Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1971-11-23 / 47. szám
új ifjúság 9 József Attila versei: MUNKÁSOK Forgolódnak a tőkés birodalmak, csattog világot szaggató foguk. Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak, s mint fészket ütik le a kis falut. Egy nyál a tengeri termelő zabálás, — kis, búvó országokra rálehel a tátott töke sárga szája. Párás büdösség-felhő lep bennünket el. S hol zápfog rág, a város érdes része hol a vasbányák fuvallata ing, gép rugdal, lánc zflg, jajong ládák léce. lendkerék szíjjá esetten és nyalint, hol a fémkeblű dinamókat szopják a sivalkodó transzformátorok, itt élünk mi. És sorsunk összefogják a nők, gyermekek, agitátorok. Itt élünk ml! Idegünk rángó háló, vergődik benn' a múlt sikos hala. A munkabér, a munkaerő ára, cincog zsebünkben, úgy megyünk haza. Ojságpapir az asztalon kenyérrel s az újságban, hogy szabadok vagyunk — poloskát űzünk lámpával s a kéjjel s két deci fröccsel becsüljük magunk'. Elvtárs és spicli Jár a csöndben erre, részeg botlik, legény bordélyba lóg, mert hasal az éj s pörsenéses melle, mint szennyes ingből, füst alól kilóg. így élünk mi. Horkolva alszunk s törten egymás hátán, mint odvas farakás s hazánk határát penész jelzi körben a málló falon; nedves a lakás. De — elvtársaiml — ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött. Kiállunk érte, mint a kémény; lássáki És búvunk érte, mint az üldözött. A történelem futószallagára szerelve Igyen készül a világ, hol a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember vörös csillagáti TÖMEG Munkát! kenyeret! MunkátI kenyereti Jön a tömeg, jön a tömegi Mint a megriadt legyek röpülnek'róla a kövek. Szálló szikra apró szikra, mint ki a szemét kinyitja, ha vasdorong ütötte meg. A tömeg járó erdő rengeteg, ha megáll, vér a gyökere. Termőföld talpa, tenyera Százezer hegy a kenyere, itala nem férne ködnek s a ködök bár hegyet födnek, a tömegnek nincs kenyere. Kenyértésztaként dobódik, hánykO'lódik dagasztödlk^i a tömeg. Tömény őssejt, pUffeteg tapogatóit kibontja, nyúlik, válik amőbaként, más dudorait bevonja. Világ, bekap a tömegi Felleget fú orralika, 'odvas foga bérkaszárnyák görbe sora. Kapkod, nyúl, ahová ér, csűrért, gyárért, boglyáért, hétórai munkáért, a Göncölért, Fiastyúkért, bővizű alföldi kútért — Nyirkos, görbédé atyáim, édes, sovány leánykáim a tömeg. Körötte füstölgő' csövek. Folyót piszkál a szalmaszál, — ni, kapja, viszi már az ári és sodorja a padokat, a kisznlket, a kocsikat, a csákókat, a lovakat, a fölmutatott kardokat — öhl Minden más hiábavaló, az alku, az átok, a csönd, a szól ö az épület s az építő, lenn alapkő és fönn tető, a dolgozó, a tervező — Éljen a munkásság, parasztság, nem fogja polgári ravaszság, fölrúgja milliónyi láb, — húl tömegek, tovább, tovább, további BESZÉL A TEJ Csöpp, gyenge, csetlő-botló reggel. Guggolok llm-lomok között. Lágyan elülünk, komoly szemmel. Ajtatosak a teli köcsögök. Alszom s a világ szelíd máza áléivá sárgul szivemen. Várok a Vörös örlásral S vár sonka, kolbász, kamra hűslben. Vár föld és gyár — óh éhes, jössztel... (A tömött tejszín megremeg, álmában érinti csöpögve a bajusztörlö, tuskódad kezet.) A kislány, Marika, tízéves. Haja. arca barna, szeme kék. A városi orvos azt Írná róla, hogy: rosszul táplált. De a falusi ember csuk girhesnek mondja. Marika már két hete a családfő. Reggel öttől este hétig. Reggel ötkor ütrakéi az apja meg az anyja, a nagygazda' tanyája felé. Munkára járnak már két hete és az „otthont“ Marika kormányozza. Lehevert két szalmazsákon fekszik Jancsi, aki kilencéves, meg a hétéves Marci és Juliska, aki kétesztendös. A szalmazsákokban már csak szalmapor van, de ilyenkor hajnalban, amikor a szülők lekászólódtak róluk, csudajé, kényelmes fekvés esik rajtuk. Különösen, ha már Marika is útra kélt. ö is elindul. Kis rongyatt magára szedi, spárgával körülfont csizmába száll, megemeli a dnkkannát és elindul. Nagyon nehéz a cinkkanna. S az út hosszú. De reggel hatra mégis kiér a vasútállomásra. Hat érára fut be ide a pesti személyvonat. Ali is vagy tíz percet. Marika mindig pontos. Télen is időre kijut. Azaz, csak akkor, ha egyáltalán nekiindult. Mert nem mindig volt mivel és miért. Télen kétszer két hétig járt ki. Mindig olyankor, ha a szülék Is munkába indultak. A szülék tehát kétszer két hétig dolgoztak, de bérüket nem pénzben kapták, Nem Is zsírban, lisztben, vagy húsban. Ilyesmi nagyon régen volt. A bérüket borban fizette a gazda. Két liter bor a napszám. Mostanában Így fizettek a gazdák. Négy liter bort kerestek naponta a szülék. Ebből meg Is Ittak jócskán, különösen, ha a házban ennivaló egyáltalán nem akadt. De Marika reggelenként a négyliteres cinkkannával, a kanna tele borral, nekiindulhatott fogadni a pesti vonatot. Cérnavékony hangja a pöfSgö mozdony elé cincogott. — Bort tessék. Finom friss bort tessék. De nemcsak ő várta így szepegve, fázva a pesti személyt, hanem csizmás, bajuszos emberek Is rohantak a vonat elé. felszálltak a kocsiítra, végignyargaltak a vagonokon, és bizony Marika csak a lépcsőkön ácsorgó, friss levegő után áhítozó utasok szeme elé telepedett. Didergett, a foga is vacogott. Néha Jobban Is a kelleténél, amikor nagy-nagy emberismerete hajtotta valamelyik kiszemelt felé: — Bácslka, vegyen! Ez a leg jobb, ez a bor... — Nénike, minden reggel kilúgozom a kannát. Tiszta. Vegyen... — Csak tíz fUlér poharanként. Néha öt pohárral Is eladott. Egyszer a télen egy nagyhasú ember a kannából ivott. Kétoldalt lefolyt a bor. úgy nyakal- ta az Italt. A felét klltta és egy pengőt adott. De leginkább csak negyven-ötven fillér bevétele volt Marikának. A pénzen kenyeret vett a faluban. Kilóját harminc fillérért. — No. te kis árva — mondta egyszer a pék. — Te istápolód a családot? — Én hát. De már nem sokáig ám. — No nézd. Hát meddig? D e erre nem felelt Marika. Az apja átkorödásaira gondolt. meg a többi szegény dühödt suttogására, hogy; eccer aztán megfogjuk az urak nyakát... De ezt nem kötheti az orrára se a péknek, se senki pénzes embernek, S így. Ilyen magabizó mosollyal ment ©I reggelenként a boron szerzett pénzzel kényérért. De mindig rjehezebb tett az üzlet. Mert a vonaton az egyik állomástól a másikig utaztak a boros emberek. Jegyet váltottak. beszálltak a vagonokba, felkeltették az alvókat, és így kínálták az italt. Az állomásokon alig-alig vett valaki valamit. Marika úgy állt a sínek mentén, a szakadó esőben, mint az ázott madár. S csak fel-felhördUlt rekedten a kétségbeesése: — Bácsika... A gondjára bízott családra gondolt. Jancsi meg Marci meg Juliska ma sem kapnak a „reggeli" mellé kenyeret. S az egyórás úton a mély sárban cammogva, köhögve, le-iemaradt a többi boros mögött. Mind megelőzte. Megtett ember, asszony volt valamennyi, csak ö volt kicsiny. De Marika ennek nagyon örült. Mert addig jé, amíg ő viszi a bort az állomásra. Ha az apja vinné, vagy az anyjt, ez azt jelentené, hogy elfogyott a munkájuk, s a maradék bort árulják, ök is nyargalnának hazafelé a tele kannákkal, káromkodnának, néha megállnának és nagyot húznának az italból. Mint a többiek, előtte, az úton. Mama egyetlen pohárral sem árult. 