Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-02 / 18. szám
új ifjúság 9 JANKO KRÁĽ: 150 évvel ezelőtt, 1822. április 24-én született Liptószent- miklóson a szlovák nép nagy költője lanko Kráľ. Plebejus (orradalmisága az egyetemes népforradalom eszméjét szolgálta, ezért az ő életműve a nagyszerűségében is tragikus 1848-as forradalom és szabadságharc egyik legértékesebb, számunkra is tanulságokat rejtegető szlovák kincse. < Q N (/> < > < Megszólalt a kakukkmadár tavaszi nótája felserkent az álmos világ ébresztő szavára. Újra éled minden ország, szabad riadóra — tátraiak, csak mi lennénk, süketek a szóra? Tavaszi szél vizet áraszt, gátat rombol megint — gyöngeségünk gyalázatát hordozzák hegyeink? Megmozdul a Tátraalja, minden rokon fajta, népeinknek felkél végre a szabadság napja. Szent szabadság! E világon nincsen szebb szó nálad, mindenható hatalmadnak ki vethetne gátatl Érted haltak testvéreink, fejet sose hajtva, vérükből új sereg támad, harcra, diadalra. Szent szabadság, nekünk áldás — de van, kinek átok! Testvéreim, vigyázzatok, gyilkos les reátok: Szemközt támad ránk az egyik, orvul jön a másik, mohó foguk szlovák földre, életünkre vásik. Arról alul kerekedik egy fekete felhő, a Dunáról sötét szárnyon gyászos üzenet jő: jajjal riad a sík róna, Jajszó kél a szívben — nem gondolsz ránk, elfeledtél, magasságos Isten? Egyik megcsal, öl a másik — ördögi hatalmak! A harmadik gyalázkodik, minket mond bitangnak. Szólalj meg hát kakukkmadár, friss tavaszi dalod éltet hozzon népeinknek, erőt, akaratot! Harcra, drága testvéreink, a föld minden táján, megátkozzuk a nevetek, ha megbújtok gyáván! Fogjunk össze, a szabadság most diadalra vár! Nóta harsan, lelkesítő —■ szól a kakukkmadár! Sok évvel ezelőtt, amikor még kisfiú voltam, az utcánkban lakott egy ember, aki sohasem hazudott. Kicsiny volt a háza, kék színű, és maga élt benne. Az udvarán cseresznyefa állt, fehér virágokat hozott, és a környék összes cse- resznyefáfa közül az egyetlen volt, amelyet nem dézsmált meg senki. A kék ház gazdájának nagy piros kakasa volt. A kakas a cseresznyefán aludt, és tavasz- szal olyan volt a fehér virágokkal borított cseresznyefa, mintha nagy piros szíve lenne. Az egész utca ismerte a sohasem hazudó embert, minden gyereknek ő volt a keresztapja, és a lakodalmakon mindig 0 ült az asztal- főn. Szobájának falát képek borították — fehér sziklák és sárga virágos, ezüstös halak, partra vont csónakok hallgatag képei, meg a Bolond Atanász arcmása. Mindenki tisztelte a sohasem hazudó embert, és mi gyerekek azt kérdeztük magunkban, miért nem lép fel a cirkuszban, hogy mutogassák, mint azt az irtózatosan kövér embert, aki háromszáz kilót nyomott és a nadrágszárából akár vitorlát is szabhattak volna. Hiszen összecsődülne a nép, szétkapkodnák a jegyeket és a cirkuszosok kiabálhatnák: — Ide, ide, emberek! Nagy szenzáció, különleges műsorszám, egyedüli a maga nemében! Itt látható az ember, aki sohasem hazudik! Estére kelve, amikor a nap lenyugodott, és a vöröslő félhomályban elmosódtak a tárgyak körvonalai, ott ült az udvaron és a kakasával beszélgetett. Senki sem tudta, miről beszélgetnek. Csak egyszer hallottuk, hogy azt kérdezi a kakastól: — No, mit szólsz hozzá? Erről mi a véleményed? Egy szép napon eltűnt a kakas. Amikor a kék ház gazdája este hazatért, és kereste, nem volt sehol. Akkor leült megint a régi helyére és nézte a csillagokat. Amikor az utca lakói megtudták, hogy a kakas eltűnt, azon tűnődtek, vajon ki lopta el. Tiszta sor, hogy nem a mi utcánkból. De megtörténhetett mégis, hogy a tettes a mi utcánkban lakik, és az a gondolat nagyon nyomasztott mindenkit. — Egyszerűen elkószált valamerre — mondta a sohasem hazudó ember. — Ne bánkódjatok annyit egy kakas miatti Az utca azonban szokatlanul élcsöndesedett, csak itt is, meg ott is, bőgtek a gyerekek. A gyermekeiket náspángoló apák maguk sem tudták, miért büntetik őket, de az volt az érzésük, hogy valamit feltétlenül tenniök kell. Amikor beesteledett, sötét lett, nem sütött a hold, a csillagok sem ragyogtak, mintha azokat is ellopták volna. A gyerekek kiabálása sem hallatszott, nem ját szottak rablópandúrt és nem kötöztek bögrét a macska farkára. A két papucskészítő testvér sem játszott cigánydcc- lókat a gramofonján, és Koljuk borbély nem állt ki az utca közepére pizsamában meg a két testvér varrta papucsában, hogy szidja őket, mint máskor, amién egész éjjel a gramofonjukat tekergetik. Koljuk borbély csak egy kis ideig álldogált az utcán a kapu elölt, a papucskészítők udvara felé nézegetett, hallgatózott, s bement a házába. Kolju borbély igen szerette a cigánydalokat. Másnap a bal oldali szomszédok egy piros kakast vittek a sohasem hazudó embernek és elmondták, hogy az udvarukon találták a tyúkok között. A kék ház gazdája azt állította, hogy nem az ö kakasa, de a szomszédok e- rősködtek, hogy az övé, csak egy kissé megváltozott, mivel egy egész éjszakát a tyúkok között töltött. — Ha te is egy egész éjszakát a tyúkok között töl- tenél — mondták neki —, téged sem ismernének meg! Ott hagyták a kakast, és alighogy elmentek, a jobb oldalt szomszédok is hoztak egy piros kakast, és elmesélték, hogy az eperfájukra szállt fel. —• Ott ült az eperfán és ette az epret — magyarázták. — De mikor jóllakott, alig tudott mozogni, s akkor megfogtuk! —■ Csak futott, futott! — kiabálták már a kapuban a két papucskészítö testvérek —, de nem bírt elfutni. E- lőlünk még egy nyúl sem fut el, nemhogy a te kakasod! Estére kelve már tizenegy kakas gyűlt össze a sohasem hazudó ember udvarán, amelyen csak egy cseresznyefa állt. Nagy piros és büszke kakasok. Az emberek felrakták mindet a cseresznyefára és a cseresznyefán nagy piros szív vtrítottl Este a férfiak beállítottak Milan bátyóhoz, hogy igyanak a kakas megkerülése alkalmából, és mindegyikük azt állította, hogy az igazi kakas, amit ő vitt! Aztán a következő este előkerült a sohasem hazudó ember saját kakasa. Ott állt az ember boldogan az udvaron, és egyenként mindenkinek visszaadta a kakasát. Az egész utca örült, hogy megkerült a kakas. Csak én nem tudtam, mit gondoljak. a sohasem hazudó emberről, mert aznap korán reggel láttam, hogy a piacon egy nagy piros kakast vásárolt. De nem sokáig törtem a fejemet rajta, mert cseresz- nyézni készültünk a vasutas kertjébe. Amikor visszafelé jöttünk, arcunkon a cseresznye lila foltjaival, a kék ház gazdája ott ült az udvaron, és a kakasával beszélgetett. Az utca visszhangzott a cigánydaloktól, és Koljuk borbély kiállt az utca közepére pizsamában, papucsban és szidta a két papucskészítö testvért, amiért egész éjjel a gramofonjukat tekergetik. Dudor István illusztrációja A SZENT KŐLAPOK A közelmúltban a Krasznoje Zvezda közölte Jevgenyij Dolmatovszkij szovjet költő cikkét azokról az aláírásokról, amelyeket a szovjet hadsereg harcosai hagytak a romba döntött Reichstag falain. A frontkatonák, bajtársaik, s végül gyermekeik véleménye arra indította Jevgenyij Dolmatovszkljt, a volt harctéri tudósítót, hogy könyvet írjon „A győzelem kézjegyei“ címmel. Vlagyimir Szlnyov, a Moszkva-területi 4. számú építőipari vállalat főmérnöke arra használta szabadnapját, hogy kisfiával, Andrjusával elment a Szovjet Fegyveres Erők Múzeumába. Az ifjabb Szinyov azt hallotta pajtásaitól, hogy a múzeumban láthatók a hadvezérek kardjai, amelyeket markolatukon rendjelek ékesítenek, és Csapa- jev nemezköpenye, az udvarban pedig tankok, sőt harci repülőgépek állnak. Az idősebb Szinyov megígérte, hogy elviszi a fiúcskát a múzeumba, meg aztán magát is érdekelte ez a látogatás. Szinyovék ráérősen, tüzetesen végignézték a kiállítási tárgyakat s közben felmentek az első emeletre: azt hallották, hogy itt megnézhetik a Győzelem Zászlaját és még más híres zászlókat. így hát a terem közepe felé vették útjukat. S valóban: itt zászlók, érdemrendek és igen érdekes fényképek voltak, amelyek 1945 tavaszához kapcsolódtak. Az idősebb1 Szinyov le nem vette a szemét ezekről a nem nagyon éles, de oly emlékezetes képekről, amelyek annyi sok emléket idéztek fel: Európán át vonulnak, az iskolai atlaszból ismerős országok fővárosait sorra felszabadítva, ezek az igen fiatal szovjet legények, akik marcona külsejükkel és boldog arckifejezésükkel annyira hason'í- tanak az akkori Vlagyimir Szinyovhoz, ahhoz az emberhez, aki az iskolapadból ment a háborúba, és tapasztalt harcosként, tizedesként érkezett Berlinbe. Az idősebb Szinyov haja most még világosabb, mint akkor: korán megőszült, a- kárcsak nemzedékének sok tagja. De megmaradt a régi, tiszteshez illő, délceg és feszes tartása, és a szeme ugyanolyan é- lénk kék — még jó, hogy a szem nem őszül. A zászlók alatt az idősebb Szinyov észrevett néhány burkoló kőlapot, amelyet nyilván kővágó fűrésszel munkáltak meg a szélén, és élére állították. Vlagyimir Szinyov, mint épitő megállapította, hogy ez igen tartós, kézzel munkált, keményre gyúrt, különleges módon összeerösített anyag, amelyet igen vastag rétegben helyezhettek a falra. Az ifjabb Szinyov pedig szintén a maga szemszögéből kezelte ezeket a kőlapokat. A dolog úgy állt, hogy ő éppen ebben az évben fogta fel a szótagolva olvasás roppant bölcsességét, és most elolvasott mindent, ami a szeme elé került, különösen akkor, ha nagy betűkkel és jó világosan volt Írva. Sőt, mi több: megtanulta vonalzó nélkül ráírni vezetéknevét a füzetek borítólapjára. És egyszerre csak észrevette, hogy egy szürke kőlapon ugyanez a név áll, és még néhány sző. — Odanézz, apa, a mi nevünk... Az idősebb Szinyov is felismerte a saját kézírását, csak emlékezetében nem elevenedett fel mindjárt az összes körülmény. Az üvegezett teremben meghajtott zászlók valósággal hőséget árasztottak. Igen, ez Kovel és Lublin, Varsó és Poznan után volt. Vlagyimir Szinyov tizedes megsebesült az Oderánál, és másfél hónapot kórházban töltött. Eleinte a sebesült lába miatt nem mehetett el. Azután pedig már majdnem teljesen rendben volt, és a Berlinhez vezető útvonalakon lángoltak fel a harcok, de őt csak nem bocsátották el az orvosok. A kórház a hadsereg utánpótlási vonalaiban feküdt, és a lőszerért küldött bajtársai, másfél tonnás teherautójukon, az áprilisi napon sütkérező, bepólyált „nyavalyás“ mellett kocsiztak el. Nos, egy „nyavalyással“ kevesebb lett. Vlagyimir Szinyov az első vonalba távozott, anélkül, hogy távozását jelentette volna az egészségügyi személyzetnek. Csatába menni ugyan már nem volt alkalma. A berlini ütközet véget ért, és Vlagyimir Szinyov a kórházból egyenest a Reichstagba került, s ott írásban megerősítette, hogy eljutott idáig. S éppen az ő szénnel — a fűzből felszedett, üszkös fadarabbal — karcolt aláírása volt azon a kőlapon, amelyet Moszkvába a múzeumba szállítottak. Ugyan hogyan kerültek a Reichstag burkoló kőlapjai Moszkvába, a Szovjet Fegyveres Erők Múzeumába? Ez a történet, ha nem is minden részletében, de nagy vonalaiban ismertté vált e- lőttem, és el kell mondanom azt, amit tudok. Az ostrom után a Reichstag repeszdara- boktól összevissza szabdalt, a talapzattól a padlásig a győzők neveivel teleírott, kormos épülete tíz esztendeig magaslott Nyu- gat-Berlln szélén, az angol övezetben, mint valami komor emlékmű. Ez a kőrom érintetlen maradt, ugyanis dróttekercsrúgók fonták körül (a katonák ismerik az ilyesminek a tábori nevét: alig észrevehető terepakadály), s nyugat-berlini rendőrök és járőrök őrizték. (Pontosan úgy, mint ahogyan magas és tekervényes huzalcsévék fonják körül a szovjet harcosoknak a közelben, szintén Nyugat-Berlin területén lévő emlékművét. Két T-34-es harckocsi talapzaton, és egy obeliszk a Berlinért elesettek neveivel. A Reichstagtól eltérően, az emlékműnél szovjet harcosok teljesítenek őrszolgálatot: különleges őrség érkezik a Német Demokratikus Köztársaságból, a szovjet hadseregcsoporttól.) 1955. október 25-én Bonnban, a Német Szövetségi Köztársaság Bundestagjában, határozatot hoztak a nyugat-berlini Reichstag épületének helyreállításáról, és a teljes tatarozásra 100 millió márkát utaltak ki. E cselekmények törvénytelensége és értelmetlensége nyilvánvalóvá válik, ha emlékezetünkbe idézzük a győztes hatalmak vezetői konferenciáinak határozatait és a háború utáni szerződéseket és egyezményeket: Nyugat-Berlin semmiképp sem a Német Szövetségi Köztársaság területe, és egyáltalán nem tartozik a bonni hatóságok alá. A Bundestag döntése' pedig eközben — bár lassan és bátortalanul — mégis valósággá vált. A tatarozás! munkálatok elvégzésére egy nyugatnémet cég szerződött. 1963 őszén a Német Demokratikus Köztársaság fővárosába az a hír érkezett a nyugat-berlini antifasisztáktól, hogy a Reichstag helyreállításának első aktusa mindazoknak a feliratoknak a megsemmisítése lesz, amelyeket a szovjet harcosok 1945-ben hagytak a külső és belső falakon. 1963 októberében Nyikolaj Vírta szovjet író és Viktor Beleckij történész Nyugat- Berlínbe érkezett. Nagy nehezen sikerült átvergődniük a kerítéseken és az akadályokon, s eljutottak a Reichstag épületéhez. Azt látták, hogy a munkások légkalapáccsal verik le a vakolat felső rétegét a falakról, és a szovjet harcosok történelmi jelentőségű feliratai törmelékké, porrá változnak. Hogyan lehetne megőrizni 1945 tavaszának tárgyi emlékeit? Vajon csak az alkalmi fényképek beszélhetnek majd az utódoknak a győzők kézjegyeiről? Viktor Beleckij azzal a kérelemmel fordult a nyugat-berlini szenátushoz, adjanak oda néhány burkolólapot, amelyre úgyis megsemmisítés vár. Kiderült azonban, hogy rossz helyen kopogtatott — a Spree partján ugyanis a bonni hatóságok parancsolnak és rendelkeznek. A nyugat-berlini antifasiszták elhatározták, hogy megőriznek néhány kőlapot a szovjet harcosok névaláírásával. Kiderült azonban, hogy ez műszaki szempontból nem valami egyszerű dolog: a 25 centiméter vastag, különlegesen szilárd vakolat összenőtt a kőfalazattal. Különleges kővágó fűrészeket kellett alkalmazni. A muu- ka a Reichstag kupolatermében folyt, a- mely közvetlenül a főbejárat után következik. A lapokat sikerült gondosan lefejteni. Ekkor azonban újabb nehézség merült fel: ha a kőlapokat Nyugat-Berlinben hagyják, ez annyit jelent, hoyg megsemmisítésüket csupán elnapolják. És a nyugat-berlini antifasiszták 1963. novemberében eljuttatták a kézjegyeket tartalmazó kőlapokat a Német Demokratikus Köztársaság fővárosába. A négy súlyos ládát vigyázva egy kis teherautóra tették, és elszállították. A megmentett relikviákat nemsokára repülőgép vitte Moszkvába. A kőlapok most a Szovjet Fegyveres E- rők Múzeumában vannak, egyiket pedig a Forradalmi Múzeumban állítottak ki. Ott is csodálatos találkozások estek, hosszú évek múltán: eljött egy bajtárs Kazahsztánból, ámulattal vette észre a saját aláírását, s visszaemlékezett 1945 májusára Berlinben... A Szovjet Fegyveres Erők Múzeumának üvegtermében sokáig szótlanul állt Vlagyimir Szlnyov mérnök, az építő. Talán ez minden, amit a „Szinyov eljutott Berlinig“ feliratról el lehet mondani. A Relchstagot nem pusztán a saját szememmel néztem, amely oly sokat látott, s korom és a régi zúzódás miatt elveszítette hajdani élességét. Szinte felhatalmaztak mindazok, akik 1945 májusának elején itt köszöntötték a győzelmet. Vagy talán nem is köszöntötték itt, 'nem jutottak i- dáig, elestek a Don, a Volga, a Miusz és a Daugava, a Néva és a Moszkva-folyó, a Dnyeper és a Bug, a Visztula és az Oda ra partján. S nem látták meg azt a bizonyos Spree-t, avagy „Spreja“-t, ahogyan a lövészárkokban nevezték. Csak egyesek tudták valóra váltani álmaikat, másoknak nem sikerült. Hozzájárulásuk a győzelemhez egyforma. És mind azon igyekeztek, hogy még messzebb előre tekintsenek, a háború utáni világba, s aggódva remélték, hogy Európában rend lesz! Sajnos, ez ugyan sablon, de a három szóban a pillanat lényege tömörül. 1970 nyarán egy újsütetű fasiszta rálőtt a szovjet harcosoknak a Reichstag mellett álló emlékművénél őrszolgálatot teljesítő szovjet katonára, megsebesítette az orosz fiút, és a kihallgatáson arcátlanul kijelentette: céljának tekinti, hogy ártson az NSZK és a Szovjetunió közti viszony megjavítása ügyének. Van egy ősi legenda a falon feltűnő lángbetűs szavakról. Amíg él az emberi emlékezet, „A te ítéleted megpecsételődött, fasizmus“ fenyegető szavak állandóan Időtlenek a Reichstag falain, bármennyit is vakarják, tatarozzák őket. Fordította: GELLÉRT GYÖRGY
