Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-30 / 22. szám

új ifjúság 5 Tiszteletre méltó szándék némi adóssággal VÖRÖSMARTY MIHÁLY „CSONGOR ÉS TÜNDE“,CtMÜ DRÁMAI KÖLTEMÉNYÉNEK BEMUTATÓJA A MATESZ THÄLIA SZÍNPA­DÁN Köztudott, hogy a Csongor és Tündét a megírása óta eltelt 141 év alatt egyet­len rendezőnek sem sikerült úgy szín­padra álmodnia, hogy sikert arasson ve­le, illetve hogy megszerettesse a közön­séggel. Beke Sándor, a MATESZ Thália Színpadának rendezője valószínűleg éppen ezért választotta a művet jubileumi, 15- ik rendezése tárgyául. A megoldhatatlan­nak tűnő problémák rendkívüli módon vonzzák a teremteni vágyó akaratot. Be­ke az eddigi rendezéseiben még mindig „hozott“ valami újat a már ismert ren­Csongor (Csendes László) és Tünde (Tóth Erzsébet) idézésekkel szemben. így akarta ezt a jubileumi rendezés alkalmával is. És így is lett. Vörösmarty mítoszmentó alkotása na­gyon sok dramaturgiai fogyatékosságot rejt magában. Már azzal, hogy müvével kapcsolatban ezt a megjegyzést tette: ,,történik a pogány kunok idejében“, lé­nyegében dilemma elé állít mindenkit, aki ismerkedni szándékozik a drámával, mert aki végigolvassa, rendszerint az az első benyomása, hogy mesét, mesejátékot olvasott. A hősöknek ugyanis (talán az egy Balga kivételével) nincsen egyénisé­gük, karakterük. A dráma cselekménye viszon) már egyáltalán nem hasonlít a népmesékre: nagyon vontatott, így a for­dulatok is ellaposodnak, mint a XVI- XVII. század ponyváiban... A maga mód­ján tehát szintézis ez a mű, amelyet Vö­rösmarty a saját korának filozófiájával, gondolataival is megtermékenyített, illet­ve beoltott. Ha a felsorolt tényezők figyelembevé­telével próbálunk ítélkezni a drámáról, feltétlenül ehhez a konklúzióhoz érke­zünk: Vörösmarty müve tündérjáték, a- melyben megpróbálta felhalmozni, illetve megmenteni a magyar mondavilágban is továbbélő, pogány eredetű mítosz általa gyűjtött töredékeit, s ezeket úgy ötvöz­te egésszé, hogy szembesítette saját ko­ré val. Beke Sándor a szövegrövidítéssel kis­sé meggyorsította, „összpontosította" a szétfolyó cselekményt, de a fordulatokat így sem sikerült minden esetben megfe­lelően kidomborítania. A hősöket — ke­vés kivétellel — egyéni — tehát nem a meséből kölcsönzött — jellemvonások nél­kül hagyta, érdekes módon a cselekményt igyekezett „karakterizálni“. A magyar mítoszvilágból gyűjtött tapasztalatait a Nemzetközi Könyvé'v folya­A mán gyakran hivatkoznak ar­ra a dokumentumra, amelyet az UNESCO egyik ülésén fo­gadtak el, és amelyet „A könyv magna chartaja“, „A könyv tízparancsolata“ néven is emlegetnek. Az alábbiakban ismertetjük a szöve­gét. I. Mindenkinek joga van az olva sásra. A társadalom kötelessége, hogy mindenki számára megteremtse az olvasás lehetőségét (az írástudatlan­ság felszámolása és a megszerzett olvasási készség fenntartása, a könyv­kiadással és terjesztéssel kapcsolatos mindenfajta tevékenység támugatása). II. Biztosítani kell az oktatáshoz szükséges könyveket (nemzetközi összefogással meg kell oldani a tan­könyvek állandó tartalmi korszerűsí­tését). III. A társadalom feladata az írók alkotómunkájának kifejtéséhez szük­séges feltételek megteremtése. IV. A nemzeti fejlődéshez egységes kiadói tevékenységre van szükség. (A kiadói tevékenység fejlesztése az oktatási és gazdasági-társadalmi ter­vezés integrációját, s a szakmai szer­vezetek messzemenő együttműködé­sét is feltételezi ) V. A kiadás fejlesztéséhez, a köny­vek előállításához megfelelő beren­dezésekre, felszerelésekre