Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-21 / 38. szám

í 8 ú|ipg eopold Pergler tiataliír becsapta L maga mögött az ajtót, és Így kiáltott vissza: — Sohase láttok többé... Aztán sértett méltósággal le* sétált az atyai ház lépcsőjén, és a sötét kapualjon át kiment a komor brllnni utcára. A jobb családok fial rit­kán válnak meg másképpen otthonuktól. Ha nem sértődnének meg, miért is hagy­nák ott tulajdonképpen a jólelkü édes­anyát, aki takargatja adósságaikat, amig lehet, az öreg perlekedő szolgálót, akinek még lágyabb a szive, eladósorban levő nővérüket, meg a hűséges kutyát, amely szereti a fiatalurat. Sajnos, a házban ott van még a mo­gorva apa is, aki nem akarja megérteni, liogy az ember csak egyszer fiatal... idős Leopold Pergler rövidáru-keres­kedő nyilván sohasem volt fiatal, ámbár a házon ott áll a cégtábla: Ifj. L. Pergler, ami egészen érthetetlen mődon éppen az öreg Perglert jelentette. A fiatalúrnak nem volt érzéke az üzlethez, ellenben ki­tűnően tattrfckozott, tökéletesen játszotta a llcitáclő máriást, s a naslvaslban ritka szerencsés keze volt. Huszonegyest csak elvétve játszott... Igen, és aztán ott vd- ak ez operettszlnhéz kis balett-táncos­női. mindenekelőtt KIW, s persze annak a utász századosnak a felesége, meg egy csomö más nő, mert a fiatalúr jővégású legény volt. Mindezek a tulajdonságai azonban eb­ben I percben nem sokat számítottak. Kegyetlenül Összeveszett az apjával, s egy rongyos ötkoronással a zsebében hagyta el családi házát. Először azt la az apja lába elé akarta dobni, de aztán meggondolta, mert egy ötös mégiscsak jobb a semminél, majd a kávéház felé vette útját, hogy átgondolja jövendő éle­tét. Nem sejtette, hogy egyhamar nem tér vissza a zord atyai házba, és hogy az Ifj. Pergler L. cég fölött eljárt az Idő. Az az öt korona nem volt akármilyen pénzdarab, annak az összegnek a mara­déka volt, amely öt a családi örökségből megillette. Idősebb Pergler úr összeszé- molta a fia adósságát, hozzáadta, mennyi pénzébe került eddig, természetesen mint igazi kereskedő, a kamatról sem feledke- zeöt meg. s egybevetve a mérleg tarto­zik és követel oldalát, arra a megállapí­tásra jutott, hogy a fiatalúr kontóján !>ppen öt korona maradt, amit haladék­talanul és nyugta nélkül kifizetett neki. 'Az anya jajveszékelt, az öreg cseléd mérgesen csapkodta az edényt a kony­hában, a kisasszony toporzékolt, hogy in­kább lemond a hozományáről, a hűséges kutya pedig, minthogy az egész dolgot fölöttébb mulatságosnak találta, vidáman ugatott. De az apa komor és hajthatat­lan maradt. így tehát Leopold elment, becsapta ma­ga után az ajtót. Nem volt naiv, tudta, hogy öt koronával nem sokat kezdhet. Homantikus sem volt. s egyáltalán nem szándékozott egyszerre feltenni a bank ellen, abban a gyeimeiteg hitben, hogy tgy reggelre milliomos lesz. Ahova kár­tyázni járt, onnan öt koronával egysze­rűen kidobnák. Csak Pergler nagyapa kezdhetett el még ennél Is kisebb összeggel seftelni, de akkor más idők jártak. Ma köztársaság, ban élünk, a régi Ausztria összeMnJott, ma az üzlethez töke kell. S a kártyá­hoz még inkább... Ifj. Leopold Pergler leült a kávéházban egy üres asztalhoz, elökelöen intett fe­hér ápolt kezével, melyet nagy hamis pecsétgyűrű díszített, és a föpincér eléje tett egy kávét. a tudná, hogy ma nem fizetek! — gondolta búsan Leopold. Aztán gondolatban sorra vette összes hölgylsmeröselt, azokat, akikről feltételezte, hogy maguk Is Inkább ajándékokra várnak, eleve elvetette, csak azokat vette szám­ba, akik segítségére lehetnek. Furcsa möd nem sok a'kadt közöttük ilyen. S ami még rosszabb, valamennyi csúnya volt. Végül IIRI MAREK; A