Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-14 / 11. szám
9 Török Elemér versei: kiterített combok A bokrok föltornyozott asszonyi kontyok sűrű árnyuk alatt mennyi sngárzó bronz-alak nők férfiak kiterítik combjukat a tű bársonyán arca mindnek mint most-öntözött tulipán MAGANY Megvilágított tökéletes alkony -i pontosan tizenkilenc óra nulla perc kinyújtom tenyeremet a bulió csillagoknak s elindulok növekvő árnyam kíséretében a messzi virradat elé kiáltás Ojra Itt vagyok beburkolózva kopjafád sötét árnyékába hiába szólítgatlak örök hallgatás vagy bát valóban így lesz ez már míg engemet is csontig vetkőztet a halál U jjammal szavakat rajzolok a levegőbe és azok a szemeimmel egy szintben, mozdulatlanul állnak előttem. Próbálom elolvasni, értelmes mondatokká gyúrni őket, de nem sikerül. Eddig még sohasem sikerült. De éz nem lényeges. Csak akkor rebbennek szét, ha közéjük fújom a füstöt. Olyanok, mint áz éretlen lányok: köhögnek, fuldoklanak a füsttől. Engem meg elszórakoztatnak, de nem vidítanak föl. Nem is szomorita- nak el. Persze se ezt, se azt nem várom tőlük. Nem is tudom, mégis miért teszem. Talán a hóhullást várom így, talán azt, ho®y esni fog. Konyakod innék, vagy gin fizze-t. A kocsmáros egy korsó sört lök eléim. Végeredményben egyre megy. Csak ketten vagyunk itt. Apró ember. Egyáltalán, nagyon groteszkül hat ott a pult mögött. Mégis így kell őt elfogadnom. Mert vannak pillanatok, amelyeket az ilyen abszurditások töltenek meg értelemmel. Lefiatalurazott Mondom, hagyjon békén. Lehet, hogy igaza volt, amikor úgy nézett rám, mint a parasztok aratás e- lőtt a viharfelhőkre. Odakint az égbolt mozdulatlan. Tovább rajzolom magam elé a szavakat, ő unatkozik. Nem értjük egymást. Gergő akkor lépett be, amikor ismét a mozdulatlan szavak közé fújtam a füstöt. Nyilván meglepte őt a szokatlan lárma, amit a füsttől fuldokló szavak csaptak, mert előbb a teremben nézett szét, aztán engem vett szemügyre. De nem szólt. A kocsmáros ebből is mit sem értett. Az Is lehet, hogy Gergő sem, én sem. Tulajdonképpen mindig jól megvoltam a szavakkal. Lehet, egyesek szemében szentímentalltásnak tűnnék, ha azt monda nám: talán a csöndet szeretem a szavak mögött. Csak akkor tűnnek természetesnek némely dolgok, ha megbékültünk már velük. Különben nem érdekel az egész. Nem szeretek beszélni. Eshetne már végre az eső. Az esőt sem a romantika miatt szeretem. Egyszerűen csak végigmennék a falun, a trafik mellett le a közön a Duna-partra és nézném, hogy esik. Csak nézném és semmi több. De talán ez sem lényeges. Bár az Is lehet, hogy egyszerűen már nem merem a lényegeset ilyen Jelentéktelennek tűnő dolgokban keresni. Nem, ez így mégsem igaz. Gergő unott arccal a mellette levő székre dobja kopott kucsmáját. Látom csillogó fejbőrét, pár szál haja egészen nedves lett a kucsma alatt ebben a hőségben. Ebben sem találok semmi különöset. Csak a kocsmáros ajkai torzulnak megvető fintorba. Szeretnék az arcába köpni. Ebben a pillanatban úgy érzem, mindent a kocsmáros arcába tudnék köpni magamból. Ha egyáltalán van még valami bennem. Aztán nevetségesnek találom a gondolatot, de semmiképp sem naiv nak, és ismét a szavak közé fújom a füstöt. A fakő asztalról Gergő bal kezével az olajos padló fölé emeli a korsóját és nyálas dühvei a padlóra fújja a sörhabot. Csak később jut eszembe, hogy tulajdonképpe/n nem is ismerem eléggé, hogy tudjam, a dühében fröccsent-e ki a nyála, vagy pedig csak azért, mert egyetlen foga sincs. Aztán hosszasan bámul a sörbe, úgy tűnik, arca egészen elmerül a ragadós sárga löttyben. Ha egy lány ülne most a Gergő helyén, nem bámulnék a szoknyája alá. Föl kéne állítom és elmenni innét. Ha esne az eső, végigmenni a falun, a trafik mellett le a közön a Duna-pártra és TÖTH LÁSZLÓ: Gergő, a sör és a legyek ott nézni, hogy esik. Csak nézni és semmi több. Gergő egy kevés sört löttylnt az asztalra. Így a sörrel e- gyütt folyékonnyá vált arcának egy darabkáját Is az asztalra löttylnti. N agyon sok a légy itt. Engem nem zavarnak különösebben, csak a kocsmáros csapkod idegesen maga körül. Az ember, ha rossz álmából ébred, akkor csapkod így. Emlékszem, a Morzsa reagált Ilyen i- degesen a legyekre, öregségében szinte már alig mozgott, csak akkor élénkült föl néha, amikor szőrös pofájára telepedtek a legyek. Gergő az asztalt nézi most. Talán saját arcát is látja ott. És az asztal Gergő szeméivel néz vissza rá. Egy légy az asztal sarkára röppent, és óvatosan araszol a kilöttyintett sörtócsa felé. Szaglőszervoivol nyilván messziről megérezte már vázlk, ízlelgeti. Ekkor ért oda Gergő keze. Ha egész pontos akarnék lenni, azt mondanám, hogy lecsapott. A légy már nem tudott menekülni. Gergő hangosan fölnevetett. Marokra csukott tenyeréből nagy gonddal — ismét pontosabban: nagy a sör kesernyés-édeskés szagát. Amikor a tő szélére ér, této- műértéssel — kaparta elő a legyet. Most morzsolja szét eltorzult arccal apró fejét, hogy aztán szórakozottan a padlóra ejtse. Majd megint összpontosít és újra megismétlődik az e- lőbbi jelenet. Koncentrálásában valami pokoli nyugalmat érzek és ettől akaratlanul Is megborzongtam. A kocsmáros rám nézett, fejével Gergő felé biccentett, és jobb kezét a jobb halántékához Illesztette, és alig észrevehetően megforgatta ott. Kértem még egy sört. Föl kéne állnom, és elmenni Innét. Ha esne az eső, végigmennék a falun, a trafik mellett le a közön a Duna-part- ra és ott néznt, hogy esik. Csak nézni és semmi több. Ismét Gergő. Ismét a legyek. Most nem szavakat, egy hosszú, fehérre meszelt vályogházat rajzolok magam elé. A nád fölé eget, a ház köré az udvarba folyó füvet és asztalterítőnyl lapuleveleket. Gergőt nem rajzolom oda. Ha ősz van, talán a kanálisig lehúződó kertben teríti szét a ganajt. Talán haldoklik valahol. Talán egy hosszú, fehérre meszelt vályogházról álmodik, a ház fölött egy égről, a ház körött az udvarban talán folyófüről és asztalterítőnyl lapulevelekről. Talán azt álmodja, hogy ősz van és ő egész a kanálisig lehúzódó kertben teríti szét a ganajt. Nézem Gergőt. A konkrét Gergőt. Azt, aki ttt ül a kocsmában. Nem érdekelnek mér a szavak. Most nem A vályogház, a nádfödél, a folyőfü, a lapulevelek, de még az égbolt sem. Föl kéne állnom, és elmenni Innét. Ha esne az eső, végigmenni a falun, a trafik mellett le a közön a Duna-partra és ott nézni, hogy esik. Csak nézni és semmi több. Ha le kéne most rajzolnom Gergőt, vágy tárgyakból összeraknom, szemei helyére egy-egy hamutartót tennék. Félig üszkös gyufaszálakkal és szétnyomott csikkekkel. Csak a szétmorzsolt fejű legyeket nem tudnóm hová rakni. Ajkai el- kékült vonalát pontozzam ki velük? Tegyek egyet az orra hegyére? Nagyapám azt mondaná erre, hogy túl sikkes lenne így. Nagyapa, idd most csak a borodat, esetleg öntsél nekem is egy pohárkával, de ne szólj közbe. Nem érdekelsz. Most te sem. Nézd, szépen ívelt görög orra van a Gergőnek. Ha megint egész pontos akarnék lenni, azt Is mondhatnám, hogy antik orra. Szája végtelennek tűnő csókban forr össze a korsóval. A sör végigcsurog antik arcán. A kocsmáros arca csak egy fehér folt előttem. Egy fehér folt és semmi több. Ha ót kéne megrajzolnom most, valószínű, hogy az arca helyét üresen hagynám. Sót, ez az egyetlen, ami talán a legvalószínűbb. A- mikor rászóltam, hogy öntse ki a csikkeket a Gergő szemeiből, azt kérdezte tőlem, hogy már én is teljesen megbolondultam? Nem hülyéztem le őt, csak tovább rajzoltam: lábai helyére egy fületlen söröskorsőt, de az arcát, az arcát azt 'ermészetesen üresen hagytam. öl kéne állnom, és elmenni innét. Ha esne az eső, végigmennék a falun, a trafik mellett le a közön a Duna-partra és ott nézném, hogy esik. Csak nézném és semmi több. Különben — egyre megy. Most, hogy újra szétnéztem, Gergőt már nem látom sehol. Csak a kocsmáros törli le néma undorral az asztalról az odalöttyintett sört. Nem szőlők most sem, csak fölállok, a pultra dobok egy ötöst, és még azt sem várom meg, hogy az érme csörgése elhaljon — kilépek az ajtón. Talán eseni fog. Varga Imre versei: tar i a vers csupasz cscmtbordálra nöu irodapapír mögé begyömöszölni egy teljes eget és nézni a kihalt szívként lengő holdat vajon folytatja vagy ismétli tegnapi önmagát ★ ★ ★ Gjul mindegyre újul Szakadatlan az arc a szem A gondolat poklokra száll Vagy égre kel Mindhiába Hűlő arcunkra dobbant a nehéz föld Legyűr Csontunkat tördeli Bármily erős is Nincs látvány fűzzé zaklatni A kopár szemet Az írás régi csaknem olvashatatlan: „Lángnál magasabbra emelem hajam Nézzétek arcomnak Mint szablyának éle van“ Felvonja zászlóit Vitorlát boat Indul az aprócska kó. S arcomba mint duzzadó fába vasabronns az idő belenő PORTRÉ EGY FÉNYKÉP ALA friss volt növényi nedvektől feszülő benső parázstól hamvas fehér fogaiba burkolózott — bamba vigyorba — a mögöttesről mit sem sejtve nem dúlta el zene vers földrengése az arc tükör volt pontos választék középütt felül s a haj a két oldalon lazán lehullt az arc aztán elvegyült lemerült alászállt a vízjelek rostok közé vagy engem tömtek ki papírral s bábu vagyok a finom átmenetekre most nincs Idő valami majd csak megszeli a papírt kibukkansz leakasztod a tükör mögül a holnapi világot s benne mint arcodban hazádra lelsz.
