Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-18 / 3. szám
H •■ppr*-—.— ................" 1 1 A SZOCIALISTA IFJÚSÁGI SZÖVETSÉG SZLOVÁKIAI _ XXI. évi. 1972 KÖZPONTI január 18. BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA L Ara 1.— Kis Amire a leghevesebben vágyakozunk, vészit az értékéből, mihelyt megkapjak; s a dolgok nem válnak képzeletünkből valósággá veszteség nélkül. Fonteneler Politizáljunk! Erről először is gyermekkorom jut eszembe. Ha besütöttem az orrom a felnőttek dolgába, rendszerint azzal torkoltak le: Ne politizálj! Ez egy olyan szójáték volt, amelyet mindenre lehetett vonatkoztatni. Legkevésbé a politikára. Sejtem, honnan eredt. Nagyapáink, de még apáink idejében is olyan világot éltek, amelyben egyes csoportok vagy osztályok nem nagyon szerették, ha az egyszerű munkás vagy paraszt politizált. Az osztálytársadalmakban eleve megfosztották a többséget alkotó elnyomott osztályokat a politika gyakorlásának jogától. A politikát kizárólag várakban, kastélyokban, királyi udvarokban, főúri szalonokban bonyolították le. Szó szerint. A kapitalista társadalomban a látszólagos demokratikus jogok felszíne alatt tulajdonképpen bizonyos osztályok és csoportok sajátítják ki maguknak a tényleges beleszólás jogát. Volt időszak, amikor a katonáknak megtiltották a politizálást — szabályxatilag. A bevezető egy kicsit hosszúra nyúlt, de talán nem volt felesleges. Oda akartam kilyukadni, hogy az emberiség évszázados fejlődése alatt tulajdonképpen csak a szocialista társadalomban adatott meg az a jog, hogy a társadalom többsége közvetlenül beleszólhasson sorsa alakulásába. Mi több, olyan társadalomban élünk, amelyben egyenesen követelmény, hogy mindenki kivegye részét a társadalmi kérdések megoldásából. Nem akarok senkit sem megsérteni, de ennek a tagadása gyávaságra, esetleg ellenséges szándékra vall. Gyakran tanúi lehetünk azonban, hogy valaki kézlegyintéssel intézi el a dolgokat, mondván, nem tartoznak rá. Pedig hát ennek a társadalomnak az Ugye mindannyiunk dolga. Mindenkié, a fiataloké is. Elsősorban a mienké. Mert előbb vagy utóbb mi vesszük kezünkbe e társadalom irányítását. Mi növünk bele e társadalomba, és hát abba növünk bele, amit örökölünk vagy aminek a felépítéséhez mi is hozzájárultnnk, és úgy visszük majd tovább a társadalom ügyét, ahogy megtannltuk. Ezért feltétlenül nagyon sokat kell tanulnunk, hogy megálljunk a saját lábunkon. Engem azonban lesújt, hogy a fiatalok — sőt, a SZISZ tagok egy része is — nem érdeklődik a politikai munka, a politikai nevelés iránt. Hogy csak enyhe kifejezéssel éljek; száraz, unalmas, haszontalan időtöltésnek tartják. Egy kicsit talán kísért a múlt, amikor e problémát eléggé formálisan kezelték. De kérdem én: lehet politikai oktatást tartani érdekes élvezetes formában? Lehet. • Az egyértelmű válasz bizonyításiért ne is menjünk messzire. Hányszor voltam már tanúja annak, hogy a- zok a fiatalok, akikről azt mondták, hogy teljesen közönyösek a politika, a politikai nevelés iránt, ugyanakkor a kocsmában, presszóban egy pohár sör vagy limonádé mellett — hevesen vitatkoztak érák hosszat a párt politikájáról, gazdasági kérdésekről, a nemzetközi helyzetről, történelmi és vallási problémákról. Hát nem lehetne ezt a spontán érdeklődést bevinni az ifjúsági klubokba, kultúrházakba. a politikai oktatás óráira? Tudom, vannak szervezetek, ahol már megtalálták a megfelelő hangnemet, ahol a fiatalok szívesen, sőt ő- szlnte érdeklődéssel járnak az ifjúsági szervezet politikai oktatására. A közelmúltban én is jártam egy ilyen helyen, Leiesen (Lelesz), Kelet-Szioyákiában. „Mondd, ez nálatok mindig így megy, vagy most az én ked vemért „kirakatot“ produkáltatok?