férfi elmosolyodott: kérdést: tud németül? Leopold bőltnóott: — Jól? Leopold most már felfortyant: — Ha az apám küldte, akkor hordja el magát. A férfi meghajolt: — Engedje hogy bemutatkozzam. Jan Kekule vagyok. Kissé furcsa név. ugye? De aki viseli, nem ostoba fráter. Arról nemsokára meg- gyózódhet. Í5nt Le<^ld Perglemek hív­ják. Egyébként a Leopold pompás név. Ez az ember vagy bolond, vagy ho­mokos, gondolta Leopold, és megvetően meg. A főherceg A szerző „Régi bűnUgyl történetek“ című kötete a közeljövőben jelenik meg a Madách Könyvkia­dónál. Is arra a nem túlságosan kecsegtető gon­dolatra Jutott, hogy legjobb lenne, ha kezdetben egy bizonyos középkorú masa- módhoz járna aludni... A kávé nem trlett neki, felhajtotta a szódavizet, de majdnem kiköpte a föld­re. Kémle kellett egy vermutot, ha már az ember nem fizeti meg a kávét, telje­sen mindegy, ha a vermutot sem fizeti meg. Pattintott az ujjával, és rendelt egy pohár vermutot. Hiába, csak ahhoz a masamődhoz me­hetek. Lágy szive és takarékbetétje van. Tudom, hogy az ilyesmi kellemetüen, szin­te becstelen dolog, de hát mit lehet ten­ni? Minden kezdet nehéz. Kiki biztosan nem tartana el. Észrevette, hogy egy ismeretlen ember, aki a kévéház sarkában ül, már hosszabb Ideje merően néz rá. Leopoldnak az a kellemetien érzése támadt, mintha azt az embert valahonnan ismerné, de nem tud­ja, honnan. S emellett a legkisebb kedve sem volt hozzá, hogy Idegen emberekkel törődjön. Elég sok baja volt magával. Mikor már jő ideje üldjigélt borús arc­cal, magába roskadtan az asztalnál, a a pincér a vermutos poharat is, meg az üres kávéscsészét is elvitte. Leopold sze­me Ismét találkozott annak az ismeret­len férfinak a tekintetével. Nyugtalanság vett rajta erőt: a végén még detektív lesz! De hát miért küldött volna utánam apám detektívet? Ha detektív volna, nem ülne a kávéházban, és nem bámulna rám olyan feltűnően. Egy detektív nyilván óva­tosabban viselkedne. Ekkor az Ismeretlen férfi felemelkedett helyéről, odament Leo­pold asztalához, meghajolt és azt mond­ta: — Megengedi? Leo'pold csupán vállat vont. A férfi leült vele szemben. — Gondjai vannak?, — kérdezte rövi­den. Leopold konokul hallgatott. — Pénz? — szólt Ismét a férfi, és furcsán elnevette magát. Leopold Iclnyújtőztatta a lábát. — Ajánlhatnék önnek egy ragyogó üzle­tet. Leopold felvonta a szemöldökét. összeszorftotta az ajkát. A pincér épp akkor haladt el az asztaluk mellett, és Kekule úr felemelte a karját: — Hozzon nekünk, kérem, egy üveg vöröset. — Mit akar tőlem? — kérdezte komor arccal Leopold. — Art akarom megmondani önnek, hogy csodálatra méltó arca van... Már régóta járok ön után. — Megmondaná, miért?-- Az arca miatt... vaiőban tökéletesen megtévesztő a Habsburgokkal való hason- löságe... Leopold Pergler érezte, hogy tátva ma­rad a szája ámulatában. férfi elmosolyodott; — Én ugyan­is tanulmányozom a nemesi csa­ládokat. Mondhatnám, tökélete­sen ismerem őket. Szükségem volna rá, hogy együttműködjék velem. Eleinte, mondjuk, tízez­ret fizetni önnek. Leopold érezte, hogy verejtékezni kezd a homloka. — Évenként? — kérdezte, hogy bizo­nyos legyen benne. — Havonként. A pincér éppen az asztalra tett egy üveg vavflneclt, fgy Leopold nem mond­hatta az ismeretlen, vagy már Ismerős Kekule úrnak, hogy félndtás. De annak tiartotta. — Eleinte, ismétlem. Aztán ez aiz ösz- szeg emelkedni fog. Az ön járadékát meg­közelítőleg évi félmillió koronára becsü­löm. Kekule űr teleöl töt te a poharakat, s a magáét felemelte. Arca rövid időre el­tűnt a bor vörös szikrázása mögött. Leopold nem nyúlt a maga pohara után. Kezdte untatni a dtriog. Boloiid dolog az egész, neki