Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1972-03-14 / 11. szám

Az ütlegeléstől félig áléit asszony már csak a feje bóliit- tásával felel: „Ggy volt... Ronbaud azonban a legdurvább legleplezetlenebb kérdéseket a legnyersebb módon tette fel, s ezekre kénytelen volt felelni az asszony, bár többé a száját ki nem nyitotta s minden válasza fejének egy- egy megfelelő mozdulatából, vagy fogai közül előnyögölt igenből vagy nemből állott. Talán ez a gyónás megköoy- nyíti mindkettőjük lelkét. Am ezt a megkönnyebbülést hiába remélte, ellenkezőleg, még jobban szenvedett amiatt, hogy a részleteket ennyire föl kellett tárnia. Ha kimerítően elmondhatott volna mindent, az kevésbé lett volna gyötrelmes. De ez a piszkálás, boncolgatás szinte robbantott és ágy hatott rá, mintha féltékeny férje mérgezett tőrrel vájkálna benne. Már nem is élt, annyira tisztában volt azzal, hogy vége van mindennek: ezekkel a belőle ki- kényszerített és soha többé el nem felejthető látomásokkal élni amúgy sem lehetséges.“

És valóban, a kikényszerített aprólékos vallomással elkezdődik az eddig nyugodt körülmények között élő házaspár szörnyű tragédiája. A tanulság? Régi szerelmünkről ártatlanul elejtett megjegyzésünk fantasztikusan megnövekedhet partnerünk szemében, és teljesen megingathatja érzelmi kapcsolatunkat. A féltékeny élettárs folyton szerelmünk bizonyítását követelheti, s ez a bizonyítás idővel kínossá vagy mechanikussá válhat. Tehát mihelyt észrevesszük, hogy az élettársunk folyton olyan kérdésekkel zaklat, amelyek belső tépelődésére, önmarcangolására mutatnak, akkor határozott álláspontra kell helyezkednünk. El kell zárkóznunk e kérdések megválaszolása elől, semmire sem szabad feleletet adnunk. Csakis Így érhetjük el, hogy a folyton ismétlődő kérdések hiábavalókká, tárgytalanokká válnak. A fiatalok célja az legyen, hogy közös é- letük tökéletesítésén fáradozzanak, és azt a múltra vonatkozó fölösleges kérdezősködéssel, jelentéktelen apróságokkal, szemrehányásokkal ne zavarják.

Vannak olyan hamis felfogások is, hogy aki képtelen a féltékenységre, képtelen a szerelemre is, sőt egyesek szerint a féltékenység a szerelem bizonyítéka.

(Folytatjuk)

Kétségtelen, hogy a jegyesek legtöbb beszédtémája a jövendő életüket érinti. Ezt azonban igen gyakran kiegészíti az egymás múltját fürkésző kérdezősködés. Az a vágy, hogy a jegyesemről „mindent“ meg akarok tudni, sok okból származhat. Legtöbbször abból a természetes vágyból ered, hogy a jövő élettársamat minden oldalról tökéletesen meg akarom ismerni. De előfordul az is, hogy az érdeklődés féltékenységből táplálkozik. Ilyenkor mindent meg akarunk tudni a menyasszonyunk vagy a vőlegényünk előző szerelmeiről, szerelmi kalandjairól. És itt valóban felmerül a kérdés: elmondjunk-e mindent vagy nem? 0- lyan dolgoknak a megváltása, amelyek egész jövendő házasságunk alakulását befolyásolhatják, elkerülhetetlen. 0- lyan dolgoknak az elhallgatása, amelyek alapvető jellembeli vagy testi fogyatékosságunkra vonatkoznak, káros, mivel ha később kiderülnek, negatívan befolyásolhatják közös életünket.