“ — kérdeztem kísérőmtől, Pauliczky Pétertől, a SZISZ trehiáovi jésási bizottságának titkárától, aki egyébként helybeli. „Dehogyis“ — hárította el a gyanúsítást. „Ez még kevésbé sikerült oktatás, mert egybeesett a falu egyik tömeges akciójával, és kénytelenek voltunk knrtábbra fogni.“ Aztán elmesélte, hogy kéthetenként még a szomszédos Pofanybél (Pólyán) és Kapoúából (Kaponya) Is idejárnak a SZISZ-tagok, mert a két községben kicsi a szervezet, nem lenne érdemes külön előadásokat tartani. A fiatalok érdeklődése pedig abban rejlik, hogy ezeken az összejöveteleken az oktatási év tervezetében megszabott anyagon kívül rendszerint foglalkoznak az időszerű kérdésekkel. Olyan ez az oktatás, mint egy baráti kör társalgása a presszóban — magasabb szinten. Hát így is lehet. Sajnos, ez még nem általános jelenség. Ha átnézem a napi szerkesztőségi postát, még mindig legkevesebb közte a politikai oktatással, az eszmei neveléssel foglalkozó levél. Bár azt mondják, hogy amiről nem beszélnek, az a legnagyobb rendben van, azért mégsem ringatom magam abban a hitben, hogy a politikai oktatás terén minden rendben van. A CSKP XIV. kongresszusa után és a legutóbbi választások során éppen a pirt szorgalmazta legjobban az ifjúság fokozott bevonását a társadalom Irányításába. Itt az alkalom, bűnös hanyagság lenne elszalasztani. Csakhogy akkor még nagyon sokat kell tanulnunk! PALÄGYI LAJOS ORDl I 0 1 O C I Mm • Százhuszonöt évvel ezelőtt született Mikszáth Kálmán, a magyar prózairodalom egyik legnagyobbja. Mikszáth régen halott, de ennél is régebben halhatatlan. Olyan régen és olyannyira, hogy születésének és halálának évfordulóin szinte már gyászobiatatlan. Mert öt csak ünnepelni lehet. Mert így vagyunk az örök szeretteinkkel, az őrök halhatatlanokkal. Róluk már nem mondjuk: ha élne, eny- nyi éves lenne. Ezt csak a „kortárs halottakról“ szóló visszaemlékezésekben tesszük, azokról, akiknek életműve még nem érte el a halhatatlanság meghatározhatatlan korát. Születésének százhuszonötödik évfordulóját az UNESCO kultúrpolitikai naptára az év egyik kiemelkedő évfordulójaként jelzi. Mert Mikszáthot, mondhatni az egész világ ismeri. Finnre, kínaira, angolra, spanyolra, németre törökre... fel- sorolhatatlanul sok nyelvre fordították le fő müveit, s ugyancsak nem kevésre e- gész életművét. A szlovák nyelvű Mik szüth életműsorozat szintén nem egy kiadásban látott napvilágot, s milliók olvassák, szeretik immár száz esztendeje. Mennyire más volt. mint nagy kortársa Jókai. És mennyire más az ő valósága. mint Jókai áiomvilága. És regényhősei is mások. Olvasói élményeiben va lahogy biztosabb, térben és időben leghatározottabb helyet foglalnak el. 125 évvel ezelőtt született egy nádfe- deles szklabonyai házban, s hatvankét évvel ezelőtt ravatalozták fel a Magyar Tudományos Akadémia épületében. Az ötödik oldalon közölt riportunk szülőfalujáról, és a nagy iró nyomairól beszél. Nem feledkeztek meg róluk Nyirkos, ködös őszi este volt. 1986. december 1-e. Talán fél hat lehetett. — Elmegyek a nővéremhez — mondta a férjének, és felült a kerékpárra. Kihajtott a szűk, sáros, megvilágítatlan utcából. \ betonúton rászólt valaki. — Várjál, Lujzi, veled tartok! — Aztán hol egymás mellett, hol, pedig egymás nyomában haladtak. Vagy ötszáz métert tehettek meg így kettesben. Még cigarettát kért a másiktő), de az munkából jött, múr nem volt cigarettája. Egyszer csak nagy robaj, csörömpölés, és Józsi bácsi, az unokabátyja, aki az előbb rászólt, s akitől a cigarettát kérte, az árokba repült. A bicikli összetört, de néki nem történt baja... — Lujzi, Lujzi, hallasz? (Folytatás a harmadik oldalon) A folyók vidékén A NEGYEDIK OLDALON