Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-11 / 15. szám
9 • — U| Csoóri Sándor: EGYSZER MAID EZ IS ELMÚLIK r! ' Egyszer majd ez ts elmúlik, ez a zűrzavar: nyugodtan nyílnak rám az ajtók, hetekig hintáztál majd a szél, s nem ütköznek össze az órák, mint a vonatok. Se bedült szemek, se vérdarabok, se mocorgó béka-árnyak a könyvespolc alatt nem riasztanak. Aki enni kér belőlem, enni kap, aki világot akar látni, azzal elutazom. A visszahódított test mint háborút átvészelt cimbalom szól majd mindenkinek. Erősebb leszek, mint a vértanúk, s a főidből megszökő szerelmesek. Kassák Lajos: o, bolyongásaim mikor bűzlő szemétdombok során haladtam át mikor az első megkívánt nővel találkoztam mikor hű barátom egy szürke egér volt a zsebemben mikor ásóval a temetőőrre támadtam mikor tetves voltam és nem tudtam vakarózni mikor részegen a tiszta égbe vágytam mikor hőssé vadított a félelem mikor verset írtam a harangokról mikor nem tudtam hitemet megtagadni a bíró előtt mikor huladékon étem a nagyvárosok szivében mikor mint cigányt kiűztek a zsinagógából mikor az anyám büszke volt rám s én csak hülyén bámultam mikor még hittem a gyilkosok könnyeiben mikor még senkim se volt mikor még én se voltam senki. Weöres Sándor: spiralis Meghagyva még az elhozó távolság méretébe szőtt de módjait feláldozó tétlenné változó erőt Elszéledt barátaim ts visszatérnek; egyikük arca nyugtalan külváros lesz, Nagy LaSZIÖ: a mástké tanya-rom vagy éppen Európa, Lesz egy napunk, amikor meggyülöljük a bukásunkat, ne HAGYJ A CSONTOKON ÁLLNOM s ami velünk veszett, velünk támad föl újra. Egy háznak, egy utcának, egy gyereknek, egy nőnek ezt a nevet adom: világ. S egy könyörtelen kőre ezt írom: hazám, földrenyomó súlyom, Dózsa-koronám. Lapunk legutóbbi számában a Fiatalok oldalán sajnálatos elírás történt. Bottyán lúlia nevét tévedésből Battyán Júliának írtuk. Ne hagyj a csontokon állnom, te ragadj vállon, vonszolj szobádba, engem keresztfát fektess az ágyra, el Innen, el, fénybe, mesébe, forralt borhoz, térdemről csupa-dér csokrokat oldozz, nyakamról koszorút, gyászszalagos hámot, roskaszd le rólam fekete zászló-ruhámat, húzz-vonj szobádba holtak madarától, ezüstbetű-hemzsegésből jég-gyöngy-szaharából, átváltoztass, életre mozgass, idomíts a létezéshez, törhetetlen értelméhez, szádban a mézhez, piros álmádhoz, küszöbödön rlkogatva romboltatást, romlást kiátkozz, láng, te szerelmes, fűtsd át a lelkem, tündér, tündér, segíts kitelelnem! egynek kiért az elmaradt és kelni már nem érdemes semelyik napi virradat vesztetten tartogat nemes részesedést a forgandóból hová hallatlanul lökődött a kiáltás amit lerombol másnak formál győzelmi gőgöt határtalant a puszta szom] hol az édesség megmérgeződött. Illyés Gyula: EGY RßGI SÍRNÁL Pusztaság árvaság-forrása: gyűrűz szét ma is még az egyedülség, a magány. Óceánom és Szaharám. Az örökség a fedezéktelen világ. Amiképp te a nyári hant por prém tövébe, vissza a föld-sötétbe: legyőzve és kevélyen, úgy szálltam én a fénybe rettegve és merészen véghezvinni a ránkrótt közös munkát, e fura álmot: a születésem. t assú őszi eső esett. Olykor egy-egy szélroham beL leszájalt a délutáni csendbe, és pörlekedni kezdett egy zörgő bádogtáblával, melyről lefröccsen- tette a vizet, aztán az esőfonalak ismét kiegyenesedtek, s egykedvűen tovább szurkálták a keskeny külvárosi utcát. — Megölsz, te hóhérl — visította egy magas női hang a romház udvarán. — Ne csavard a karomatl — Megfojtja! — Segltségl Kitöri a karomatl — Válasszák el őket, hisz megölil — hallatszott egy másik női hang. — Lakókl... Lakókl... — Nincs magukban irgalom? — Ingyen? — kérdezte elnyújtva egy betelt, zsíros hang, amelyből már-már kíkunkorodott a nevetés. — Ingyen? Egy hosszú, éles sikoltás hallatszott, amely hirtelen elapadt, mintha a kiáltozónak a mellkasára léptek volna. Fent, az emeleti romlakásban a kislány még egy ideig fülelt, aztán lassú mozdulatokkal, bosszúsan felkaszálódott vackáról, a padlóra vetett rongyágyból, amelyet legfölül, paplanként, egy duplán hajtogatott piros-fehér-zöld zászló fedett le. Kis fehér kutyája az ágyban maradt, csak nedvesen fénylő orrát tolta ki a levegőbe. A kislány megrázta magát, majd lábujjhegyen a helyiség bejáratához futott, Ajtaja nem volt a bejáratnak, a folyosó is letöredezett előtte, a lyukból egyenesen le lehetett látni a három emeletnyi mélységben szürkülő udvarra, amelynek egyik sarkában, a törmelék között egy terebélyes platán ringatta narancssárga, csővizes koronáját. — Már megint csapolják egymást! — morogta a kislány, a szakadék fölé kinyújtott nyakkal, mind a két kezével a sárgára festett ajtórámába kapaszkodva. A szél egy pillanat alatt kifújta vékony tagjaiból az ágy langy melegét, meglobogtatta, majd mereven felállította — Artemia sisakjaként — hosszú, kékesfeketén csillogó haját. Nevetett, lenyomta a sisakot, majd öltözni kezdett. Az udvaron már elállt a küzdelem, csak a szél füttyöngött. A kislány is fütyörészve szaladt le a lépcsőn, könnyű lábbal ugorva át a foghíjas részeket, amelyeken át le lehetett látni az alattuk kanyargó lépcsőfordulókra. Egy helyen két fok hiányzott, itt a karfába fogódzkodva csúszott át a résen. A kapuban még egyszer megfésülködött, lesimította a hajába kötött égszínkék szalagot, majd szoknyáját derékig felemelve, feszesre huzigálta kis piros blúzát. Odakünn az utcán csendesen szemezett az eső. Az első, alkalmasnak látszó úriemberrel körülbelül egy fél óra múlva találkozott a Váci úton, amikor már kissé elázott kedéllyel, sárgára hült fülekkel és ujjakkal, elszontyolodva azon tűnődött, ne surranjon-e be a sarki sörözőbe, egy fuvallat pörköltszagra és lelki békességre... Rögtön rávillantotta a szemét. Az úr ötvenéves, jól öltözött férfi volt, üvegzöld bársonykalappal, élesre vasalt nadrágja s hegyes orra úgy vágta a levegőt, mint a hajó orra a vizet; minden ellenállás közege bugyborékolva kettévált előtte. — Hogy hívnak? — kérdezte. — Marika — mondta a kislány lesütött szemmel. Egy ideig hallgatva mentek egymás mellett. — A lakásomra akarsz jönni? — kérdezte az úr. Marika csak a fejével intett, hogy igen. — A szüleid küldtek? A kislány a vállát vonogatta. — Nincsenek szüleim. — Hát hol élsz? — Magamban. DÉRY TIBOR: A JÁRDA SZÉLÉN — Nem volt kedve beszélgetni, az eső erősebben zuhogott, s a szél a vizet becsapta, valahányszor kinyitotta üres, fázó szájába. Az úr két alkalommal is hátranézett, hogy nem követik-e. Nem látszott egyébként rossz embernek; nagy fekete szeme volt, amely az utcára ereszkedő ködön is átvilágított. — Hány éves vagy? — kérdezte. — Tizennégy. — Tizennégy? Nem tizenhárom?... Ezt megtanultad! A következő sarkon bement egy cukrosboltba, rögtön kijött, s egy kis, fehér zacskót nyújtott a kislány felé. — Eriggy hazai — mondta. De Marika csak a fejével Intett, hogy nem megy. — A cukor sem kell? — Nem kell. — Hát? Marika újra rávillantotta szemét. Az úr végre elmosolyodott, először, amióta együtt voltak. Befordultak egy kapuba, gyalog felmentek három emeleten; amikor egy ízben a felvonó sárgán kivilágított üvegdoboza elsuhant mellettük, s kiborította fényhálóját a homályos lépcsőházba, az úr teljes alakjával elfordult. — Majd én előremegyek, nehogy együtt lássanak — mondta a kislány. — Hányadik emelet? A konyhában ültek le, az úr ételmaradékot melegített a gázon, Marika egy fehér zsámolyra kuporodott, s rögtön szopogatni kezdte a cukrot. Mire elkészült — három szemet félretett kabátja zsebébe —, a babfőzelék is megmelegedett. Megette. — Más nincs? Az úr újra elmosolyodott. — Nincs. — Hát akkor gyerünk az ágyba, apafeji — mondta a kislány. — Ha akarja, megmoshatom a lábamat. Szemben a házzal egy mozgó villanyreklám váltogatta fényeit; ha kialudt, a szoba teljesen elsötétedett, de egy perc múlva újra izzani kezdett s önmagát izgatva — mint a rossz lelkiísmeret — néhány pillanat múlva pokoli vörös fényre gerjedt. A kislány egy vérvörös dunyha alatt, vérvörös párnákon feküdt, szemben az úr teste is vérvörös volt, mint maga az ördög, a szeme fehérje ijesztően világított. — Eresszem le a redőnyt? — kérdezte. — Nem kell, apafej — mondta a kislány —, ez így nagyon mulatságos! — Felemelte a kezét, megmártogatta a vörös fényben, megcsillogtatta körmeit, egy ideig elnézegette őket, aztán hirtelen elaludt. Mikor egy idő múlva oldalára fordult, lassan felemelte vékony karját, s átkulcsolta az úr nyakát. — Mennyit ad? — kérdezte reggel, megállva az ágy előtt. — Micsoda? A kislány egy ideig lehorgasztott fejjel hallgatott, majd hirtelen felvetette szemét. — Hallja, Itt nincs mesel — morogta, s a keze ökölbe szorult. — Mennyit ad? — Mennyit akarsz? — Tíz forintot. A blúz alá csúsztatta a pénzt, a két apró melle közé aztán leült, egyik cipőjéből kihúzta a fűzőt, s hátrakutötte vele a haját. — Egy levélbélyegre nem adna még? — kér dezte lesütött szemmel. — Kinek akarsz írni? — Magénak. — Nekem? Hisz még a nevemet sem tudodl A kislány elnevette magát. — Hogyne tudnám — mond ta, s hirtelen úgy elpirult, hogy a szégyen még a nyakát is ellepte —, hisz ott a réztábla az ajtajánl Odakünn az utcán csendes őszi napsütés melengette a kövezetét; itt-ott egy tócsa hirtelen kinyitotta szemét, és villogva szembenézett a nappal. A kislány egyenesen a Lehel téri piac felé vette útját. Sietnie kellett, nehogy le késsen a szekeresekről; de még korán is ért oda, jó egy félórával csöngetés előtt, s így kedvére szemezhetett a tömötten buggyanó uborka-, paradicsom- és paprikahegyekkel, melyeknek nedves, nyers szaga betöltötte az egész utcát. A szekérsor végén egy magában üldögélő, öreg parasztot nézett ki magának, aki karimás, fekete kalapja alatt álmosan hunyorgott a napban. Megvárta, míg meg nem szólal a csengő. — Hogy ez a paradicsom, bácsi? — kérdezte. — Nyolcvan fillér? Annyit nem adok. — Nem adsz? — dörmögte az öreg. — Akkor ott marad. Marika megvetően elbiggyesztette száját. — Inkább visz- szaviszi Pócsmegyerre? — kiáltotta kipirulva. — Holnap ezt már a malac sem eszi meg, úgy kifolyik a keze alól! Én is csak a kutyámnak veszem, mert az véletlenül nagyon szereti a paradicsomot. Egy kiló zöldpaprikát is vásárolt még az öreg gazdától egy forint húszért és egy negyedkiló hagymát hatvanért. A kis zsineges szatyor, amelyet még odahaza, elmenete lekor gyűrt zsebébe, már szépen kikerekedett. Bent a piacon még egy kiló krumplit is kiböjtölt a hosszú sor végén, ízesítőnek pedig egy pöttöm darab kolbászra fizetett be magának. Gondterhelt redőkkel homlokán megszá molta pénzét: hat forint hatvan fillérje maradt. Vehetne még egy kis hibás almát, egy kilót egy forintért. Egy félkilót vett. Ojra megeredt az eső, csuromvizes lett, mire hazaért. A második emeleten egy percre megpihent; akkor kezdett Pamacs ugatni, a vlsszhangos lépcsőház egyszerre megtelt panaszos vonításával. Az ajtólyukban állt, s hátrafeszített lábakkal, messzire kinyújtott nyakkal bámult le a mélységbe. — Csitt, Pamacs — mondta a kislány, s tenyerével letörölte arcáról az esővizet —, lecsó van ebédre s három szem savanyúcukor. Ebéd után meg levelet írunk. „Kedves rózsám, én szerencsésen hazaértem, a Pamacs kutyám már nagyon türelmetlenül várt“ — így kezdődött a levél, amelyet azonban már nem tudott befejezni, mert a ceruzája hegye lekopott. Hideg is volt az ablaktalan, ajtótlan helyiségben, amelybe a szél besöpörte az esőt, az ujjal is meggémberedtek. Az ágyon heverve egy ideig eljátszogatott a kutyával, aztán — minthogy vasárnap volt, s az eső már csak lassan szemezett, kettesben sétálni mentek. 1947