pedig komoly szállásgondjal voltak. — Barátom — mondta a szemben ülő férfi —, ön iHzonyára nem hisz nekem. Nem csodálkozom rajta, tény, hogy na­gyon merész gondolat, legalábbis eleinte annak látszik. De ha megbarátkozik vele Megenged egy köztársaságban senki sem beszél szíve­sen Ilyesmiről. A régi idők elmúltak, a régi nemességet felszámolták, és a csá­szári dinasztUa sarja... — Mit bolondozik? — szakította félbe máris Leopold. — Vagy megmondja, mit akar tőlem, vagy fogja a borát, és tűnjön el innen. — Nagyon hirtelen természetű és kissé tiszteletlen. De elnézem magának, és ké­rem, hogy hallgasson meg. A nénikém Bécsben él, és monogranahlmzéssel foglal­kozik. Nem is gondolná, milyen jövedel­mező az ilyesmi. Minden főúri háznak ö hímzett. A műhelyében éppoly kimnyen találkoritat egy főhercegnővel, mint Itt Briinnben egy öregasszonnyal az utcán. A főhercegnők egyébként ma már eléggé benne vannak a korban ... A hercegnők­ről nem is beszélek. A hercegnők meg­közelítőleg negyvenévesek, s ha nincse­nek férjnél, kezdenek hasonlítani az agg- szüzekhez. A grófnőket meg a bárónőkéi — nem számítom. Gyerekkorom óta, arisztokraták közt mozogtam, és alapo­san megismertem az egyes családokat. Ma e tekintetben szakértőnek számítok a barátaim között. A Thun-Hohenstelneket ugyanolyan jől Ismerem, mint a lichnov- sl^akat. A Dietrichstein hölgyekkej épp­úgy kapcsolatban álltam, mint a Win- dischgratz kisasszonyokkal, és meg kell mondanom, hogy Mária Valentina Gabriel­la, aki Bécsben tartotta az esküvőjét Jan ratlbofl herceggel, rendkívül szép hölgy volt, s a nénikém a legfinomabb öltések­kel varrta ki a monogramját, ismerem a Mettemich-Winneberg-családot, bejáratos voltam a Lövenstein Wertheimekhez, nem Is beszélve a Lobkovritzokről, Schwarzen- bergekröl, az ősi galántal Esterházy nem­zetségről vagy az Auersperg grőtokről. Engem leginkább a házasságaik és a bot­rányaik érdekeltek; biztosítom önt, hogy volt belőlük elég, és nagyon Izgalmasak. — Bocsásson meg, de én... — próbált Leopold közbevágni. ekule úr azonban elemébe érez­te magát, nem lehetett őt meg- áUItani. — Lehet, hogy ön azt mondja: miért nem lett akkor valame­lyik gróf családi levéltárosa... A probléma az. hogy ma már nem élnek valami fényesen, és sokan közülük egy­szerűen nem tarthatnak családi levéltá­rost, még ha akarnának sem, és több­nyire nem is akarnak. Az öregeken, aki­ket megfosztottak a elmüktől, valamiféle fáradtság lett úrrá. Csalódottak, elvesz- teték életük értelmét, s nem érdekli Őket a családfájuk... De szerencsére vannak, akiket ez kétszeresen is érdekel. Azokat, akik a elmüktől megfosztották őket. Nem is gondolja, Lecsóid úr, hány republiká­nus szeretne kapcsolatot teremteni a ne­mesi családok tagjaival! Hát még ha az uralkodőház egyenes leszármazottjárö! van szó! Szóval egyszerűen a kötelességem, hogy Habsburg-sarjat csináljak magáböl. Meg aztán szükséges is, mert én is fogy­tán vagyok a tartalékaimnak, a bécsi né­nikém pedig már öreg. Nos, hát. érti, miről van sző? — Engem csak az érdekel, ki fogja ne­künk fizetni azt a rengeteg pénzt, ami lói ábrándozik? Hiszen maga szerint az arisztokráciának nincs pénze. — Attól nem is várjuk. A főnemesség­től csupán a családi kapcsolatokat vesz- szük kölcsön. A pénzt pedig majd ama- zoíktől kapjuk. El se tudja képzelni, hogy fog őrülni a kereskedelmi bank igazga­az ember, egészen reális. Megvalósításé- ha nála vacsorázik majd! Vagy hogy hoz egy olyan férfiarcra van szükségem, mennyivel £ényescbb lesz a nagyhentcs mint amilyen az Bné... Valóban senW sem lányának az esküvője, ha megjeleni raj- mondta még önnek, hogy tipikus Habs- ta Lipőt főherceg! burg-arcvonásai vannak? Természetesen a (Folytatjuk) # M. F.: Versei közül Az idén címűt érezzük a legsike­rültebbnek. Megközelítően jé még az Apám című. A többi, különösen a Ballada egy anyá­ról és az Emberevők, elnagyolt, üres prózai Küldjön többet ver­seiből. Addig Is olvassa el biz­tatásként Az Idén című versét: / Az idén jobbra tekeredett száraz gallycövekein a pasznly. / Hullámban szóródtak felém / a búzatáblák / zöld kalászai. / Letűnt a pipacs ideje / jövő ta­vaszig nem sirathatjuk... / A táblák felett csecsemő hever kacagva / csattan orcáján az aoyatej / s kezecskéi / gyakran belekapnak / az égbe. / — Tanuljon, művelje magáti # G. S Chotfn (Hetény); Dolgozzon továbbra Is szorgal­masan. Néhány rajzát az elkö­vetkezőkben közöljük. # „Vadvirág“: 0] verseiben határozott fejlődést látunk. A Haláltánc Játékossága és az ön­zés című komorsága fogott meg. BiztatjukI Küldjön újabb verseket! 10 „Fortuna“: Versel tűi Is­kolás Izűekl Gondolkodásában sem érezzük a nagyobb távla­tokat, a mélyebb látást. Tanul- jonl önre bízzuk, hogy foly- tatja-e a versírást. 0 „Egy fradista“: írásaiból egyelőre hiányzik a mélyebb látás, Illetve láttatás. Naivan megírt, erőtlen történetecskék csupán. Nincs légkörük, leve- göjükl Tanuljon­0 „Szigorlat“; Az az érzé­sünk, hogy eddig még nem gondolkodott el Írásai monda­nivalóján. Először talán ezt kel­lene tisztáznia, hogy komo­lyabb munkát végezhessen, tgy csak annyit mondhatunk, hogy túl sokat ír — majd ha keve­sebbet ír, azokból az írásaiból küldjön. 0 „Névtelen“: Számtalan­szor jeleztük már rovatunkban, hogy azokkal a küldemények­kel, amelyekben nem szerepel a teljes név és elm (a jelige mellett) — nem foglalkozunk! III. Március harmadikén ugyanaz a hang szólalt meg a 29,8 méteres hul­lámhosszon, és mint a Szabad Német Rádiót mutatta be. Bejelentette, hogy a Gestapo meg nem értése miatt ez­úttal Hamburgból kényszerülnek su­gározni. Egy nappal később a bemon­dó nagyon szívélyes hangon kért bo­csánatot a Gestapótól, mível olyan sok gondot okozott neki az adóállo­más keresése, majd a végén bejelen­tette, hogy Ismét Berlinből adnak. Ez a macska-egér játék a Gestapo bosz- szúságára elég hosszú Ideig tartott. Csak akkor lett vége, amikor a né­met beméröállomásoknak sikerült egyértelműen tanúbizonyságot szerez­ni, hogy az adó nincs Németország területén. Az adó egész Idő alatt nem ott volt, ahol keresték, hanem Barcelo­nában. Az adásnak a Spanyol Köztár­saság összeomlása vetett véget. A lehallgatók nagy meglepetésére nemsokára megszólalt ugyanaz a hang ugyanazon a hullámhosszon. Azt ajánlotta a Gestapőnak, hogy szerez­zenek egy gyors hajót, mert az adást a Balti-tengerről sugározzák. Most már azonban a Gestapo nem „ült fel“. Rövid Időn belül sikerült nekik le­leplezniük az adót, mert ekkor már valóban Németországból közvetítet­tek. A rádióállomás egy teherautóba volt beszerelve. A bemondót, Ernst Nieklscht és húsz társát a bíróság életfogytiglani börtönre ítélte. SZOMORO KÖZJÁTÉK A prágai adóállomás 1939. március 15-én reggel bejelentette Hácha elnök tárgyalását Berlinben, és nyugalomra hívta fel a lakosságot. Még mielőtt a német tankok és gépesített csapa­tok elérték volna Prágát, az Ordner egyetemisták megszállták a Csehszlo­vák Rádió vlnohradyi és karllni épü­leteit. A rádió német nyelvű adásá­nak bemondói közben elkészültek a közvetítésre a Vencel téri Nemzeti Múzeum előtt. Tíz óra negyven perckor elérke­zett a pillanatuk. Ekkor a Prága II. adó hullámhosszán hangzott fel ez az adás; „Hier 1st der Volksdeutscher Rund­funk Prag II­A járdák telve emberekkel. A ke­zek nemzetiszociallsta üdvözlésre emelkednek. