Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-18 / 16. szám
\ u| ifjúság mikor az asszonyok visszaA tértek a bevásárlásról, megtérítették az asztalt a verandán, ahonnan kellemes kilátás nyílt a színes, virágokban pompázó kertre. Alkonyat felé, a megbeszélt időpontban megérkezett a vendég. Ku- rucz elébe sietett és baráti szeretettel átölelte. — Igazán pompás hely, szebbet nem is vásárolhattál volna — lelkesedett a gyárigazgató. Az asztalnál megjelent Valéria. Fejbólintássai üdvözölte jövendő főnökét, s a férfi előzékenyen megcsókolta . az asszony kezét. A gazdagon megterített asztal mellett, az alkonyati illat áradatában kellemesen folyt a társalgás. A barátok elbeszélgettek a városi életről, Kurucz legújabb munkájáról, s köz- ben-közben szívélyesen koccintottak. — Asszonyom, mikor lép munkába? — fordult hirtelen Velecki Ku- ruczné felé. — Tőlem, akár holnap is. Férjem mindenről gondoskodott, úgyhogy szabad vagyok... Amikor a vendég kissé mámoros hangulatban eltávozott, a Kurucz házaspár összebújt és még hosszan élvezte a verandán a nyári est pompás hangulatát. xxx Gyorsan teltek a napok, a hetek. Az író egészségi állapota egyre javult. Reggel pihenten ébredt, jókedvvel dolgozott újabb könyvén, aztán kiadós sétákat tett a kertben. Valéria felette elégedett volt a beosztásával. Az igazgató megkülönböztetett figyelmességet tanúsított vele szemben, egyszer magasabb teljesítménypótlékkal, máskor váratlan látogatással, s olyankor sosem maradt el egy- egy apró ajándék. Egy ilyen alkalommal megjegyezte: — Kedves Valéria, nagyon kellemetlenül érintene, ha netán mindezt valamiképpen félremagyarázná. Csakis a férje iránt táplált mély tisztelet... — Ű, dehogy, igazgató úr, hiszen tu dom — válaszolt Valéria ravasz mosollyal. Velecki hangja elcsuklott. — Valéria, imádom magát. Az első pillanattól kezdve, amikor megláttam ott a verandán, egyetlen vágy gyötör... Az asszony zavartan nézte. — Igazgató úr! — Nem, nem, igazgató úr! Mától kezdve Milánnak szólíts. Egyszerűen Milánnak, és én mindent megteszek ezért. Valériának, a -.nőnek, tetszett ez a végtelen hódolat, azonban az eszével válaszolt. — Igazgató úr, ön nagyon jól tudja, hogy az az ember, akit nagyszerű barátjának nevez, a férjem, súlyos beteg. Ez kötelez. De egyébként sem vágyódom rajta kívül senki u- tán. Megérti? — Értem —, szólt Velecki letérten, de aztán újra felemelte a tekintetét. — Valéria! És ha ez a beteg ember hirtelen... — nem merte kimondani, amire gondolt — a szív ver, ver, egyszercsak... Valéria sírva fakadt. Rádöbbent, hogy ez a férfi mindenre képes s egyszeriben már csak egy elvetemült alakot látott benne. Nem bírt tovább MARTIN KRIŠŠ Két narancs a munkahelyén maradni. Felkapta a kabátját és szinte futott haza. Férjét kellemes, baráti beszélgetésben találta dr. Veller kutatóorvossal. — De jó, hogy így együtt látlak benneteket —, kiáltott fel lihegve. — Te már itthon vagy? Történt valami? — kérdezte a férj. — Nem, semmi. Egy kicsit rosszul lettem. Két nap szabadságot kértem. — Nagyszerűi — kiáltott fel a vendég, dr. Veller, — én is két napot töltök itt, ha megengeditek. urucz gyanakodva nézett rájuk. — Mit hoz a véletlen! — jegyezte meg gúnyosan. Amikor Valéria frissítőért ment a konyhába, Veller folytatta a megkezdett témát: — A kísérletet megismételtem a nyulakon, s az eredmény ugyanaz volt. Hát ez érdekes. Kurucz közelebb hajolt hozzá. — Mondd csak, beszéltél már erről valakivel? — Nem, és nincs is szándékomban nyilvánosságra hozni a dolgot addig, amíg nem győződtem meg százszázalékosan. Egyébként meg kell mondanom, hogy a méreg nem az én találmányom. Kutatásaim és hipotézisem csakis az alkalmazására vonatkozik. Az egészben az a nyugtalanító, hogy az exhumáció után teljésen eltűnnek a nyomai. Egyébként pár napja meglátogatott dr. Velecki és nagyon érdeklődött az eredményeim iránt. — Neki elmondtad? — nyugtalankodott Kurucz. — Egészen borúlátóan beszéltem vele. Mintha semmi sem sikerülne. Meglepett azonban, hogy tudja, mivei foglalkozom? Hosszú fejtörés u- tán arra . következtettem, hogy... bocsáss meg, egyedül Valéria, csak ő árulhatta el. Dr. Kurucz elgondolkodott. — Még ma este meglátogatom. Meghívott —, szólalt meg Veller. — Kicsoda, ha szabad kérdeznem —, kíváncsiskodott Valéria. — Az ön főnöke. Érdeklődik a találmányom iránt. Az asszony elsápadt. — Igen... beszéltem neki magáról... És mit fog tenni? — Természetesen csak semlegesen fogok vele beszélni. — Az jó lesz... — mondta Valéria megkönnyebbülve. — Mert szörnyű ember, képes lenne visszaélni vele... — Nem értem. Hiszen ez az anyag* rég forgalomban van. Ön, mint szakértő... — Tudom, tudom, de... — nem merte megmondani, mi bántja. — Megnyugtathatom kedves Valéria, nem adok ki egyhamar semmit a kezemből. A kísérletezés eddig is sokba került, minden tartalékomat felemésztette, és hátra van még az e- redmények tudományos megokolása. Kuruczék egymásra néztek s úgy tűnt, mintha tekintetükkel beszélgettek volna. Kurucz alig észrevehetően bólintott, aztán Valéria megszólalt. — Mint családunk barátjának, szívesen segítenénk, ha elfogadná, a- nyagilag is... Mondja, mennyi pénzre lenne szüksége? Dr. Vellert meglepte ez az ajánlat, de amikor eszébe jutottak adósságai, úgy gondolta, nem utasítja vissza. — Ha igazán számíthatok ezzel a nagylelkűségükkel,., húszezer nagyon nagy segítséget jelentene. A tekintélyes pénzcsomagot rövid időn belül elégedetten helyezte el aktatáskájában. Amikor afelől érdeklődött, mikortól kívánják a törlesztést és - milyen összegben, Kurucz baráti mosollyal felemelte a kupicáját: — Majd ha megjön a szerencsés napod. Sosem foglak sürgetni. Valériának nem ízlett a konyak és hamarosan elköszönt. Kis idő múlva a két barát Is elbúcsúzott egymástól. Veller elindult az éjszakában a gyárigazg»óhoz, Kurucz pedig pihenni tért. Veller másnap estefelé jött meg a látogatásból. Sápadt volt és fáradt. — Egy percig sem hagyott pihenni —, mondta indulatosan Veleckiről, a gyárigazgatóról. — Szüntelenül ostromol a preparátum miatt. Végül is beletörődött, hogy egy év múlva... Valéria miközben a kutatóorvost hallgatta, ágyat bontott. A halálra fáradt ember gyermeteg örömmel bújt a párnák közé és hamarosan elaludt. XXX eggel a bejárónő megállt a R hálószoba ajtajában. — Telefon... valamilyen Koper alezredes... Kurucz a telefonhoz sietett. A beszélgetés annyiból állt, hogy néhányszor elismételte: „Igen,“ „kérem“, „szívesen“, aztán letette a kagylót. — Valéria, friss újság! Tudod ki foglalja el holnap a szomszéd villát? Koperék. Hát ez nagyszerű! — Ugyan kérlek, mit fog itt csinálni az a bajuszos fóka? — kérdezte Valéria kedvetlenül.. Az orvos leült és úgy folytatta: — Nézd, kedves, nem úgy él az ember, ahogy szeretne, hanem úgy, ahogy lehet. — Ezt meg hogy értsem? — Egyszerűen. Koper a biztosító hivatalban fog dolgozni. Huszonöt é- ven át koptatta az egyenruhát, most mégis ott kellett hagynia azt a helyet. Hát otthagyta. — Nekem nem rokonszenves — ellenkezett Valéria. — Nem a te pénzeden vette a villát. Egyébként is miattunk költöztek ide... — Tudod, ő olyan magányos különc. Nem lesznek jó társalgók. — Aki hiba nélkül való barátot keres, barát nélkül marad, — mondta az orvos oktató hangon. — Részben igazad van, különc, de Jőeszű ember. Inkább botlik meg a lába, mint a nyelve. Ezt a hadseregnél tanulta meg. Hiszen tudod, egy ideig a hírszerzésnél is dolgozott. — Ezt meg honnan tudnám? — csodálkozott Valéria. — Persze, persze. Nekem is csak bizalmasan mondta el. Elvégre ez férfidolog... — Kis idő múlva mosolyogva folytatta: — Hanem Vali, tudod mire jöttem rá? Még nem reggeliztünk! Mit fogunk enni? Ezzel az áthidaló kérdéssel az orvos elterelte a figyelmet Koperék felől. Egy nappal később délután bekopogtak a szomszédák Kuruczékhoz. A találkozás nagyon szívélyes volt, amilyen csak régi ismerősök között lehet. Kurucz konyakosüveget tett az asztalra- és öntött a kupicákba. — Ti orvosok, olyanok vagytok, mint a papok. Vizet prédikáltok és bort isztok, — szellemeskedett Koper. — Az itteni jó levegő az oka. Mindig éhes vagyok és itt-ott kedvet kapok az italra is. Ráadásul annak is örülök, hogy megjöttek. Üdvözlöm hát önöket, egészségünkre! Koperné felemelte a csészét és így szólt: — Kurucz úr, ne haragudjon, de ma inkább Illene bort inni. A szódavíz nem alkalmas Ilyen kellemes nap megünneplésére. — No, látja, az alezredes úrnak nincs igaza — nevetett föl dr. Kurucz. — Személyesen meggyőződhetett arról, hogy vizet prédikálok, de vizet iszom is. Most tehát, kedves Koperné, nem hallgatok önre. Ma már beleszagoltam egy kupicába és any- nyi elég nekem. Apropó, mik a tervei, szomszéd? A biztosítónál marad? — Már fél évvel ezelőtt nekem í- gérték a vezetői állást. Minek haboznék tovább. És ön, doktor? — Még bírom tartani a tollat a kezemben, s ha már ez a helyzet, nem írom meg magamról, hogy mi a bajom. A valóság az, hogy egy beteg szívvel élő orvos vagyok, akinek még csak rendelője sincs. De fő, hogy a toliam egészséges. Egy könyvemet nemsokára befejezem, s egy továbbin pedig néhány napja kezdtem dolgozni. aléria megjött a munkából V s amikor a verandán meglátta a szomszédokat, hirtelen fellobbant benne a gyűlölet. Nem volt különös oka rá, s mégis gyűlölte Kope- rékat. Férje érdekében azonban eltitkolta ezt az érzését. — Elnézést kérek, bár siettem, úgy látom mégis elkéstem. De talán még nem készülnek haza menni? — kedveskedett Valéria. — Nagyon hosszúra nyúlt a villám- látogatásunk. Otthon még példás rendetlenség vár — jegyezte meg szellemesen Magda. — Azonkívül, fel kell készülnünk, holnap jeles vendégeket várunk. Ugye átjönnek? — kérdezte s közben belenézett Valéria, majd Kurucz szemébe. — Este hétkor viszontlátásra. (Folytatjuk) I 0 „Elmúlás“: Verset e- gyelőre csupán iskolás olvasásélményekhez kapcsolódnak. Naivak. Hiányzik belőlük a költői látás, láttatás, a mélyebb gondolat. Egyelőre talán tanuljon és később jelentkezzen újra. , 0 V. 1. Košice (Kassa): A gondolatot sajnos még nem tudja verssé izzítani. Ennek egyik tipikus példája az Ök című verse: / békaügetésben másszák végig a földet í gázálarcban sisakosán / az imperialisták / mosolyogva kötnek üzletet / s közben / atomot csempésznek / egymás zsebébe. / Tanulnia kell! Olvasson sok verset! 0 N. E. Tomášov (Fél): Írása szép, érzékeny írás. Kár, hogy a müfajzavar lerontja értékét. Ha konkrét Péter bácsiról van szó — írhatott volna róla egy kedves, szép „profilt“, bemutatva öt teljes névvel, fényképpel stb. Ha viszont csupán kitalálta a történetet — ahhoz, hogy irodalomként kezelhessük, túl konkrét, jelentkezzen újra! 0 „X/21“: Versei elgon- dolkoztatók. Kérjük küldjön többet belőlük. Addig Is fogadja meg a tanácsunkat — a mindenáron meghökkenteni akarás inkább rontja, semmint növeli a vers értékét. Vigyázzon a vers gondolati, logikai tisztaságára is. 0 „Palócország“: Vártuk újabb jelentkezését. A legközelebbi FIATALOK OLDALÁN bemutatjuk! Dolgozzon, tanuljon tovább! 0 „Ibolya“: Verseivel sajnos a legnagyobb jóindulatunk mellett sem tudtunk mit kezdeni. Ha valaki csalódik szerelmében, mégnem kell feltétlenül verset írnia. Az írásról lebeszéljük, a tanulásról azonban nem! 0 „Kár“: Igaza van! „Nagyon sajnálom, de nem csak azért él az ember, hogy legyen, aki a szülők végnapjait bearanyozza!...“ — kiált dühösen Fekete Gyula: A hű asszony meg a rossz nő című regényének egyik hőse. A közös lakás nagy előnye, hogy az öregek és fiatalok kölcsönösen segíthetik egymást. A segítségnek azonban kölcsönösnek kell lennie. A túlzott követelések, ha a háztartás vezetését teljesen az öregekre bízzuk, ha az unokák nevelése teljes mértékben a nagyszülőkre hárul, könnyen meghaladja az erejüket. Mindaz, amit kedvtelésből végeznek, örömet szerezhet, de a túlzott feladatok ingerültté teszik őket. Ilyenkor haragosak, sértődékenyek, veszekedősek. Az egyik fél túlzott kihasználása azért sem vezet jóra, mert azok, akik a sok „jótéteményt“ elfogadják, csakhamar függő helyzetbe kerülnek a „jótevőikkel“ szemben. Hogy a közös háztartásban az előnyök vagy a hátrányok kerekednek-e felül, az a család tagjaitól függ. Mindenkinek alkalmazkodnia kell a másikhoz. Ha a nagymamát takarítónőnek, szakácsnőnek, mosogatólánynak vagy dajkának tekintjük, a nagypapát pedig mindenes karbantartónak, fűtőnek és házi szolgának HTSsajJk, durván kizsákmányoljuk őket. Az önző fölényeskedés 'fczonban csak akkor éri el a csúcsát, ha mindamellett még embertelenül bánunk velük, ha egyetlen jó szóval sem háláljuk meg a segítségüket, ha minden apróságért megszidjuk őket. Az ilyen légkör csöppet sem segíti elő az öregek lelkes munkáját. A két generáció békés együttélését a legjobban zavarja az, ha mindkét fél túlbecsüli azt az áldozatot, amit a másikért hoz. Ez igen érzékeny pontja a közös életnek, annál is inkább, mert magában rejti a másik fél áldozatkészségének a lebecsülését, lekicsinylését. Hogy a nagyapa és a nagymama mennyit segített a valóságban ez csak akkor derül ki, amikor a fiatalok külön költöznek. Ilyenkor egyszerre minden világossá válik. A fiatalok ettől kezdve a legapróbb segítségért és szolgálatért is igen hálásak. Példának említhetjük azt a házaspárt, amely gyermekestől a feleség szüleinél élt. Napirenden voltak köztük a veszekedések, nézeteltérések. A vő szemére vetették, hogy lusta, szalmát se tesz keresztbe, folyton csak a szórakozáson jár az esze, nincs benne semmi felelősségérzet. Ha azonban valamihez hozzáfogott, rögtön kritizálni kezdték és elvették a munkától a kedvét. Az öregek a fiatal pár rendelkezésére bocsátottak két helyiséget, de azokban semmin sem szabadott változtatni: „Itt minden a miénk, semmihez se nyúljatok! Amíg élünk, minden a régiben marad!...“ — mondogatták az öregek s folyton a fiatalok szemére hányták, hogy nem kímélik a bútorokat. Az anyós természetesen kézbe vette az unokák nevelését is. Ű döntötte el, hogy mikor és mit fognak enni, mit fognak csinálni és ha a szülők közbeszóltak, rögtön kifizette őket: „Ebbe ne üssétek az orrotokat, még magatok is nevelésre szorultok!“ Minden olyan próbálkozásra, amikor a fiatalok szót akartak érteni az öregekkel, az anyós durván válaszolt: „Ha nem tetszik, elmehettek! Senki sem tartóztat benneteket!“ A fiatalok végülis szót fogadtak. Vettek egy családi házat és elköltöztek. A házasságuk ugyanis a tönk szélére jutott... Az önállótlan, anya tanácsaira hallgató feleség nem akart elköltözni. Csak a nemzeti bizottság embereinek sikerült öt meggyőznie, hogy helye a férje mellett van. Ezek után a költözködés váratlan fordulatot hozott. Tisztázódtak a házastársi kapcsolatok. De az öregek is megváltoztak. Az anyós minden reggel beállít, hogy gondozásba vegye a unokákat, az após pedig a kertjüket gondozza. Az összes ellentét elsimult. A sokat ócsárolt vőre ma sem az anyós, sem az após előtt senki egyetlen rossz szót se mondhat. A különlakás mindkét nemzedék legfőbb érdeke. Lehetővé teszi, hogy mindegyik a maga módján éljen, elősegíti a családi perpatvarok megelőzését, a fiatalok házasságának megszilárdulását, elősegíti a házastársak harmonikus életének kibontakozását, bensőséges szerelmi életüket. Ónálló lakást szerezni csöppet sem könnyű. Ha azonban valaki őszintén törekszik, igyekszik, ha nem riad vissza a sok áldozattól, a fáradságos munkától, államunk kölcsönökkel is támogatja családi háza felépítését. Néha azonban maguk a szülők tartják vissza gyerekeiket, amikor külön lakást próbálnak szerezni, vagy építeni. Az ilyen túlzott ragaszkodás csak a fiataloknak árt. Ha semmilyen lehetőség sincs arra, hogy a fiatalok külön lakjanak, akkor a közös lakáson belül a lehetőségekhez képest el kell különíteni a fiatalokat és öregeket, hogy mindenkinek meglegyen a lehetősége az intim magánéletre, kedvteléseinek folytatására, s ha kell arra is, hogy külön „kitruccolhassák“ magukat. (Folytatjuk) ?
