségeket kell le- küzdenie az indulásnál. Nagyon őrülünk ellenben annak, hogy nehézségeink dacára e- melnl tudtuk a piacra kerülő ;emezek számát, pontosabban: 1971-ben több OPUS-védjegyű lemez jelent meg az üzletekben, mint amennyit a Supra- phon bratislavai kirendeltsége előttünk, tehát 1970-ben kiadott. Ez pedig állami- s pártszerveinknek az OPUS megalakulását lehetővé tevő döntésének helyességét igazolta! — Eredeti terveikből mit sikerült már az elmfilt tizenkét íőnapban megvalósítani, illetve melyek ön szerint az OPUS legidőszerűbb teendői? — Küldetésünk lényege a szlovák zeneszerzők és előadóművészek bemutatása és állandó foglalkoztatása. Ebben a tekintetben már nein kis munkát végeztünk, bár eddig elért eredményeink még távolról sem teljesek, s így még önmagunkkal sem lehetünk elégedettek. 1972-be a tavaly vétett hibák kiküszöbölésének szándékával léptünk. Célunk, hogy eszmeileg-müvészileg konszolidáljuk és csiszoljuk kiadónk mindennapi munkáját. Sajnos, az égető helytséghiány nagymértékben megnehezíti, sőt gátolja igyekezetünket. — Fiatal olvasóink elsősorban pop-zenei felvételeiket kísérik nagy figyelemmel: Kérem, jellemezze ezért a szlovák könnyűzene színvonalát, különös tekintettel a Bratislavai Lírára, a Detvai Rózsára és a többi hasonló hazai rendezvényre! — Ogy gondolom, hogy a szlovák pop-zene színvonala e- melkedik. Őszintén örülök annak, hogy sorra születnek a jó dalok, az énekesek között pedig új arcok tűnnek föl. A fesztiválok közül figyelmünket elsősorban a Bratislavai Lírára összpontosítjuk, melynek a csehszlovákiai pop-zene reprezentatív fórumának kellene lennie. A többi fesztivál, ahogy ez már lenni szokott, hullámzó színvonalú. Az a meggyőződéseim azonban, hogv túl sok könnyűzenei fesztivált rendezünk. — Az OPUS viszonya a komoly zenéhez?... — Sok még a teendőnk ebben a tekintetben, hiszen pótolnunk kell a múlt mulasztásait is. Tág teret biztosítunk ezért az eredeti alkotásoknak, de kiadási terveinkből nem hiányzanak a külföldi zeneszerzők kompozíciói sesn, melyeket legjobb zenekaraink s szólistáink adnak elő. Gondolom, a bratislavai zenei ünnepségek a komoly zenéhez fűződő jó viszonyunk ékes bizonyítékát jelentik, amikor az In- terpódlum szlovák résztvevőivel készített nagylemezünk és Puccini „Pillangókisasszony“ című operájának kislemeze mellett röpke 48 óra alatt sikerült egy nagylemezt is kiadnunk a külföldi és hazad művészeik nyilvános hangversenyéről. — Milyenek az OPUS külföldi kapcsolatai, és általában milyen az érdeklődés a szlovák lemez iránt világszerte? — Kiadónknak nincs módjában önálló külföldi kereskedelmi tevékenységet folytatni, a behozatalt s kivitelt a Slo- vart révén bonyolítjuk. Külföldi kapcsolatainkról beszélni egy esztendő távlatából még aligha lehet, az erős nemzetközi konkurenciában bizonyára eltart néhány évig, míg a védjegyünket „fagyaik" majd. Így is azonban Bulgáriában, jugoszláviában és az N5ZK- ban már megismerkedtek lemezeinkkel. Ez Idén ott lesznek már felvételeink a Szovjetunió lemezpiacán, valamint Magyarországon, az NDK-ban, Lengyelországban és néhány további szocialista országban is. — Az OPUS, tudtommal, nem csupán „eldaloH“, hanem írott szát is kiad: tankönyveket, tanulmányokat, zenei tárgyú műveket... Mit. árulhatna el ennek kapcsán? — Könyveket és kottaanyagokat egyaránt kiadunk. Itt a szélesebb körű érdeklődésre számot tartó művek kiadására fektetjük a főhangsúlyt. A szlovák nemzeti kultúra alapvető fontosságú alkotásaira célzok itt, melyek egyike például Galko: Szlovák dalok c. hétkötetes kiadványa. — Mintegy tíz-tizenöt évvel ezelőtt a szlovák hanglemez- piacon, a nemzetiségi kulturális élet „mi..táiként“, magyar nyelvű fölvételek is meg-meg jelentek. Sajnos, ere z szép hagyomány annak ellenére megszakadt, hogy az utóbbi évtizedben a nemzetiségi kulturális élet is jelentős minőségi fejlődésen ment át. Talán elég, csak a CSMTKÉ lgeutábbi. 1971 májusában az írországi Corkban aratott sikerét, vagy a ki váló népművészeti zenekarok sorát említem... Az ön véleménye szerint, igazgató elvtárs, nem lehetne felújítani ezt az egykori hagyományt? — Magyar nemzetiségű polgártársainknak partnervállalatunk: a budapesti Qualiton által kiadott hanglemezek ezreit importáljuk. De arra is gondolunk már, hogy csehszlovákiai magyar folklórt is jelentetünk meg lemezeinken. — Befejezésképpen egy személyes kérdés: az 1971-os esztendő pop-zenei terméséből miként fest az ön slágerlistája? — Sokan bizonyára csodálkozni fognak, de lemezpiacunkon a népművészeti felvételek kelendőbbek, a pop-zenénél. Mivel azonban a kérdés a slágerekre vonatkozik, tessék a válaszom: Marian®, Neveríš, uveríš (Nem hiszed, elhiszed 1 ,Kam pláva naša lód (Hová ú- szik hajónk) Námornícka rozlúčka (Tenge- részbúcsü) Bronzové leto (Bronz nyár) — Köszönöm a beszélgetést. BORSAI M. PETER in JÁRT SOBRI JÓSKA! Itt járt közöttünk Savanyó Jóskával meg Jáger Jóskával együtt. Tornaújfalun (TumiajiskS Nová Ves) betyárnóiaestet rendezett a falu. A meghívást elfogadtuk és így papírra vethetjük gondolatainkat, amelyeket egyetlen vezérszál fog össze: mi kell althoz, hogy igazán kellemesen és színvonalasan szórakozzon az ember egy ki» falu rendezvényén? 1. Először is egy olyan egyén, aki tisztában van azzal, mit jelent az Időszerűség fogalma. Aki lelkesíteni tudja a többieket, aki érc a zenében, aki szereti a betyáreótákat. ^ Aki túl akar lépni a hagyományos ,,egy évben egy szlndarA“ létezőn, aki szórakozva szeretne tanulni és tanítani. Aki összekötő szöveget tud Inti és azt meg tudja fűszerezni humorral. Aki tudja, hogyan használja fel a rendelkezésére álló szerény színpadi eszközöket úgy. hogy a külső fonna összhangba kerüljön a belső tartalommal. Tomaújfahm akadt egy ilyen ember: Mázik Mihály, a helyi iskola igazgatója, a falu tömegszervezeteinek tisztségviselője 2. Másodszor: egyedül mit sem tehet az ember. Társakat kell találni. Mázik Mihály szinte az egesz falut bevonta a szereplésbe. A kis férfikórus tagjai között láttuk az országszerte ismert kiváló szövetkezet elnökét, a helyi pártszervezet képviselőjét, fiatalokat és idősebbekéit. És ott láttuk a színpadon azokat a kis funilyásokat, akiket az igazgató -tanított meg furulyázná. A kisebb-nagyobb gyerekek éhnényazémba menő teljesítményt nyújtottak Produkciójukban éppen az volt a szép, hogy ilye» fiatal korban szerettették meg velük a zenét, a szép dallamokat. Láttuk szavalni lecsó Pál költőt. aki mindnyájunkat meglepett versmondásával. Négy költeményt, illetve balladát adott elő, és megérdemelt sikert aratott. 3. Harmadszor, de nem utolsósorban: megtudtam, hogy a faluban egy kis konkurrencia alakult ki a férfiak és a nők között. A Iányok-asszonyok is létrehoztak — nem is olyan régen — kórust, és még a rádió is elismerően nyilatkozott művészetükről! A férfiak sem akarták alább adni. És ebben az igyekezetükben nem vallottak szégyent. Tanulságok Az ember felteszi a kérdést: milyen mércével mérje a kis (alu rendezvényét? A szereplők egytől egyig dolgiozó emberek, akik estig — néha talán éjszakáig is — munkahelyükön vannak. A szervező nem hivatásos rendező, nem menedzser, nem müsorszervezö. Ha a profik szintjéhez mérjük a tomaújfalasiak teljesítményét, őket is, magunkat is becsapjuk. Ha viszont maradunk abban a kategóriában, amely a műkedvelőket jelenti, a legmagasabb fokú dicséret hangján kell szólnunk. Az újságíró járja az országot, ide hívják, oda hívják, sok mindent lát. hall. Nem kell különösebb szakképzettség ahhoz, hogy össze tudja hasonlítani az egyes rendezvényeket. Ez a betyámótaest így is kiállja — méghozzá remekül! — a próbát! Felfigyeltünk a népszerű „Pala-zenekarra“. Beilleszkedtek a műsorba, jé társai voltak az összekötő szöveget mondó és a műsort kitervelő és megszervező Mázik Mihálynak. Jó volt a díszlet is — az a néhány tányér meg a vesszőből font kerítés. Két-három jó hangú énekest hallottunk. Dicséreted kapott lapunk, az Oj ifjúság Í9 (amelynek sok előfizetője' és olvasója van itt), mert karácsonyi számában közreadta a vidék hires betyárénak. Jáger Jóskának egyik balladáját, amelyet itt Fecső Pál tolmácsolásában hallottunk. Ml lesz tovább? Nem kétséges, hogy az összeéiHtás sikerre számíthat más falvakban. kisvárosokban is. Talál ráfér egy kis csiszolás, de ez a későbbi előadások során szinte magától megvalósul. A jól sikeröült est után elmondhatjuk újból, amit a karácsonyi számban egyszer leszögeztünk már: „A betyárnóték, a nép nótái elkísérnek a sírig szükségünk van rájuk, mert szépek, és halálunk után úgy virágzanak tovább, mint at a szál tulipán, amely a betyár Jáger Jóska sír- halmán égett csodálatos, színes, élő gyertyáké««." (bt) Mázik Mihály Anna Vlčkové, aki Hendriknétői örökbe kapta a Mlkszáth- házat Sklablná (Szklabonyaj régi falu. Az arca úf ás újuló. Kicsi falu, de híre és helye a köztudatban ■ annál nagyobb. Sklabináról jómagam is Mikszáth Kálmán kapcsán tudom, amit tudok. Ha nyugat felől érkezem, a falu szélén, bal kéz felöl fekszik a temető, szemben, az út túloldalán áll a Mikszáth-hdz, — falán — a két ablak között — emléktábla hirdeti azt, ami köztudott. Gyermekkorában itt élt Mkszáth Kálmán. Tudom, a házban négy évvel ezelőtt még egy beteg ö- regasszony élt, akt személyesen ismerte Mikszáthot, hiszen családja és Mikszáthék között közvetlen, jó kapcsolat, barátság volt annak idején. Rég volt. Aktk e barátságot tartották, már régen halottak. Közülük már csak Mikszáth él — halhatatlan íróként. A nagy palócnak itt már csak apró, veszendő nyomai vannak, élnek, éldegélnek, úgy is mondhatnám, haldokolnak a halhatatlan nyomok. De egyelőre ezt még nem tudom. Négy év után most jövök Ismét e faluba, s bízom benne él még a néni, remélem, hogy még itt érem őt, és most magnószalagra is elmeséli, amit négy esztendeje mesélt. Dp nem. A ház mindhárom ajtaján lakat, udvarán érintetlen a sár. Meghalhatott már a néni. Biztosan nem ment messttre, valahol ttt pihen az út túloldalán, jóformán az ablak alatt. Kifordulok az udvarból, kilépek a kapun, s ott áll előttem egy kérdő tekintetű öreg sklabinát. — A nénit keresem, aki itt lakott. — Hendrlknét? ö már meghalt. Mikor Is? Néhány esztendeje bizony. Ide menjen a szomszédba — mutat az új emeletes házra — ők ápolták, náluk a kulcs is, meg aztán a ház is az övék már. — Igen, én ápoltam szegénykét — mondja az elárvult Mtkszáth-ház Szomszédasszonya. Anna Vlőkovának hívják, jólelkü, kövérkés özvegy, túl a negyvenen. — Hatvanki- lencben halt meg, szépen eltemettük. Maga az akadémiáról jött? Mert a nyáron járt ttt egy ember. Azt mondta, emlékművet állítanak fel Ut a ház kiskertjében. Beszélgetünk. Elmeséli, amit a néni mesélt. Hogy hatéves korában szülét elvitték Horpácsra, s a furfangos, pipái öregember így viccelődött a nagyszemü kislánnyal: „Miért nem mosod meg azt a csúnya, kormos szemedet!" A hajdani kormosszemü kislány 1967-re már annyira* elöregedett, hogy a már korábban is gondját viselő szomszédasszony ettől fogva rendszeresen főzött neki, nála is éjszakázott, s mikor meghalt, ugyancsak ott volt az ágyánál. — Magyarországon élnek ugyan testvérei, de a házat rám hagyta. Nem kértem, nem is azért ápoltam, de hát örülök neki. Özvegyen neveltem a négy gyereket, sokcd. könnyít ez a helyzetemen. Rendbe szeretnénk tenni a házat, s átköltözik majd a legfiatalabb gyerek. Aztán majd újat is jó lenne a helyébe építeni, de hát ez az anyagiaktól függ, no meg a felsőbb hivataloktól, mert nem biztos, hogy megengedik a lebontását. Átmegyünk a házba. Olyan, mint a régi és lakatlan házak. A néni bútorai magyarországi rokonaihoz kerültek, csak egyetlen megviselt sublót maradt. Ez az egyetlen bútor, ami még Mlkszáthé volt. Mostani tulajdonosa szeretné megőrizni. Ö különben Mikszáthról csupán a nénitől, Handriknétől hallott. Noha életművének nagy része szlovákul is megjelent, és rendszeresen megjelenik — még semmit sem olvasott tőle. A Szent Péter esernyőjét ismeri, filmen látta, nagyon tetszett neki. Aztán kimegyünk a temetőbe. Néhány lépés csupán. Megmutatja a néni sírját, a néni férféét és kislányukét. A temetés óta szép kőkeresztet állíttatott. Látom, nem volt olcsó, de erről nem is tesz említést. Aztán Mikszáth Mariska sírját is megnézzük. Mariska Mikszáth fiatalon elhunyt húga volt. „Itt nyugszik Mikszáth Mariska, édesanyjának legnagyobb öröme, meghalt életének 17. évében, június ll-én, 1887. Béke hamvaira." Elbúcsúzok, és bemegyek a faluba. Ott van ugyanis Mikszáth szülőháza. Négy éve láttam, s még akkor is o- lyan volt, ahogy azt a lexikonból, monográfiákból megismertem. fobbmódú kisbirtokos takaros, nádfedeles háza — a múlt század első feléből. Mert a temető melletti házban Mikszáth csupán nevelkedett. Megállítok egy asszonyt, kérdem, merre menjek. Mutatja az utat, de közli, a házat már lebontották, új épült a helyén. Mellbe vág a hír, de nem hiszem el. Aztán egy kamaszt állítok meg, kérdem, tudja-e, ki volt Mikszáth? Akár a tanár előtt, úgy elpirul, s mintha osztályzatért mondaná, úgy felel: „Mikszáth nagy író volt, aki aztán elment Magyarországra!" Aztán a kerékpárról szállítok le egy középkorú embert, s kérdem, igaz-e, hogy a házat lebontották, s mit tud Mikszáthról. „Nagy író volt, itt született, néha meg ts szokták ünnepelni, meg koszorúzni, meg minden.“ Egy további járókelő, aki szintén nem tud többet mondani, elkísér a házig, illetve a telekig, ahol Mikszáth szülőháza állt, s ahol most a falu egyik legtakarosabb, emeletes lakóháza áll. Egy fiatal pár lakja. Az ember munkában, az asszony meg a kislány az udvaron. Baromfit e- tetnek. A fiatalasszony készségesen behív, leültet a kicsempészett konyhában. En kérdezek, ő válaszol. Persze hogy tudja, ki volt Mikszáth. Hiszen házasságuk első éveit ott élték le, abban a házban, ahol a nagy író született. A szobát, ahol Veres Mária 1847. január 16-án a magyar irodalom egyik legnagyobbját világra hozta — annak idején ők kamrának használták. Emlékszem rá. Tipikus kamra volt. Gerenda mennyezet, a gerendán évtizedek óta használatlan csizmák, kimustrált biciklitömlők, a döngölt padlón krumpli, teknő és hasonlók. Ma már nyoma sincs. A lakók természetesen boldogok, hiszen hosz- szú huzavona után megkapták az építkezési engedélyt, s azóta szép új házban, egészséges környezetben élnek. A régi dohos háznak már nyoma sincs. Kár, hogy a hosszú évtizedek folyamán az elkerülhetetlen lebontás állapotáig rongálódott. A ház magántulajdonban volt, a tulajdonos építkezni a- kart a telken, s ő szorgalmazta az ügyet. Végül is megkapta a bontási engedélyt. Az illetékes szervek beleegyezése alapján adták ki, hiszen Mikszáth szülőháza szinte már menthetetlen volt. Eltűnt, de biztosra vehető, hogy a még menthető emlékek rövidesen jó kezekbe kerülnek, s a közeljövőben méltó emlékmű hirdeti majd, hogy itt született a magyar Irodalom egyik legnagyobbja, öregapáink és dédapáink, a jó palócou örömeinek, keserveinek és für fang fainak nagyhírű krónikása. RESZELI FERENC Beszélgetés dr. Ivan STANISLAVVAl, az OPUS igazgatójával EGYÉVES AZ OPÜS ZENEMŰKIADÓ 1 TIZENKÉT havi :i GYORSMÉRLEG I