5 otthon karé) kenyér sem volt. A gond a fejét, a nehéz kanna a vállát, a a mély sár a csizmáját húzta. A ház előtt elszórt téglákat szedett össze. Az ajtö elé hordta, s egymásra rakta valamennyit, s rájuk állt. Csak Így érte el az ablakrésen belül lógó kulcsot. Kinyitotta az ajtót. A téglákat szétrakta. Amire a szobába került, a gyerekek már ébren voltak. Kiráncigálta őket rongyaikból. A két nagyobbik gyerek hamarosan elkészült. .A kicsit ő mosdatta. Asztalhoz ültek. Marika a kannát az asztal közepére tette. Minden gyerek elé pléhtányért, meg kanalat rakott. Összekulcsolták kezüket, s a MiatySnkot mondták. — Kenyér máma nincsen — szölt rájuk ima végeztével Marika. Elharapta nevethetnékjét, mert most újra rászedte Marcit. Ez a kis istentelen, azt mondta tegnap, hogy: — Ha megint nem lesz kenyér, akkor nem mondok Mi- atyánkot. Kiöntötte a bort a tányérokba. A gyerekek nekiestek és kanalazták... Juliska cstk piszmogott. Marika ölbe vette es ravaszkodva, gügyögve bele-bclediktálta a früstököt. Amikor végeztek; felálltak. Kicsit szédültek, tántorogtak és csuklot- tak. Az eső szakadt, Jancsi meg Marci elmentek az iskolába. Mezítláb, kalap nélkül. Marika elmosogatta az edényt. Ö nem piszkltott tányért, kanalat. A kannából Ivott mély, nehéz kortyokkal. Aztán kiment. Szédült egy kicsit s tántorgott, de megtámaszkodott az ajtóban, s körülnézett az udvaron. Bóbiskoló kis húgét a karién tartotta. A szomszéd aitóba is kiállt egy kislány. Marika volt ö ő Is. Ilzéves, de a szomszédék, a különbség kedvéért Marikának szólongatták — Mán elküldtem őket az oskolába — szólt át hozzája Marika. — Én is mind a hármat — felelt Márlka, és két öklét na- gyosan köténye alá dugva hallgatott egy kicsit. Aztán magkérdezte: — Mind fröstököltek ? — Mind. De máma se vót kenyér. — Kenyér nálunk se vöt — bólongatott Márika. — De nekem a borbul se Jutott. — Kenyerem nincs, leiköm — mondta Marika. —- De bort adhatok. Erre Márika átjött Marikához. Bementek a szobába. Az asztalon állt a kanna. Márika nekiesett. Sokat, nagyokat kortyolt belőle. Amikor végzett, megfogózkodott az asztalban. — Mindig szédülök tőle — mondta akadozva. — Mindig, ha bort iszok. — Én Is. Ez meg hortyog tőle — mondta Marika, s a karon ülőre mutatott. Álltak, szédültek, és szemük borúsan, anyányi gondokkal terhelten pislogott. Bólogattak. Nehéz fejük le-lekókadt. Aztán lehajoltak az asztal szélére. Onnan lecsúsztak a földre A karonülö szuszogva, fuldokolva siklott te melléjük. Marika meg Márika most már egészen elengedték magukat, és anyányi kötelességekkel terhes kis fejük álomba szédülten hullt a szalmazsákra. GERGELY SÁNDOR: Kassák Lajos versei: MUNKÁSOK Rokonaim vagytok s így halkabtwn Illessen benneteket a dicséret. Ó, testvér és jöbaráti Kint állok az út szélén s nézem, hogy jössz hazafelé félvállra vetett kabáttal arcod barna síkjain számlálhatatlanok a ráncok A nyomorúságos napi bérért mit végeztél ma? Tüzes vasat kalapáltál deszkát gyalultál simára lábbelit készítettél vagy akármi volt a dolgod - úgy érzed, alaposan kifacsartak s ha majd lehajtod a fejed legjobb lenne örökre elaludni. Ne keseregj miatta, hogy alig vesznek emberszámba. Ha nem is hiszik el a jövő kulcsa a te kezedben van letéve te hordod váltadon a zsákot amiben egymáshoz zsúfolódnak a kemény gabonaszemek. Évezredek óta sok erő és akarat dac, elszántság gyűlt benned össze. Nem szívesem hajtod meg a derekad hogy alázatosan könyörögj de örömmel látsz vendéget s a legjobb falatokat tálalod elé. Meginvitálsz, ha teheted s ha tehetem, én Is meglnvitállak téged. Testvérek és szövetségesek vagyunk egy óriási fa érésben lévő gyümölcsei. A múlt, ami mögöttünk van s a Jövö, aminek kapuját döngetjük egybeköti sorsunk. Nem jelent semmit, hogy különbségek vannak otthonunk és szerszámaink között mindnyájan a valóság arcát mintázzuk s kudarcaink sem ejthetnek kétségbe. Ha ma ledöntemek, holnap újból talpra állunk s jöhet ránk megint újabb vihar kéz a kézben, váll váll mellett nézünk vele szembe. NÉPGYÜLÉS .Ablakok látva láttak, ajtók csikordulás nélkül kltárulkoztak. Házak falain titkos jeleket lehetett olvasni, mint a szent könyvekben. S ezek a jelek egyre hangosabban égtek és éber összeszeretkezett tömeget verbuváltak a tecekr*. .A város felforrt. Gazdagok ijedten álomba «sendesedtek. Nyavalyások antikriptusrél fantáziáltak a bűzös kórtermekben. De a nap az ég középpontjába szúrta magát rendületlenül. Ezen a napon világéhesen föltápászkodoct a vörös zendülés. Égy csupaszem Isten világított húsööl és vérből 8 csak ők a sápadt, piszkos emberek dominálták az erőt. Görbe hátú szabók, kiégett szemű kovácsok vérmesen fölkakasodtak. Égő tribünökről az Időt döngették s lent az Igazság angyala összeboronálta a ecstvéreket. A töld borzongott és süllyedni akart minduntalan. De ők csak álltak. Csak terebélyesedtek. Markukban volt az idő kereke s a szemeikkel már fölltták a terei Mindenki hitte: betelt a mérték! Százak eorkábél egyszerre tölorgonázott a vágyak bizonyossága. Valaki eszelősen prédikálta; Mi vagyunk az erő! A Teremtés! Az Élet! Zstdök fejében évszázadok pogromal égtek el egy perc alatt az öröm máglyáján. Ctcalányok letörölték magukról a gyalázatosság maszkját. Oszlövér anyák napra támogatták angolköros fiaikat, a legöregebb munkások Is lerázták magukról a gyárak, templomok és kocsmák rettenetéit. Boldogan mindenki belevetette magát a teljesedések örömébe... És ekkor a látás hirtelen összegubancolódott. Egyszerre senki sem érezte maga mellett a párját. és a felzendUlt puskák könyörtelenül beléjük ojtották a halált. FIATAL MUNKÁS Hozzád beszélek, aki nem vagy több és nem vagy kevesebb nálam, akit embernek mintázlak, bár értelmetlenül duzzogsz s hetenként hat napra fellsmerhetetlenné mázol a gyárak piszka Kidolgozott kezemet beleteszem a kidolgozott kezedbe. Testvér! Mi az erő fial vagyunk. Elválaszthatatlanul egyek vagyunk az űrben, mint a vándorló meteorok és a kicsépelt búzaszemek. A lávázó vér kovácsol minket össze. Sohse kérdeztem hány éves vagy, ml a neved, honnan gombolyítod a sorsod? Ka összebukkanunk, sohse csodálkozom, hogy szőke vagy 0, mi értjük egymást rettenetesen. barna a színed. Véletlenek és évszázadok hiába gyötörnek minket. A hidag alánk hevernek. Hidak örömmel kölykeznek nekünk hidakat, és tudjuk, vérünkben dolgozik az igazságtevés órája és tudjuk, csak a mi rombolásunkon kövezhetik tel az új falakat Aranyat, fényt és meleget préseltek belőlünk. De mi hiszünk a felásitott kapukban és a szabad utak lehetőségében a szabad mezőkön. Utcák keresztjein Ismertelek meg. A kidobottság nyirkos ege alatt, az Idétlen szeretkezésnél, a kenyértelenségben, az iskolakerülésnél, az olcsó tolvajkodásnál, amiknek rádkovászolödott az árnya s most sötét bélyeggel a homlokodon mindenáron Indulni akarsz. Indulni akarunk a magas töltésen. Lent eszelősen összemosakodtak a partok. De mi ismerjük a célt. Hitek máglyáznak. Máglyák énekelnek. CölI CélI Az élet boldog zászlói lobognak a térben. Ú, megtalált fiatal testvérem.
