Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1971-12-14 / 50. szám
8 lij Mondhatom, nagy rendetlenség u- rolja az ember agyának élményraktározó kamráját, ha szerény és rövidtávú turistaútjai után pazar és nagyon hosszú távú turistaútról, Japánból tér haza, Magamat mindenre felkészültnek vélt turista minőségben Indultam el, és turistaként jártam be Japánt, annak tucatnyi nagyvárosát, falvait, tengerparti üdülőhelyeit, néhány szigetét, kisvárosát. Nagyon nehéz lenne eldönteni, hogy az élmények kincstári rendet- lenségéhől melyiket emeljem ki elsőnek. Ezért a rendszerezéssel még csak nem is próbálkozom. De hát valahol mégiscsak el kell kezdeni. Megvan! Kezdem az ételeknél. Teszem ezt azért, mert hazatérésem óta minden élménybeszámolóra kötelező barátom és ismerősöm a kosztra vonatkozó kérdéssel kezdte kérdésáradatát. Persze joggal, hiszen testsúlyomból mérleggel mérhető és szemmel látható tfz kilót hagytam a Felkelő Nap Országában. Első étkezésünk vacsora volt. Előre tudtuk, vendéglátóink kony- hame.sterei a körültekintő és kíméletes japán vendégszeretetnek megfelelően igyekeznek majd az európai konyha normáihoz alkalmazkodva kosztoltatni bennünket: így hát az első vacsora mi más is lehetett... nem nehéz kitalálni: bécsi szelet. Meghatározott földrajzi helyzetünknél és a bécsi szelet milyenjénél fogva, tehát két okból sem nehéz kitalálnunk, hogy a „snicli" nem Bécsben, hanem egészen biztosan Tokióban készült. Az első vacsorát mégis a kenyér teszi emlékezetessé. Elejével csak mérsék- kel teszik az asztalunkra, és mi mér- séktelenül, mérhetetlen gyorsasággal felfaljuk. Mert rizskenyérről van szó, ami jobb szó híján, túlzás nélkül mondva vakítóan fehér, héja pedig papagájsárga, fze kitűnő. Amulunk- bámulunk. „Akárcsak a friss piskótatészta“ — mondja valaki, de a hasonlat nem valami találó. Képzeljék el a legruganyosabb habszivacsot. A rizskenyér ennél is ruganyosabb, a kövér tégla egy szeletét tfz fillér nagyságúra össze lehet galacsinozni, súlya pehelykönnyű, morzsázni lehetetlen vele. Nézzük, vizsgálgatjuk, mondhatni játszunk vele, na és persze nem győzünk eleget csodálkozni. Az egyhónapos japáni tartózkodásunk alatt többé nem kaptunk rizskenyeret. Bizonyára azért nem, mert állandó kísérőink úgy értelmezték ezt az első vacsorát kísérő kenyércsodálást, mintha a kenyér aprólékos vizsgálatával, na meg a számukra érthetetlen kfsérőszöveggel nemtetszésünket fejeztük volna ki. Tokióban — és Japánban egyáltalán — számtalan az étterem. Ha megszámlálható lenne — de megszámlálhatatlan, nincs róla hivatalos statisztika —, és számot mondhatnék, mindenki hitetlenkedve azt kérdezné hogy fér el ott mindez. Elfér. Egymás hegyén-bátán, a legkülönbözőbb méretekben; csupán az országnyi nagyságú Tokióban körülbelül sok száz ezer — vagy millió zsúfolódik. Az éttermek méretét külön hangsúlyoznám, mert nem minden esetben van itt szó teremről, hanem leggyakrabban alig néhány négyzetméteres apró helyiségről, ahol étkezni lehet. Csaknem mindegyiknek kirakata van. a kirakatban tíz-, húsz-, negyvenféle egytálétel, ami nem csupán reklám, hanem étlap Is. így hát könnyű a japánul még gagyogni sem tudó turistának, Kihívja a felszolgálót az utcára, a kirakat elé, rámutat a kiválasztott ételre és perfekt értik egymást. Igen ám, de hogy csinálják mindezt? — kérdezi az olvasó. Naponként-fél- naponként cserélik talán a kirakat é- teleit? Az drága reklám lenne, meg nem is hatékony, hiszen a főtétel csak addig kívánatos és mutatós, míg ki nem hűl. Ez így igaz. De nem cserélik ki a reklámtálakat. Hát akkor? Imitációk, műanyagból vagy mifenéből készültek? Akkor Ízléstelenek, visszataszftóak lehetnek. Napok teltek el, s közben rengeteg étterem kirakatát vizsgáltuk meg a legtüze- tesebben, és mi sem értettük, mert a tálak olyan élethűek és ízlésesek voltak, hogy az leírhatatlan. Csak a párolgó gőz hiányzott felőlük. A japánok mindenféle gyümölcsöt használnak körítésnek. A narancs erezete élethő, a szilva nagyságú kristályosán áttetsző szőlőszemben látod leg- belül a magot, a hús, a hal, az ismeretlen étel is abszolút élethű, és a- mint később szóval meggyőztek és tapintással meggyőződhettünk róla, mindez valóban műanyagból készült. Így hát az ételutánzásnak ipara van Japánban. Na és persze az árak. A- zok magasak. Persze ez is relatív. El kell még mondani, hogy a japánok a legfzletesebbet mégis az utcai „lacikonyhákban" falják, ahol nincsenek ételimitációk, hanem közvetlen közeledben sütik az illatos falatokat, a- melyek a retek kivételével mind- mind a tenger mélyéből kerülnek e- lő a lacikonyhákban. Tengeri ..herkentyűk" tehát olcsó áron kaphatók. Itt kell legalább nagyon röviden szólni arról, hogyan esznek a japánok. Normáink szerint csúnyán. És persze pálcikával, ami kecses evőeszköznek bizonyul, de kevésbé kecsesen használható. A japánok mindkét pálcikát csak az egyik kézben tartják, közé fogják a húst, a „herkentyűt", a körítést és beleharapnak, szalonképesen mondva leharapják a kellő darabot, ami nem látszik szalonképesnek a francia, de annál inkább a kannibál szemében. Bármenynyire is tudnak ügyeskedni a pálcikával — ki tudna, ha nem éppen ők? —, a rizs nagyon nagy összeragadt darabokban és gyorsan kerül be a szájba, s mert könnyen vüsszahullhat az étkező tányérjába vagy az ölébe, kapni kell utána, ami annyit jelent, hogy nemcsak az étel közeledik a száj felé, hanem fordítva is. Mondom, jókora falatokban, s ezek a fa latok akkor sem kisebbek, ha az apró testű és apró arcú japán nők harapják. Apró szájukat nekik is nagyon nagyra kell tátani. ami látványnak kezdetben kicsit kiábránditó. De meg lehet szokni. Mint ahogy a japán é- teleket is meg lehet szokni. Mert bizony rengeteg van, s ennek nagyrésze a tengerből kerül az asztalokra. Lehetetlen viszont a japán étkezé.st megtanulni, és tudni mindazt mikor mit eszik az ember. Talán az első tipikus japán vacsoránkról szólnék. Az első napokban megkérdezték, nem szeretnénk-e tipikus japán vacsorát enni, és persze japán módon, pálcikával, földön ülve. Rajtam kívül mindenki azt rendelt En nem bátortalanságból, hanem a hecc kedvéért lettem „renegát", hiszen tudtam, erre adódik még alkalom, ha azt mi akariuk. így kerültem hát az első tipikus japán vacsora alkalmával az asztalfőre, a magam európainak mondott vacsorájával, s ezáltal az érdeklődés közénpontiába is Mondanom sem kell, hogy mindenki .szívesen cserélt volna velem helyet és vacsorát. A második vacsora ugyanilyen volt, azzal a különbséggel, hogy az illem kedvéért valahányan japán vacsorát rendeltünk. Ezt részletezném. Belépünk a szálloda éttermébe. Minden a.sztal terítve vár, minden személynek külön asztal, minden asztalon harmincnégy porcelán edény. Mindenki külön-külön a maga harmincnégy cső dálatosan kecses és tarka porcelán edényéből vacsorázik majd. Cristen, hány órán keregztUl teríthették meg ezt az asztalt? És mit fogunk vacsorázni? Szépiát, rákot, polipot, halat, tengeri salátát... herkentyűt és ég — akarom mondani — tengerfenék tudja még micsodát? A polipok aprók, kocsonyásak és élnek, mozognak, egy szerre nyolc lábbal és meresztik szemüket. Az apró halak is fürgén ficánkolnak. Fogod a pálcikát, illetve csak fognád, mert az nem olyan egyszerű, közé csíped az élő állatot és kezdődik a dolog legnehezebbje. Nem, még nem a nyelés. Először a pálcika közé szorított ficánkoló állatkát be lemártod vagy tízféle folyadékba, a- melynek egyikéről sem tudod, hogy micsoda. A mártogatásnak sorrendje van, amit úgyszintén nem lehet megtanulni. Aztán mindenre elszánod ma gad, kitátod a szádat és az első falatot úgy próbálod megenni, hogy ne is érjen a nyelvedhez, fogadhoz — majd nyelsz egy nagyot, nehezet, mindenre elszántat. Aztán ijedt, majd diadalmas arcot vágsz és figyeled, miféle folyamat megy végbe gyomrod fenekén... Végül is a vacsora nagy részét megesszük, és órákon keresztül erről beszélünk. A krizantémfőzelékei több alkalom mai megkóstoltam. Nekem személyesen ízlett. A krizantémmártás valóban krizantémból készül. Nagyon sok színben, alakban és nagyon nagy mennyiségben ttt teremnek a világ leggyönyörűbb krizantémjai. A koromfekete halbörbe csomagolt, kavi árral töltött és fogpiszkálóra tűzött rizsfalatkák ízletesek, a nyers lazac úgyszintén. Az apró és 6riá.si tengeri rákok élve. sülve, főve, szárítva vagy akár füstölve, egyaránt fejedelmi í- nvencfalatoknak számítanak. Sokat ettünk belőlük. Na és megkóstoltuk a kínai tecskefészket is. Mutatóba hoztam is egy jókora szárított rákot és néhány szárított, a polinhoz hasonló, fiizetlapnyi nagy ságú szépiát. Akinek eddig mutattam, azt hitte, elrettentő példának szánom. Periig nem. Esküszöm, nagyon ízletes Nálunk az italhoz sós mandnlét esznek. japánban és sok más pontján a világnak szárított, sózott tengeri állatkákat. Tempurát, a japánok legkedveltebb ételét viszont csak egyetlenegyszer ettem, s fegyonclétemre sem lennék rá képes soha többé. Ez a forró, tízórailevesnek mondható étel tele van hosszú spagettival, amit pálcikával kell kihalászni belőle, és közben a levét a tányérból kortyolgatnod. Nva- kába is öntöttem egy ártatlan japánnak — természetesen véletlenül. Viszem a levest, egyensúlyozok vele, a- mikor a vfzc.sappal babráló ember fölegyenesedik, hátával alulról meglöki a kezemet, és... Mondanom sem keli, a tányér tartalma mind a nyakába löttyent, s mint viharvert tábornoki vállpántrnjtok, lógóit szegényen a spagetti Azt viszont kieoészftés- képp el keli mondanom, hogy ezt a levest csak nagyon forrón szabad á- rusitani. Hogy mégis élve tértem haza japánból? Hát Igen. Mert még n kért bocsánatot a szerencsétlen. Azt mondják, ez tipikus, ilyenek a japánok. A ledobott kilöimböl származó asz- szociéció kapcsán beszéltem a japán ételekről, s összefoglalva azt mondtam el, hogy minden ehetetlennek tűnő étel megemésztése és remek lak- mározások után is lefogyva jöttem haza. Ez ugyebár logikátlan. Pedig Így igaz. Jókat ettem és nem keveset, mégis lefogytam. És mennyivel többet esznek nálamnál a ispánok... Azt csak a szemtanúk tudnák bizonyítani. Arról viszont már soké* hallha^*unk, olvashattunk, hogy Japűnhan elvétve látni csak kövér embert, de ez a kövérség a mi molettségUnknek felel meg. S hogy japánban valóban nincs kövér ember, az nem csupán annak tudható be, hogy rengeteget és nagyon ésszerűen sportolnak, még csak nem is annak, hogy keveset esznek, mert ez nem igaz, hanem az az oka, hogy ételeik döntő többsége tengeri eredetű. Űk már évszázadok óta ott tartanak a táplálkozásban, ahová a gasztronómusok reális jóslatai szerint néhány évtizeden belül az egész világ eljut. Ez azt jelenti, hogy az emberiség táplálékának iksz százalékát — sok százalékát — a jövőben a tenger adja majd. Nem csupán az ésszerű táplálkozásra való törekvés, hanem a szükségszerűség is eljuttatja ide az emberiséget. „Ami a gyomromat illeti tehát, én már felkészültem a jövőre" — mondta ironikusan egy útitársam. Ha igaza volt, akkor jómagam is felkészültem. Mindenesetre néhány évtizedig még szeretnék kitartani a töltött káposzta mellett. Teaszerető ember lévén sokféle finom teát hoztam haza japánból. Néhány nappal megérkezésem után gyorsan el is fogyott az első doboz ceyloni teám. Ekkor beállít az egyik barátom, aki erősen influenzás. Teát kér, s én örülök, hogy japán itallal kínálhatom meg. Óhajával megkönnyíti vendéglátói szerepemet, mert a finom japán whisky már régen elfogyott. Olyan teát Ígérek neki, amilyent még életében nem ivott. Mutatom is neki a nagy szálú, koromfekete valódi japán szárazteát, s előtte bontom fel a celofáncsomagot. Aztán bele a teát a forró vízbe. És várunk. Töltök, de még színtelen az ital. Még várni kell! Várunk tehát. Aztán különös szagok ütik meg az orrunkat; hal, tengervíz, olaj szaga. És a tea még mindig nem hamuit meg. Néhány másodperces döbbenet, majd néhány perces hahotázás után végérvényesen is bebizonyosodik, ez nem tea. De hát ml fene akkor? Belenézek a teáskannába. Te jó égi Fekete, ujjnyi nagyságú, ceruza vastagságú valamik úszkálnak benne. Kihalászok egyet-kettőt, valahénvan vizsgálgatjuk, végül egyazon véleményre jutunk: nem tea ez biztos. Hát akkor micsoda? Fogódzkodjunk meg. A teaként kifőzött valami nem más, mint száritött tengeri pióca, vagy ehhez asonló, ami a forró vízben hús-harmincszorosan nagyobbra dagadt. Ilyen baklövés tucatnyi ért már Japánban is. De hogy itthon így melléfogjak, a saját házamban... ez már több, mint nevetséges. Énnek tudható be, hogy a japánból hazahozott krizantémfözclék receptjét 8 tervektől eltérően nem merészkedem kiprőhálni, majd alkalmazni. Inkább kitartok a töltött káposztánál. Jó bne bejárni vele Európát! J ó volt Ogyessziban ténferegal, nézelődni. Elindultunk ■ virosba, néztük a kirakatokat, figyeltük az embereket, s észre sem vettük, máris kint voltunk a híres ogyesszai lépcsőknél, majd a tengernél. Ma Is, bár vasárnap van, él, ayiizsőg a város, s mi megint ttt vagyunk a tenger partján, a személyi kikötőben. — Halljátok? Tíz perc múlva indul a sétahajő ~ mondják a barátaink és csábítanak, hogy ismét hajökázzunk egyet. — Nem keli sokáig csalogatni. Gyorsan leszurkoljuk az ötven kopejkát. s máris kiszaladunk a tengerre. Ma csodálatosan szép es nyugodt a víz. Tegnap pedig olyan haragos volt, mintha megbántották volna: a kis hajőcskánk orra szinte belebukott a hullámokba. a víz átcsapott még a korlátokon Is... .Akkor az ezüstösen fehér na.qy Kozmonauf JuriJ Gagarin és a Komarov nevű tudományos kutatöhajők Itt horgonyoztak a partoknál, ma viszont távol, a látóhatáron fénylenek fehér kupoláik, tányér alakú radarjaik. \- mikor visszatérünk, nem akarödzik rögtön elbúcsúzni a tengertől. Jó magunkba szívni sös illatát s nézelődni. Nézzük. csödál.iuk a szebbnél szebb, nagyobbnál nagyobb személyszállftó ha.i6kat. „Rosz- szija“ — mondja az egyik mammut felirata, a másiké; Ivan Franko. És mintha megbeszéltük volna, egyszerre sóhajtunk; Be Jó lenne bejárni velük a Fekete-tengert vagy akár az egész világot! Am HZ egyik barátunk sokkal reálisabb; — Nézzétek, ez tel.iesen lehetetlen! De az, hogy legalább a ha.jő belsejét lássuk, az elérhető vágy. Aztán a vágyból terv, s a tervből pedig lázas igyekezet lesz. Először a Rosszijára próbálunk feljutni. .A lányok szóval tartják a ..kapust", s mi mint rakoncátlan gyerekek, már félig fönn Is vagyunk a hajón. De valóban csak félig, mert a hajó egy óra múlva indul, s az utasokon kívül más nem tartózkodhat a fedélzetén. — Hát jó, ha erre nem sikerült, sikerül a másikra — isméteiget- tük. de valójában nem Is bízunk benne, hogy sikerülni fog. És mégis, Nemcsak nekünk volt szimpatikus az Ivan Franko költő nevét visélö utasszállító luxushajö fiatal kapusa, hanem mi is neki. Mikor megmagyarázzuk, mit szeretnénk, már szalad is. Mintha csak azt mondaná, várjanak, s ellenőrizzék eddig helyettem az igazolványokat, én máris jövök. És már itt is van, hozza az engedélyt. 3 mi azonnal az Információs központban vagyunk, majd beszállunk a felvonóba s röpülünk is a nyolcadik emeletre, akarom mondani a nyolcadik fedélzetre. A felvonó megáll, s míg a többiek kiszállnak, mi már az alattunk tátongó mélység fölött ámuldozunk. A lépcsó- ház olyan mély, mint egy nyolcemeletes épületben. Innen, ebből a magasból nézve a tengert, már szinte szakadék tátong alattunk. \ztán végigjárjuk az egész hajót, ámuiva figyel.JUk a berendezést, s szinte gyönyörűséggel hallgatjuk kísérőnk elbeszélését, mert hiszen 6 maga egy eleven krónika. Bejárta az egész világot, rengeteg élménye van. s a hajó bemutatását úgy Intéri, hogy egy-egy élménnyel Is megtoldja, sztnesitl. ■Az Ivan Franko a szovjet utasszállitó hajóhad költői flottájának első tagja. 1984-ben építették, nyolc fedélzete van, 750 utast képes a hátára venni. 19 ezer tonna a súlya, s 20,4 tengeri csomó gyorsasággal siklik a vizeken. Maga a hajó belseje külön kamrákra van osztva, s ezzel védve van az esetleges hajókatasztrófa ellen is, mert ezek a kamrák olyan rendszert formálnak, hogy a ha,ió elsUly- lyeszthetetlen. Mi ámulatból ámulatba esünk, nem győzünk eleget csodálkozni a látnivalókon, hiszen valójában még nem Is láttunk ilyen nagyszerű valamit. .Aztán valami összehasonlitásl fölUIetet keresünk, s afelől érdeklődünk, hogy az Ivan Franko a legmodernebb hajó-e. S itt jön a meglepetés; — Legmodernebb? .Nézzék — mondja a kísérőnk —. a Puskin, a Lenmorrtov. a Tarasz Hrihorovics Sevesenkó, amelyek ez után épültek, ennek a mintájára készültek, minden bizonnyal szebbek és modernebbek. Hét év, tudják nagy idő, nemcsak azért, mert az Ivan Frankónak ezalatt volt lde.|e bejárni az egész világot és az összes tengert, hanem azért is, mert azóta sok új és szép dolog született. Ezért a költői utasszállító flotta többi tagja még szebb, még modernebb — magyarázza szimpatikus tárgyilagossággal és nem kis büszkeséggel. E s hogy modern, azt ml is igazolhatjuk. Berendezése luxusszállóink berendezésével egyezik. Kajütjei légkondicionáltak és kényelmesek. A hajón se szeri, se száma a bároknak, szórakozóhelyiségeknek. Mozi, napi három-négy előadással. társalgók, uszoda felnőtteknek és gyerekeknek, könyvtár, olvasóterem, csodálatos éttermek, virágokkal, szö- kukutakkai díszített tánctermek. Kint, bár még rézsűt süt a nap, alig van öt-hat fok. Itt a medence üvegcsarnokában szubtropikus a levegő. Igaz. a viz hiányzik, de nem azért, mintha nem lehetne benne, hanem mert a tengerészek finnyásak s csak a tiszta, a partoktöl messze hullámző vizet szeretik. — Majd ha kihajózunk a nyílt tengerre — mondja kísérőnk is. Ha nyáron vagy ha délövi részeken járnak, egy gombnyomással odébb takarodik az üvegkupola, s az utasok élvezhetik a napsugarakat. És megyünk éraeletről emeletre, helyiségből helyiségbe, útközben he-benyitunk egy-egy kajütbe. Az utasok most rendezkednek be. Egyikük meglepődik, hirtelen maga mögé tünteti a nyitott koffer fehérneművel feltupirozott díszletét, mások szívesen Invitálnak. Igazán kényelmes utazás — és milyen olcsón! Még Moszkvában mondta nem kis irigységgel az egyik ismerősöm, hogy a szovjet emberek 170-230 rubelért körüljárhatják az egész Fekete-tengert. 700-800 rubelért Európát, És mintha csak az Ivan Franko utasszállító hajóról beszélt volna! Jó lenpe bejárni vele legalább Európát! NÉMETH kivan J l