Sokkal problematikusabb azonban, hogy mennyire lehetünk közlékenyek előző szerelmünkre és érzelmi életünkre vonatkozólag. Kockázatos ilyen kérdéseket jövendő élettársunknak feltenni, de ugyanúgy nagy rizikó az ilyen kérdésekre válaszolni. Az elmúlt érzelmi, szerelmi kapcsolatainkról jószándékkal elmondott apró vagy nagy titok nem kell, hogy rögtön abban a pillanatban negatív, kellemetlen hatást gyakoroljon a kapcsolaunkra, de az első veszekedés során, amikor komoly konfliktus támad a fiatal pár között, mint érv, bizonyíték ismét felszínre kerülhet. Elegendő például, ha gyanútlanul bevalljuk, hogy ezzel vagy azzal a lánnyal táncoltunk a legszívesebben, mert egy adódó alkalommal, lakodalomban vagy mulatságon, amikor ismét táncra kérjük, élettársunktól rögtön megkaphatjuk az ironikus választ: „Tudom, hogy velem sohase tudnál olyan jól táncolni, mint vele.“ Hasonló meglepetések érhetnek, ha bevalljuk, hogy melyik udvarlónk tudott a legjobban csókolózni, vagy melyik lánynak az öltözködése, alakja tetszett a legjobban stb.

Ha tehát a múltra vonatkozó kérdések féltékenységből táplálkoznak, azok megválaszolása igen veszedelmes. Erről azonban majd a következő cikkünkben szólunk részletesebben.

10. A FÉLTÉKENYSÉG ÖRDÖGE

Előző cikkünkben azzal fejeztük be fejtegetésünket, hogyha a múltra, korábbi szerelmi életünkre vonatkozó kérdések partnerünk féltékenységéből táplálkoznak, akkor azoknak a megválaszolása milyen veszedelmes, mert egyre kínzöbb képzelődésekre adhat alkalmat a kérdező félnek. Ezeknek a képzelődéseknek bizonyos esetekben semmi sem szab határt. Itt ismét vissza kell térnünk Zola említett regényének hőseihez, akikről már szóltunk: „Ronbaud megfogta a felesége bal kezét, és babrálva forgatta azt a régimüvü, rubinfejű, kígyót ábrázoló asszonygyűrűt, amelyet a jegygyűrűje mögött viselt. Megszokta, hogy ezt a gyűrűt állandóan a felesége ujjún lássa.

— Az én kis kígyóm — mondta Séverine önkéntelenül révedező hangon, valószínűleg csak azért szólalt meg, mert ösztönszerűen érezte, hogy mondania kell valamit, hisz azt gondolta, hogy a férje a gyűrűt nézegeti. — Croix de Manfrasban kaptam tőle ajándékba a tizenhatodik születésnapomon.

Ronbaud meglepetten kapta föl a fejét.

— Micsoda? Az elnöktől?

Séverine, amint a tekintete a férje szemével találkozott, úgy megrázkódott, mintha álmából riadna fel hirtelen. Arcát mintha jeges fuvallat érintette volna. Felelni akart valamit, de olyan bénultság fogta el, hogy hamarjában nem talált szót.

— Hiszen te mindig azt mondtad — folytatta a férje —, hogy ezt a gyűrűt anyádtól örökölted.“

A feleségnek ez az ártatlan elszólalása felébreszti az a- múgy is féltékeny férj gyanúját. Az asszony most már hiába próbál tagadni, a durva férj mindig ütlegeli, amíg végül is beismeri, hogy szeretője volt az „elnöknek". De a féltékeny férj a legapróbb részletekre is kíváncsi.

pipáját. Klefínek az volt az érzése. mintha valaki, az orránál fogva vezetné.

«De különös kalandja még nem fejezödöttt be. Amikor Sherlock Holmes és elválaszthatatlan barátja, Watson doktor, eltűntek, kicsit ki akarta fújni magát, és ismét beült a könyvtári fotelbe. A könyvtár sarkából egy újabb alak lépett elő. Kleff, okulva az előző eseményekből, azonnal felismerte.

— 6, de örülök, hogy láthatom — mondta, és ragyogó mosolyt csalt az arcára. De ez a mosoly csak halvány utánzata volt annak a boldog kifejezésnek, a- mely a ferde szemű, kerek képű jövevény arcáról sugárzott.

— A kutya eljött, hogy hódolatát fejezze ki a tigrisnek — mondta, miközben mélyen meghajolt — az ön mosolya, tiszteletre méltó őrmesterem, úgy ragyog, mint a nap delelőn, és le kell sütnöm szememet, hogy a boldogság meg ne vakítson.

— De Chan úr — kiáltott fel Kleff határtalan zavarában — i- lyet ne mondjon. Igazán nagyon örülök, hogy a híres Charlie Chan Honoluluból végre segít kibogozni ennek a gyilkosságnak a titkát.

Charlie ismét elmosolyodott:

— Az istenek különleges butasággal ajándékoztak meg. De a város legbutább embere is, a- hogy ezt hazámban mondják, meg tudja mutatni az iskolába vezető utat. Ezzel kapcsolatban kivételes tisztelet lenne számomra, ha szíveskedne bemutatni a ne. mes uraknak, akik közül az e- gyik végzett Harlow úrral.

— Természetesen, természetesen — kiáltotta Kleff, és mér ott is voltak az előcsarnokban, ahol még együtt volt az egész társaság. Arcukról lerítt a kimerültség. főleg lord Griffin nem tudta leplezni fáradtságát és álmosságát. Csak Jim Harlow feküdt nyugodtan, és a mennyezetre meredő üveges tekintete mintha érdeklődéssel szemlélné a beázás okozta nagy foltot.

Charlie Chan á holttestre nézett, és kijelentette:

— Hazámban az a nézet uralkodik, hogy a sors, hacsak az ember nem önmaga irányítja, bármikor mindenkire és mindenre lesújt. De az amerikai kollégákhoz fűződő sokévi brátságom arról győzött meg. hogy a sorsot rendszerint valakinek a keze irányítja.

Ismét egy mosolyt csalt arcára, és lord Griffinhez fordult:

— Rá tudna szánni egy csöp- pecskét drága Idejéből egy kétkedőre, aki szeretné kideríteni az igazságot?

— örömmel — válaszolta Griffin.

Mindketten az előcsarnok hátterébe léptek, és élénk beszélgetésbe kezdtek. Kleff hozzájuk lépett, és így hallhatta, miről beszélnek. Charlie Chan ezt mondta:

— Csak néhány kérdés, Griffin úr. Ki fedezte fel a holttestet?

— Én — válaszolta Griffin, és megsimogatta kettős tokáját — a könyvtárba akartam menni, hogy valami olvasnivalót keressek. Hirtelen Jim Harlow-t hallottam lentről, ahogy hangosan nevet. Később a lépcső fordulójánál hangos roppanást hallottam.

— Roppanást? — kérdezte Charlie mosolyogva.

— Igen. Ogy hangzott, mint a- mikor egy pálcát vagy ehhez hasonlót kettétörnek. Abban a pillanatban semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottam ennek. Amikor néhány lépcsővel lejjebb mentem, Moss urat láttam rohanni fel a lépcsőn. Arca hófehér volt, és köszöntésemre csak értelmetlen morgásssal válaszolt. Megvontam a vállamat és tovább mentem...

— Lefelé — egészítette ki

Chan.

— Igen lefelé.

— És meglátta Jim Harlow holttestét.

— Nem kérem. Előtte még találkoztam a szalonban Benson kisasszonnyal. Úgy láttam, hogy ő is ideges és sápadt.

— És hol állt? — Charlie úgy tett, mintha kifényesített cipőit szemlélné.

— Az ablaknál. A kezében egy vonalzót tartott.

— Vonalzót — ismételte Charlie — és azután?

— A másik szobában Howard kisasszony ült egy székben. Mellette Moss asszony. Mindketten kötögettek.

— Nem jó, ha az őzikék a tigris közelében tartózkodnak —

jelentette ki Charlie.

— Nem hagyhatna fel ezekkel az idióta szólásmondásokkal? — robbant ki Griffin mérgesen, de a kínai mosolya azonnal lefegyverezte. Kissé békésebb hangon folytatta:

— Amikor a kis szalonban néhány jelentéktelen szót váltottam Moss asszonnyal, Biaggi lépett be. Nem bírom azt a pasast. Brutális és primitív. Sajnos, az u- tóbbi Időben Angliában hemzsegnek ezek az álgentlemanok.

— Anglia nagy, és az útonálló is elsajátítja a mandarin modorát, ha kapcsolatba kerül vele.

Chan hirtelen a lord szemébe nézett:

— Nagyon érdekes körutat tett, sir. Amíg szobájából az előcsarnokba jutott a panzió majdnem valamennyi lakójával találkozott. Micsoda tökéletes véletlen.

— Ez még nem minden — válaszolta Griffin, aki nem vette észre Chan iróniáját. — Biaggi után azonnal Sinclair lépett a

szalonba.

— ö Iss ideges volt?

■ Griffin meglepetten nézett Chanra:

— Nem. Ö egészen nyugodt

volt.

— No végre, egy nyugodt ember a házban — dörmögte Chan — és mi történt azután?

— Azután az előcsarnokba

mentem, és megláttam Jim Harlow-t a földön.

— Kiáltott ön ekkor?

— Igen. Azonnal összefutott a ház minden lakója, de mér késő volt.

— Köszönöm, sir — mondta még mindig mosolyogva Chan. Az előcsarnok közepére lépett, de ismét visszament Griffinhez.

— Még egy pillanat, sir. Felfogóképességem kicsi, és némely szót nem értek meg azonnal. Szükséges, hogy többször elismételjék. Az előcsarnok és a szalon között csak egy ajtó van?

— Igen.

— Honnan lépett be Sinclair és Biaggi a szalonba?

— A nagy szalonból. Értem, mire gondol Chan úr.

— Akkor ön, ha valaki velem hasonlítaná önt össze, egy paradicsommadár, én pedig szamár vagyok. Mert én egyáltalán nem értem, mi történt.

Megfordult, és elindult, hogy körülnézzen az épületben. Hatalmas termete ellenére ez nem tartott soká. Kleffnek így is alkalma nyílott arra, hogy elgondolkozzon az elmúlt órák eseményein.

Amikor Chan visszatért, egyenként hívta be a jelenlévőket a könyvtárba. Kleff csak mint csendes tanú vett részt a beszélgetésen. (Folytatjuk)

0 P. {. Košice (Kassa):

íráskészsége határozottan van. Az a keserű íz című írása azonban elsietett, elnagyolt. Sok a felesleges szócséplés és kevés a láttató, mély ábrázolás. Ha átdolgozná írását, esetleg közölnénk.

• „RS-52-30“: Sajnos versei még nem érik el a közölhetőség mértékét. Túl bonyolultan, túl komplikáltan fogalmaz. Képei zavarosak, logikailag sem végiggondoltak. Egy példa talán, amelyben a fent említett hibák mindpgyike megtalálható: / Nyugtalan természetem háncsai / láncolják cövek- ként testemet / a nyílt embertengeren. / stb. Egyelőre csak tanulásra tudjuk biztatni!

• K. E. Kolárovo (Gúta): „Ahogy a versem is tanúsítja, minden gondolkodás nélkül írtam...“ — írja levelében. Sajnos a verse valóban ezt tanúsítja! Ha verset olvas, próbálja, megérteni is! Az írásról? egyelőre lebeszéljük — a tanulásról a- zonban nem.

£ „Gúlyahír“: Verseiben nem a felfogással, hanem a gondolattal, pontosabban a gondolat hiányával van baj. Ezek csak leírt sorok, minden mélyebb igény nélkül. A zavarosság még nem mo dernség! Tanuljonl

• „H. G. WELIS“: írása meglepően jó! Küldjön többet. Mellékeljen rövid életrajzot és fényképet ls. (Valami megkülönböztető jelet talán választhatna a neve elé, hogy ismert írónkat ne sértse a névazonosság!)

• „Tóth Arpád emlékére:“ Minden hozzánk küldött versére válaszoltunk. Lapozza talán fel az Oj Ifjúság régebbi számait!

Q „Szeretem az embereket.: írása érdekes, tehetségre vall! örülnénk, ha többet küldene belőlük, és mellékelne egy rövid életrajzot, valamint fényképet isi

szatért a mi anglikánus egyházunkba. Természetes, hogy Sinc- lairt, mint közeli barátját, tájékoztatta szándékéról. Nem tudta szegény, hogy a szektával való szakítás a halálát jelenti majd. Amikor erre rádöbbent, már késő volt.

Ma reggel Harlow a könyvtárba ment, és kezébe vette Shelley egyik kötetét. Erre bizonyítékom van. A könyv borítóján világosan látható egy karcolás. Akkor keletkezett, amikor Harlow a könyvet véletlenül a briliáns nyakkendőtűjéhez szorította. Szegény Jim elolvasott egy Shelley-ver- set a vérszomjas azték szektáról. Ezen az oldalon egy szamárfül van. Amikor a kötetet néztem, még nem tudtam, mit jelent ez a jel. Csak kíváncsi voltam, kit érdekel ebben a panzióban egy, az aztékokról szóló Shelley-vers. Nemsokára megtudtam.

Derék Kleff őrmesterünk nem vette észre, hogy a halott egy mesterien kidolgozott arány szobrocskát szorongat a markában. Ez a halál isten szobra, és az azték papok rendszerint az áldozatuk kezébe nyomják. Én viszont ezt tudom. Így tisztában voltam vele, hogy a gyilkosságot a yu- katani szekta képviselője követte el. Gyanússá vált Sinclair, a- mikor azt állította, egész nap nem hagyta el a házat. Ez hazugság volt. Nadrágjának egyik szárán egy darabka mákszárt láttam. Mint ismeretes, a mák a folyó túlsó oldalán, Stratfordban nő. A mákszár egészen friss volt. Aki egy kicsit jártas a növénytanban, az ezt azonnal meg tudja állapítani. Sinclair tehát a gyilkosság után volt Stratfordban. Vajon miért ment oda? És miért titkolta el?

Amíg ml a könyvtárban voltunk, megkértem Watson barátomat, menjen el Stratfordba. Watson megállapította, hogy egy férfi, akire nagyon ls rálllett Sinclair személyleírása, tizennégy órakor egy táviratot küldött Mexikóba. Ez már némi bizonyítékul szolgált. Sinclairre azonban már korábban gyanakodni kezdtem. Amikor szemébe mondtam, hogy tengerész volt, és Mexikóban élt, elsápadt. Szembetűnő volt, hogy hosszabb ideig tartózkodott a tengeren. Ezt bizonyította ringó járása és a tetoválás a kezén. Járás közben egy botra támaszkodott. Ezt a botot a Vivex piacidé gyökeréből készítették. Ez egy különleges kaktuszfajta, a- mely Yukatánban nő. és csak itt készítenek belőle botot. És ráadásul Sinclair kabátjának zsebében ugyanolyan arany istenszobor volt, mint amilyent a megboldogult kezében találtam. Ezt akkor tudtam meg, amikor kezemmel véletlenül megérintettem a zsebét.

Már csak az utolsó bizonyíték hiányzott. Harlow-t ugyanis egy balkezes ember ölte meg. Bementem hát a könyvtárba, és a- míg Watson barátom elment a stratfordi postára, én gyorsan

koldusasszonynak öltöztem ét,

bekopogtam a bejárati ajtón, és alamizsnát kértem. Mindenki, még maga az őrmester is jobb kezével nyújtotta át az alamizsnát. Csak Sinclair adta át ballal. Ekkor már tudtam, megszoríthatom a hurkot a nyaka körül.

Gyorsan visszamentem a könyvtárba, ismét felvettem a ruhámat, és a gyilkoshoz léptem: „Az azték isten már nem menthet meg. Remélem, úgy fogsz viselkedni, ahogy egy gentlemanhoz illik," mondtam neki. Őszintén megvallva, nem csalódtam Sinclairben.

Holmes elhallgatott. Megtömte

*1.

Amikor á jelenlévők felocsúdtak Ijedtségükből, Kleff nem kívánt továbbra ls a bizonytalanságban tapogatózni. Ezért intett a könyvtár ajtajából Holmesnak, hogy kövesse. De a híres detektív nem sietett. Beszélgetni kezdett Howard kisasszonnyal és lord Griffinnel. Úgy tett. mintha a földön fekvő holttest nem is érdekelné.

Kis idő múlva a barátjához fordult:

— Kedves Watson! Fáradt vagyok, menjünk a könyvtárba,

Olyan gyorsan távoztak, hogy Kleffnek nem volt bátorsága követni őket. Nemsokára megható hegedűszó szűrődött ki a könyvtárból. Kleff őrmester hirtelen nagyon álmos lett. Leült egy fotelbe, és hallgatta a jelenlévők beszédének egyhangú zümmögését és a hegedű érzelmes hangját. Benson kisasszony felnyitotta ibolyakék szemeit, és a körülötte állók kedvesen vigasztalták. A hegedű hirtelen elnémult. Kleff ki akarta használni ezt az alkalmat, és éppen be akart lépni a könyvtárba, amikor kopogás hallatszott a bejárati ajtón. Howard kisasszony energikus léptekkel az ajtóhoz ment és kinyitotta. Az ajtóban egy öreg, görnyedt, vörös, szemű koldusasszony állt. Fejét kendő takarta.

— Ő szegény nyomorult — kiáltott fel Benson kisasszony.

A panzió tulajdonosnője megkísérelte kitessékelni, de mindenki, még Kleff is úgy meghatódott a kisasszony szavain, hogy elhatározták, gazdagon megajándékozzák.

— Fogadja el tőlem ezt a csekélységet, jó asszony — mondta Archibald Moss, és egy lyoni bankra kiállított, ezer font értékű csekket nyújtott át. Benson

Kisasszony is az anyoKanoz sietett, és egy ötpennys érmet nyomott: a kezébe. Utána mindenki valamilyen ajándékot adott az öregasszonynak. Az könnyes szemmel köszönte jóságukat. A- mikor a koldus elment, Benson kisasszony felsóhajtott:

— Milyen szomorú az öregség és milyen szomorú a nyomor.

Ez a sóhajtás mindenkit nagyon meghatott. Patrícia Moss asszony a szemét törölgette.

Az ajtó mögött ismét megszólalt a hegedű, és amikor elhallgatott, Sherlock Holmes jelent meg az ajtóban. Átment az előcsarnokon, és Sinclair úrhoz lépett: Néhány szót váltottak

csendben. Sinclair elsápadt, bólintott, és eltűnt az ebédlőben.

Kleff útját akarta állni, de Holmes intett a kezével, hogy engedje. A jelenlévők tekintetükkel kikísérték Sinclairt.

— Bízom benne — szólalt meg Holmes —. hogy mint gentleman saját maga tesz eleget az igazságszolgáltatásnak.

Ebben a pillanatban egy lövés dördült el. Kleff berohant az ebédlőbe. Sinclair egy pamlagon feküdt. Bal kezében egy,, még füstölgő revolvert szorongatott.

A könyvtárban ültek. Holmes meggyújtotta pipáját, Kleff egy szivart gyújtott meg, és Watson nem gyújtott meg semmit. A kandallón ott feküdt a hegedű, és Holmes a kezét tisztogatta a rászáradt gyantától,

— Nem értem. Kedves Holmes, hogyan tudtad megfejteni ezt a gyilkosságot — szólalt meg Watson.

Holmes szippantott egyet a pipájából, és magyarázni kezdett:

— Joshua Sinclair egy azték szekta tagja volt Yukatánban. Jim Harlow is ehhez a szektához tartozott, de ezeddig ismeretlen o- kokból kilépett belőle, és visz-