van szük­ség. Beszerzésükhöz a nemzeti for­rásoknak a lehető legnagyobb mér­tékű felhasználása és a nyomdai be­rendezések importjának megkönnyí­tése egyaránt szükséges. „legjellegzetesebb színpadkép megterem­tésében“ kamatoztatta. Így a dráma — amelyben már Vörösmarty is mindent menteni akart a közös pogány hitvilág­ból, ami még menthető volt — a ren­dező által „felhalmozott“ jelképekkel együtt néha túlságosan zsúfolttá vált. Főként két jelenetre volt ez jellemző a bemutató folyamán: amikor Tünde talál­kozik az Éjkirálynővel, s amikor Cson­gor visszaérkezik a hármasúthoz. Annak ellenére, hogy Beke az eddigi Csongor-bemutatők hibáin okulva nagy­szerű rendezést végzett, egyetlen hibát sajnos nem sikerült kiküszöbölnie: a kel­leténél jobban tisztelte „az anyagot“, amellyel dolgozott... / Külön kell szólnunk Kopócs Tibor szín­padképéről, illetve díszleteiről, amelyek megannyi jelképpé tisztult, üzenetté böl- csesedett mondaként voltak jelen a szín­padon. Nagy kár, hogy a műsorfüzet semmiféle információval nem segíti a né­zőt a jelképek közötti tájékozódásban. Mivel saját intuíciói alapján nem mindig tud azonosulni velük, előfordulhat, hogy a dráma légkörén kívül reked. A rende­ző viszont néha aránytalanul, nem egyen­rangúan bánt a díszletekkel. Az „égig érő fára“ szinte maximális mennyiségű funkciót ruházott, a „varázsszemmel“ kapcsolatban azonban egyensúlyi problé­mái támadtak: a dráma végén valószínű­leg azért lassult a cselekmény folyama­ta, mert a varázsszemről csaknem telje­sen megfeledkezett. A színészek játéka, sajnos, némileg a várakozáson alul maradt. Nemegyszer támadt a nézőnek olyan gyanúja, hogy „bizonyos csoportok“ alakultak a szín­padon, s ezek tagjai különböző felfogás­ban, Stílusban játszanak. Az egyik cso­portot Csongor, Tünde és Mirigy alkotta; a másikat Balga, Ilma és az ördögök; s némileg ehhez a csoporthoz állt közel a „három érvet“ megszemélyesítő hős: a Kalmár, a Fejedelem és a Tudós. Az első csoport tagjai váltakozó tel­jesítményt nyújtottak, úgy tűnt, nem érzik jó] magukat“ a bőrükben“. Ennek ellenére Tóth Erzsébetnek (Tünde) és Gombos Ilonának (Mirigy) több alkalom­mal sikerült egyensúlyba kerülnie szere­pével és önmagával. Csendes László elég­gé indiszponáltan játszotta Csongor sze­repét, tehetsége alatt maradt — remél­VI. A könyvkereskedelmi szolgálta tások tegyék lehetővé a kiadók és az olvasók legjobb kapcsolatát. (Az olvasottság növelése a könyvkereske­delem igen fontos feladata. Ezenkívül jelentékeny szerepük van az anyagi ösztönzőknek — kedvezményes szál­lítás, fizetési könnyítés — is.) VII. A könyvtárak a tájékoztatás és ismeretközlés nemzeti forrásai, a tudomány és művészet birtokba vé­telét szolgálják. (Fő helyet foglalnak el a könyvkultúra terjesztésében, s- gyakran a leghatékonyabb eszközei annak, hogy a nyomtatott szó eljus­son az olvasóhoz. Közszolgáltatásként elősegítik az olvasást, s így az egyé­ni boldogulást, az egész életen át tartó művelődést, ezzel a gazdasági és társadalmi fejlődést. A könyvtári szolgáltatásoknak összhangban kell lenniük minden nép szükségleteivel és lehetőségeivel. Nemcsak a váro­soknak, hanem a vidéki települések­nek is szükségük van szakképzett személyzettel és megfelelő költség vetéssel működő könyvtárra. Könyv­tárak kellenek a felsőfokú képzés és a tudományos felkészültség elérésé­hez is. A nemzeti könyvtári hálóza­tok fejlesztésével minden olvasónak hozzá kell jutnia a könyvekhez.) VIII. A dokumentáció növeli a köny­vek publicitását, megőrzi és feltárja a fontos információkat. (A tudomá­jük csak a bemutató alkalmával. Ment­ségükre szolgáljon, hogy „mesefigurát életre kelteni“ sokkal nehezebb, mint karakterszerepet formálni. Csongor, a le­győzhetetlenség jelképe eléggé nehézkes volt a színpadon. Tünde többé-kevésbé „válságos“ eszménykép lett. Mirigy fi­gurája játékstílusban tört meg: talán a rendező sem szentelt kellő figyelmet a szerepnek. Az eszményképekkel szembesített va­lóságot Balga (Várady Béla), Ilma (Sza­bó Rózsi) és a három ördög: Kurrah (Boráros Imre), Berreh (Kusiczky Gyu­la) és Duzzog (Horváth Lajos) képvisel­ték a színpadon. Voltak helyzetek, jele­netek, amelyekben „túlnőttek“ a három foíigurán. Különösen Várady Béla volt elemében: nagyszerű Balgát „alkotott“. Szabó Rózsit különösen azért illeti di­cséret, mert a lehető legjobb dinamiká­val játszotta szerepét. A „három ördög" rendkívülit alakított. Sajnos, az adott esetben éppen ez okozta a dráma súly­pontjának eltolódását. Nem egy jelenet­ben a három főhős fölé „nőttek“. A három vándor — Kalmár: Lengyel Ferenc; Fejedelem: Érsek György és Tu­dós: Gyurkovics Mihály — megfelelő jel­képpé, egyben realitássá vált a színpa­don. Hitelesen érzékeltették szerepüknek ezt a kettős voltát. Igazi drámai légkört teremtettek. A kalmár szerepét még va­lószínűleg lehetne tömöríteni egy szöveg­kiiktatással. Ledér (Varga Zsuzsa) némely esetben lehetne Tündébb, könnyedebb, pl. ami­kor Csongort csalogatja a varázsszemben. Érzésem szerint elvontabbnak kellene lennie az Éjkirálynőnek (Kövesd! Szabó Marika). Elsősorban a hangtónusára gon­dolok. Dimitri szerepét Varga József ját­szotta mint vendég. Ezt az epizódszere­pet azonban nyugodtan mellőzhette vol­na a rendező, mint ahogy Ledér szere­pét egyesíteni tudta a Rókalányéval. Eléggé sok korszerű technikai megol­dást. újítást használt fel Beke Sándor a rendezésében; főként a „színpad (a tér és idő) felbontásával“ kísérletezett — nagyszerű eredménnyel. Eredetinek vé­lem a Sámán (Mészáros Imre mint ven­dég) szerepeltetését a drámában. Való­jában ő irányítja a néző figyelmét a „mesejátékban“ rejlő realitásokra, nem beszélve arról, hogy rituális tánca alatt a színpadon mozgó „civilek", akik az egyes jelenetek díszleteit „cserélik", töb­bé-kevésbé spontánul is felhívják a néző figyelmét a díszletekkel ábrázolt szim­bolikára, pl. a páratlan számok mondái; mesei rendezésére vagy éppen Csongor „hét próbájára“. Az előadással kapcsolatos összhatást már megfogalmaztam írásom címében... uyus, műszaki es más szakkönyvek csak megfelelő dokumentációs szul- gáltatásukkal együtt teljes értékűek. A kormányok segítségével a legtelje­sebb mértékben ki kell fejleszteni ezeket a szolgáltatásokat. Intézkedé­seket kell tenni a tájékoztatási do­kumentumok lehető legnagyobb hoz­záférhetősége s a lehető legszaba­dabb nemzetközi kölcsönzése érde­kében.) IX. Az országokon belüli könyvel­látás fontos kiegészítője a nemzet­közi könyvforgalom megszervezése, amely egyben a nemzetközi megér­tésnek is eszköze. (Ehhez megfelelő vám- és adóintézkedések is szüksé­gesek.) X. A könyvek hozzájárulnak a nem­zetek közötti megértéshez és a békés együttműködéshez. („Mióta a hábo­rúk gondolata megszületett az embe­riség agyában, azóta gondolkodnak az emberek azon, hogy a béke vé­delmét is meg kell alkotni“ — mond­ja az UNESCO alkotmánya. A köny­vek a béke megvédésének legjelentő­sebb eszközei közé tartoznak, mivel hatalmas szerepük van a barátság és a kölcsönös megértésben. Minden érdekeltnek kötelessége, hogy a köny­vek segítségével hozzájáruljon az egyéni és a társadalmi haladáshoz, a nemzetek közötti megértéshez és békéhez.) SZENVEDÉIYE: Ä NÉPITÄNC! Arca első pillantásra az em­ber emlékezetébe vésődik: tarkó­ra omló, hullámos, dús-sötét haj; magas homlok, szúrós tekintet, kerek arcvonásaival kissé ellen­kező áll, s a néptáncosok többsé­gének szinte elmaradhatatlan büszkesége: a száj szögleténél jó­val mélyebbre nyúló bajusz... Beszélgetünk... Azazhogy... sokáig csupán hall­gatagon ülünk a csöndben, pedig QUITTNER JÁNOS koreográfust több éve ismerem, a barátom. És mégis... Bármit kérdezek is, sza­vak helyett hirtelen mozdulatok­ban, pörgésben, forgásban, kar­vagy láblendítésekben „beszél“; mindenben zenét, taktust, ritmust keres. Ezt pedig látni kell, mert aligha lehet ilyesmit a toll, a szó erejével hitelesen az olvasó kép­zeletébe varázsolni. Az indulásról, az első évek út­kereséséről faggatom. Kitanult szerszámlakatos, de állt esztergapad és marógép mellett is. Katonaéveiben volt gépkocsiveze­tő, kamaszkorában pedig a Vra- kuňai (Vereknye) Efsz-ben dolgo­zott. Mindig „hajtott“, égett keze alatt a munka. Ha kellett, hát ti­zenkét órás vagy kettős műszakot vállalt, sokszor elsőnek érkezett, és utolsónak kapcsolta ki az esz­tergapad vagy a marógép indító gombját. Mesterei a kockázattal járó kényes feladatok többségét rábízták — és ő állta a sarat!... Időközben több mint egy évti­zed telt el, de ma épp úgy sza­bad időt, kényelmet nem ismerve „hajt“, akár egykor... Rengeteget vállal, sokat dolgozik. Országszer­te ismerik. Tanított már táncot a Bodrogközben, a festői Gömör fal­vaiban és a Csallóköz községei­ben. Sőtl Több jól sikerült koreo­gráfiával a Magyar Területi Szín­ház komárnól (Komárom) és ko- šicei (Kassa) színpadán is ven­dégszerepeit már Quittner János. Ezekben a napokban készül ne­gyedik színházi bemutatójára. joggal kutatom hát: miképp lett az egykori ügyes kezű szer- számlákatosból még ügyesebb lá­bú táncos és gazdag fantáziájú koreográfus; miként fogant meg benne az évek során csillapítha­tatlan szenvedéllyé hatalmasodó szeretet a néptánc Iránt? — Ügy tizenöt éves lehettem, amikor egy barátom hívott: beteg társuk helyett „ugorjak be“ egy táncban a vereknyei csoportban. Elmentem, Megtanultam az első láblendítést, bokázást, gyors for- gású lánypörgetést... Ekkor vala­mi megindult bennem. Lenyűgö­zött a ritmus, egyre jobban elha­talmasodott bennem a tánc iránti vágy. Azóta áll színpadon. Gondolat­ban és gyakorlatban egyaránt. Gondolatban a CSEMADOK KB központi táncszakelőadőjaként, a gyakorlatban pedig koreográfus­ként és magántáncosként. — , Eleinte tanácstalan voltam .Kerestem, mi az, ami a tánchoz, pontosabban a néptánchoz fűz. jómagam is meglepődtem, amikor a választ legközelebbi ismerőse­imben: a vidéki emberek mozdu­lataiban, egyszerű, köznapi meg­nyilvánulásaik lendületében, egy- egy dalos-vidám kedvű ünnepen látott táncaikban találtam meg. Árgus szemmel figyeltem hát a vidékieket, a szövetkezeti parasz­tokat, beszélgettem velük, sokban hozzájuk idomultam és nagyon megszerettem őket... — Milyen az a nagyon? Válasza csöndes, tömör: — Olyan... őszinte!... Akkor vol­tam igazán boldog, ha valamelyi­kük „fiam“-nak szólított. Ilyen kor annyira megbátorodtam, hogy egyiküket-másikukat még arra is megkértem: táncoljon nekem va­lamit, amit az apjától, nagyapjá­tól tanult. Ez a lobogás váratlanul lepte meg, de mindmáig kíséri: így lett egy véletlen szülte al­kalmi „beugrásból“ kedvtelés, a kedvtelésből életcél, s ebből szen­vedély... A tényleges katonai szolgálat letöltése után a Podunajské Bis- kupice-i (Pozsonypüspöki) CSE­MADOK helyi szervezetének tánc­csoportjában szerepelt. Táncos­ként ekkor már sokat tudott, de a koreográfus Quittner pályájá­ban nagy szerepet játszott a Du­najská Streda-i (Dunaszerdahely) Csallóközi Együttes, ahová 1965 őszén került. Itt kitárultak előtte a néptánc-művészet megismerésé­nek kapui. — Itt ismét a régi önmagam voltam... Dolgoztam, hajtottam megállás nélkül... — mondja. Valóban: távúton elvégezte a Népművelési Intézet rendezte ko- reográfus-tanfolyamot, a járási népművelési otthon táncszakelő­adójaként ő irányította a duna- szerdahelyi járás műkedvelő nép­táncmozgalmát; a Csallóközi együttesben pedig ott-tartózkodá- sának négy éve alatt három új mű­sor bemutatóját tartották, s az itt színre kerülő kereken negyedszáz tánc közül mintegy 18—20 az 6 koreográfiája volt. Magyarországi tanulmányutakra, szlovákiai gyűj- tőutakra járt; próbák vagy föllé­pések után — éjjelente — elmé- lyülten e körutak anyagát vetítet­te, tanulmányozta. Munkásságának ezt a különösen termékeny idő­szakát egy, az 1968-as országos népművészeti fesztiválon nyert el­ső díj zárja. Ezt a sikert egy esz­tendővel később nemcsak megis­métli, hanem két első díj megnye­résével számszerűleg is megdup­lázza! Röviddel később Szlovákia fővárosába kerül, most már köz­ponti táncszakelőadónak Itt Is igazolja kivételes munka­bírását. Alig néhány hónappal ké­sőbb megtartja első bemutatóját a KB népművészeti csoportja: a SZŐTTES. — Egy esztendőben ötvenkét hétvége van, nekünk pedig éven­te több mint száz előadásunk volt mind tavaly, mind 1970-ben. Néha bizony hosszú hetek múlnak el anélkül, hogy csak egyetlen szom­batot vagy vasárnapot is otthon töltenénk. — Megéri? — Mindenképpen! A közönség lelkesedése, ragaszkodása minden áldozatért, fáradságért kárpótol, jó érzés verejtékesen, fáradtan megköszönni a tapsot — és ráa­dást adni!... Elég meghallani a ze­ne töredékét, s mindent feledve máris rámegy a láb, a kar... Gondolatai ismét messze járnak, valahol egy színpadon, a Csalló­közi hangulatok, a Három erdélyi tánc, a Kapuvári verbunk bűvkö­rében. Beszélgetünk. — Milyen művészet ez? — Nem tudom, hogyan születik és miből... Én érzem a táncot. Ko­reografálás közben önkéntelenül szelektálom a bennem fölhalmo­zódott élményanyagot, jön a zene és vele ösztönösen egy mozdulat. Jó. Röppen a másik láb és vele egy kar, hogy mondjon valamit. Nem jó. Üjabb villanás, újabb mozdulat. Fokozatosan letisztul, véglegesen kialakul egy új tánc, melynek gyökerei, ki tudja, mi­lyen mélyre nyúlnak vissza, hi­szen a néptánchagyomány is nem­zedékről nemzedékre szállt. Hogy milyen művészet ez? Utánozhatat­lan. Hagyomáhyébresztö. — És a mérce?' Arcán ábrándos mosoly suhan át. — A mérce maga a népművé­szet. Mert a népművészet kristály- tiszta. Akár a hegyi forrás hűs vize... Karja sirályszárnyként a magas­ba röppen. Véletlenül!... Véletlenül? BORSAI M. Péter------------------—-------------- i ^ Kmeczkó Mihály Nagyszerű színpadképet tervezett Kopóes Tibor. Balra a „varázsszem“ látható, kö­zépen az „égig érő (Illetve az aranyaimat termo) ía“, jobbra a „hármasút“ talál­kozásánál nyíló csipkebokor. A szereplók közül Tóth Erzsébet (Tünde), (Szabó Rózsi (Ilma), valamint kusiczky Gyula, Horváth Lajos és Boráros Imre (a há­rom ördög: Berreh, Duzzog és Kurrah) látható. (Sárközi Ferenc felvételei) A KÖNYV ALAPOKMÁNYA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom