Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1972-04-11 / 15. szám

Mai témájú szlovák film az elmúlt években ritkán keriilt a mozik műsorára. Ez egyszerű tény miatt is jelentős film lehetne a „Dosť dobrí chlapi“, de ez még kevés a sikerhez. Miért vélekednek elismeréssel e filmről az építkezéseken dolgozd teherautók, emelődaruk mesterei? Magukra ismernek a filmvásznon?

Ján Soloviű a népszerű szlovák drámaíró (Ez aztán a meglepetés. Kolduskaland) forgatókönyvé több szempontból is figyelemreméltó. Tudjuk, hogy színdarabjaiban, tévéjátékaiban is elsősorban mindennapi hősei érdeklik. De nem csak érdeklik! Soloviö formálódó társadalmunk szocialista embertípusát a maga összetettségében, hibáiban és erényeiben megfüröszt- ve mutatja be. Hiteles kritikája mellett is érezzük, hogy szereti azokat az embereket, akik érdekében szól. Ez sikerének elsődleges titka. Nem kevésbé fontos a jellemek, sorsok, helyzetek finoman stilizált, hiteles rajza. A „Dosť dobrí chlapi“ c. film forgatókönyvében van bátorsága egy építkezési vállalat dolgozóinak Igazi kollektívává alakulását végigkísérni. Tévedés lenne ezek után azt hinni, hogy Soloviö papírízű, földi angyalokról énekel. Éppen ellenkezőleg! Minden hibáját szemére veti hősének, de azért mégsem veti meg. Hiteles konfliktusokat rajzol, hiteles társadalmi ösz- szefüggésekben. Nem kell hangsúlyozni, hogy a jelenidő megörökítése hálátlan és kényes feladat. Itt is gyakran érezzük a táncot azon a bizonyos borotvaélen, ahol nehéz az egyensúlyt megtartani. Soloviönak ez is sikerül. Képes az árnyékot és fényt egyidejűleg érzékeltetni. Éppen ezért nem véletlen talán, hogy mindjárt az első forgatókönyvéért különdíjban részesült a trutnovl filmseregszemlén. Ez is azt bizonyítja, hogy elsősorban az ő érdeme, hogy a film — a kivitelezés egy-két hibája mellet Is — pozitív méltatást érdemel.

A rendezésről, vágásról szólva el kell mondanunk, hogyha következetesebben betartja a filmgrammatika alapszabályait, a végső hatás még jobb lehetett volna. Mit mond Balázs Béla a film legfontosabb kifejező eszköze — a montázs — kapcsán a vágás pontosságának jelentőségéről? (Balázs Béla: A látható ember vagy a film kultúrája. 1924 — Itt jegyzem meg, hogy G. Aristarco jelentős olasz filmesztéta A filmelméletek története c. könyvében terjedelmesen méltatja Balázs munkásságát és végeredményben neki tulajdonítja a montázs lényegének első megfogalmazását.) „A vágás művészete elsősorban az egyes képek (beállítások) hosszúságának megszakításából áll.' Ha egy milliméterrel hosszabb, vagy rövidebb a kép, az már döntő módon megváltoztatja hatását...“ Ha Balázs a fenti idézetben „költői“ túlzásba is esik — egy milliméterrel nem lehet rövidebb a kép, mert egy kocka hossza több két centiméternél is, és vetítési időtartama a másodperc tört részével mérhető, s a kép legfeljebb egy kockával lehet hosszabb, vagy rövidebb — tehát ha eltekintünk e túlzástól, meghatározását ma is elfogadhatjuk a film jelrenszerének ábécéjeként: „A képen látható jelenet értelmét és tartalmát is befolyásolja annak tartama.“ A vágás így visszahat a színész játékára is. Ha egy színészi akciót néhánv tizedmásodperccel tovább pergetünk, hamissá válik, sőt értelme is megváltozhat. Tragikusnak szánt kifejezés komikus hatást válthat ki.

E rövid kitérő gondolom érthetően magyarázza a „Dóst dobrí chlapi“ c. film színészi munkájának kisebb-nagyobb ficamait is, amelyeket természetesen nem a színészek számlájára írunk. Vlado Müller és Karol Machata így !s határozott karaktereket teremtenek. Jan Tŕíška, Stano Danöiak kiváló hangjával és nagy színészt rutinnal visz sikerre egy remek, de npm neki való szerepet. A filmet, Jozef Režucha rendezte.

(gg)

z amerikai közönség rossz szokása volt,

A

hogy mindig a hangverseny megkezdése után érkezett és a befejezés előtt már kezdett elszállingóznt. Stokowszki, a philadelphiai szimfonikusok világhírű karmestere egyszer alaposan megbosszulta a közönség fegyelmezetlen, rossz szokását.

Történt egy este, hogy mikor felgördült a függöny, a hallgatóság nem látott mást a zenekarból, mint Stokowskit, a karmestert és két zenészt: az első hegedűst és egy csellistát. A közönség néhány pillanatig csodálkozott, majd mozgolódni kezdett és suttogás hallatszott a nézőtérről. Mindez csupán pillanatokig tartott, mert Stokowski beintett, s elkezdte Lekeu Fantáziá-ját vezényelni. Ketten kezdték játszani a kompozíciót: a hegedűs, meg a csellista. Nagy nyugalommal játszottak. Bizonyos időközönként a zenekar többi tagja is bejött, leült a helyére és bekapcsolódott a hangversenybe, míg végül a zenekar létszáma teljessé vált.

X

—---------------------------------------------------------------------------------------—----------------------------Közönségnevelés

Így kezdődött a különös közönségnevelő hangverseny.

A hangverseny utolsó, száma Haydn Búcsúsztm- fóniája volt. Most a történtek fordítottja játszódott le: a zenészek egyenként hagyták el helyüket. Hangszereiket óvatosan a tokokba helyezték. és ahogyan jöttek, egymás után, lassan, csendben, hogy a többlet ne zavarják, távoztak a pódiumról.

A közönség alapos leckét kapott.

Senki sem tiltakozhatott, egyetlen hang sem maradt el a zeneműből. Lekeu Fantáziá-ját valóban csak hegedű és cselló kezdi és csak később, lassanként kapcsolódik bele a többi hangszer. Haydn Búcsúszimfónáját pedig éppen fordítva, a teljes zenekar kezdi, és csak két hegedűs fejezi be.

A RÁDIÓ HÜSVÉTI MŰSORÁRÓL

Megszoktuk már, hogy a nagyobi ünnepeken a Csehszlovák Rádió magyar adása rangos „ünnepi“ műsorral kedveskedik a hallgatóknak. Így volt ez például karácsonykor, amikor valóban tartalmas és színvonalas dolgokkal töltötték meg a műsoridőt.

Legutóbb húsvétkor azonban egy kicsit csalódtunk. Talán azért is, mert a karácsonyi műsor után magasabbra szabtuk a mércét. Ďe ha még ezt figyelmen kívül is hagyjuk, akkor sem vagyunk elragadtatva a két húsvéti nap műsoraitól. Hiányzott a nagy műsor, a- melyre érdemes lett volna odafigyelni. A rendszeres adásokból hiányzott az a valami, ami miatt érdemes lett volna jobban odafigyelni, ami ünnepivé teszi a hét- ről-hétre megismétlődő hétköznapi adásokat.

Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a húsvéti program fénypontjának Leopold Slovák, Leterített asztal című rádiójátéké! szánták. Sajnos, szerencsétlen választás volt. Slovák rádiójátéka jó, témája is hasznos gondolatot tartalmaz, csak éppen nem húsvétra való. Az emberek közötti elferdült

viszonyokat, a közönyt bizonyára mindig ostorozni kell, de azért ezt a rádiójátékot máskorra hagyhatták volna.

A kivitele Is sok kívánnivalót hagyott maga után, Slovák rádiójátéka modern, igényes dramatizá- ció. Cselekménye háromsíkú, és éppen emiatt alakult úgy a helyzet, hogy a hallgatót időnként kész rébusz elé állították. A valós cselekmény, a visszaemlékezés és a belső monológ között sokszor elmosódott a választóvonal. Nem ártott volna egy kis dramaturgiai belenyúlás. A belső monológot vagy a visszaemlékezést narrátorral is elmondathatta volna a rendező. Dráfl Mátyás rendkívül tehetséges színész, de sokszor még neki sem sikerült intonálással választóvonalat húzni az egyes cselekménysíkok között.

Hogy milyen műsort kellett volna húsvétra készíteni, azt ékesen demonstrálta a vasárnap 9.30-kor sugárzott irodalmi műsor. Dénes György szerkesztésében a rövid félóra alatt egy olyan kedves, bűbájos lírai élményben volt részünk, amire valóban érdemes volt odafigyelni. Az ilyen műsorra szokták

mondani, hogy hallgatása közben megáll az ételt kavaró háziasz- szony kezében a kanál. Illetve meg sem áll, mert munka közben, észrevétlen is olyan Intenzíven figyeli a műsort, mintha csak előre megfontolt szándékkal tenné. Mert az ilyen műsor belopja magát az ember fülébe, akarata ellenére is. A kellemes „tavaszi“ zene csak fokozta az összbenyomást.

Valamit szólni kéne talán az ifjúsági műsorokról is, bár ezeknek nem kell cégér. Csak azt mondhatjuk, hogy semmivel sem voltak jobbak vagy rosszabbak a sokévi átlagnál. Nagyobb ünnepről lévén szó, ezt egy kicsit talán negatívumként is felróhatnánk.

Egészben véve azonban mégsem volt a magyar

ra rossz, ahogy azt a felületes szemlélő az itt elmondottak alapján hinné. Még egyszer hangsúlyozom, talán csak többet vártunk tőle. Lehet, hogy egy kicsit el is kényeztetett bennünket a rádió. Ezt már egyszer meg is írtam valahol, hogy az utóbbi időben kellemes, egyenesen rohamos, színvonal javulás állt be a Csehszlovák Rádió magyar adásának műsoraiban. Ilyennek reméljük a folytatást is, és akkop legközelebb már ,jobb recenziót írhatunk’ róla.

Palágyi Lajos

«i

PAVEL BUNČÁK A KÖLTŐ, ÍRÓ ÉS PEDAGÓGUS

HETEDIK VERSESKÖTETÉÉRT, „A BÜSZKE MAGÁf“-ÉRT AZ ÍRÓSZÖVETSÉG DIJÁVAL TÜNTETTÉK KI

— Az írószövetség díja költői sikereiről tanúskodik. Ön azonban a Komenský E- gyetem filozófiai tanszékének a tanára is — és diákjai elragadtatással beszélnek előadásairól. Nem egészen illő, hogy mindjárt az interjú elején tegyük fel a kérdést: vannak gyenge oldalai is?

— Dicsérettel kezdi, de utána nyomban az elevenembe vág. Hát kinek nincsenek gyengéi? Jobban szeretjük ugyan, ha e- zeket másokon figyelhetjük meg, magunkon inkább csak a pozitív tulajdonságokat vesszük észre. Az ember nem szívesen fedi fel a saját gyenge oldalait. Jómagam is — akárcsak mások — szívesebben titkolom őket. Viszont mint költő, a verseimben elárulom magam. Mert ezek a gyenge pontjaim időnként alaposan meggyötörnek; és ennek a kínlódásnak hosszú és fájdalmas a hatása. .Azt hiszem, sok a gyengém, talán száznál is több. A legsúlyosabb közöttük, hogy az idő múlását annyira tudatosítom. Az idő rohan, pedig olyan drága, amint sokan mondják: az idő — pénz. Az idő múlik és én álmodozom egymagámban, vagy azok között Is, akiket barátaimnak tartok, akiket szeretek. De szeretem az igazságot is, és gyakran felteszem magamnak a kérdést, vajon nemcsak a saját szemszögemből látom-e azt?! Szeretem a jót, de kérdés, hogy nemcsak azt szeretem-e, ami csak nekem jő? Tudom, hogy másoknak jót tenni a legnagyobb boldogság; ez az igazi aktivitás, a tetterős aktivitás. Sajnos, kevés ilyen tettel dlcsekedhetem. Az idő rohan, és a világ lépést tart vele, én meg tettekről álmodozom. Nevetséges vagyok? Meglehet, de nem tudok mást lenni.

— Van-e valamilyen eszményképe a költészetben?

— Ha húszéves koromban tette volna fel nekem ezt a kérdést, kapásból és világosan tudtam volna.,' felelni rá. De hä valaki már több mint 30 esztendeje

’ Trodálomfnal foglalkozik — részint kedvtelésből, részint hivatásból — elkerülhetetlen, hogy figyelemmel kísérjen min- idehaza, akár határainkon túl. És mind- dent, ami foglalkozásával összefügg, akár ez nem múlik el, nyomtalanul. Legközelebb az elemző költők állnak hozzám, az örökké keresők, akik' az emberi lélek eddig még ismeretlen rejtőkéit kutatják. Azt, ami örök, de azt Is ami változó benne.

— Bizonyára pedagógiai tevékenységében is van egy bizonyos elképzelése?

— Erről Idáig még nem gondolkodtam. Azt hiszem, hogy jő pedagógusnak „születni“ kell, mint a jő művésznek is. Valószínűleg annyi jó módszer létezik, mint ahány jó pedagógus. Szerintem ennek az alapfeltétele, hogy az ifjúsághoz jő kapcsolata legyen, és célja, amelyet maga elé tűz és megvalósítani igyekszik. Á magam részéről az etikai nevelést részesí- teném előnyben az Ismeretek mennyiségével szemben. De a főiskolák a mennyiséget helyezik előtérbe. A kettőt egy bizonyos összhangba, hozni, szerintem ez a nevelés művészetének legmagasabb foka. Ez lenne az ideális helyzet; Bár meggyőződésem, hogy az ember saját magát is neveli.

— A fiatalok között eltöltött éveire hivatkozva megkérjük, mondjon véleményt róluk. Milyennek tartja a mai fiatalokat?

— Az egyén kialakulásában számtalan tényező játszik közre. Különösen a zsenge korban, de talán már a gyermekévek alatt Is, sőt esetleg már magában a magzatban. Az átöröklés, a környezet, tehát mind a belső, mind a külső tényezők, a- melyek nem az ember saját választásán, hanem többnyire a véletlenen múlnak, és térben; időben egyaránt gyakran változnak. És mégis — mindezek ellenére — mennyi szép és egészséges típusú fiatalunk van. Szerintem a mai fiatalság semmiben sem különbözik a korábbi nemzedéktől, talán csak sokkal érettebbek és szebbek, szebbek mint bárhol másutt. Értelmi fejlettségük magasabb foka tärsax dalnil fejlődésünk elemi, spontán hatásának köszönhető. Az érem másik, a „nem biológiai“, mondhatnám pszichológiai, de talán még Inkább morális oldaláért, javarészt az „apák“ viselik a felelősséget, vagyis mindazok, akiknek módjában áll dönteni, határozni helyettük. De ezen a téren sem vagyok borúlátó.

— Önnek is az a véleménye, hogy fiataljaink nem szeretik oly őszintén a költészetet, mint mi annak idején?

— Szerintem a ma.i fiatalok sokkal érzékenyebbek, mint mi’ voltunk. És vonzalmuk a költészethez is sokkal mélyebben gyökerezik, mint a második világháború előtti ifjúságnál. Természetesen a poézis — nemcsak versesköteteket vagy népdalokat, esetleg sanzonokat jelent. Ma a költészet másféle útonmódon Is az emberek közé kerül. Ez már a technikai fejlődéssel függ össze.

— A fiataljainkról tehát már beszél gettünk. Összehasonlításképpen megkérném, hogy mondjon valamit a francia fiatalokról, akiket alkalma volt közelebb rol is megismernie.

— Franciaországban a fiatalok alapjában véve ugyanolyanok, mint nálunk. E- gyetemeikre a világ minden tájáról sereglenek a hallgatók. Közvetlen kapcsolatban állnak ezekkel a fiatalokkal, tehát a világ híreit első kézből kapják. A nyugati fiatalok megfigyelésem szerint takarékosabbak a mieinknél, akár pénzről, akár Időről- van sző. Gyakran látogattam az egyetem közelében egy kis diákéttermet, amely még éjfél után Is nyitva tartott. Részeg diákot egyszer sem láttam, bár Franciaországban á bor igen olcsó. Egy pohár tej mellett is hosz szán elüldögélnek. Az embernek az az érzése támadhatna, hogy Franciaországban többet dolgoznak, mint nálunk idehaza. De amikor egy fiatal kanadai diákkal beszélgettem erről, azt mondta: „Itt Franciaországban sokkal kevesebbet dolgoznak az emberek, mint nálunk Kanadában. Ezt úton-útfélen tapasztalom!“

Egy fiatal francia fiú — szociológiát tanult — egyszer arról panaszkodott, hogy milyen nehéz Franciaországban partnert, kislányt találni. Ilyesmit a saját diákjaimtól még nem hallottam. Tehát bizonyos tekintetben azért mégis vannak különbségek.

— Ezekben a napokban tért haza Lengyelországból. Milyen benyomásokkal érkezett, milyen volt a kapcsolata a lengyelekkel?

— Szinte azt merném állítani, hogy Lengyelország a második hazám. A háborús évek óta már kilencszer jártam ott. A lengyel irodalmárok között egy-két ő- szinte jó barátom van. Korábbi utaim alkalmával igyekeztem megfigyelni ml a különbség köztük és közöttünk. És éppen ezeket a különbségeket találtam elragadó- nak. Legutóbb pedig már úgy éreztem: nincs közöttünk semmilyen különbség. De nemcsak az irodalmárok között, például Radomszkban. Az emberek mindinkább közelebb kerülnek egymáshoz, a nemzetek megismerik egymást. Egyforma a sorsuk, és egyformák a vágyaik. Valamennyien ö- rülnek, hogy kapcsolataink egyre szorosabbak. Üdvözletüket küldik mindnyájunknak.

— De térjünk vissza hazánkba. Szlovákia melyik részét tekinti szükebb pátriájának, és miért?

—> Egyaránt szeretem Szlovákia hegyeit és völgyeit, foJyóit és tavait — egyáltalában az egész itthoni levegőt. Nyugat-szlováklai vagyok, de nagyon meg szerettem Liptovot és Oravát is. Otthon érzem magam ott Is, akár a Morava vidékén, ahol születtem. De a hegyi emberekben mintha több lenne a fantázia, az érzékenység és szépérzék — mintha „szlovákabbak“ lennének. A hegyek az én fantáziámat Is jobban megragadják, az az érzésem, mintha ott intenzivebben élnék, mintha Inkább magamra találnék.

— Van a magánéletében valami külön leges „receptje“?

— Nincs, valóban nincs — pedig már kamaszkorom őta keresem. Viszont kitűnő receptjeim vannak mások számára, ha valakit esetleg érdekelne?!

— Á kedvtelésekről, hohbykról szívesen hallanak az emberek. Van Önnek is valamilyen különleges kedvtelése?

— Bélyeget nem gyűjtök és sportrajongó sem vagyok. Viszont szeretek sétálni, szeretem a mozgást. Nem tudom miért,- de szinte ösztönösen mindig valamilyen temető felé visz a lábam. Természetesen legszívesebben egyedül járok. Ott aztán hirtelen lehullik rólam a félelem, amely oly gyakori kísérőtársam. Gondolataim lecsillapszanak, síri csenddé oszlanak bennem. Olvasom a régi sírfeliratokat és magam is belesüllyedek a semmibe. Á történelem Is nagyon érdekel, ez a másik kedvtelésem.

— Hogyan kezdene egy iskolai dolgozatot, amelynek címe és témája: Élet és költészet?

— Az élettel kapcsolatban azt latolgatnám, hogy vajon egyáltalán érdemes lenne-e élni, ha nem lenne benne legalább egy parányi poézis. Költészet, az élet sava, borsa, és magányos éjszakák fénylő csillaga.

Á Život nyomán: —si—

A DERÉK FÉRFIAK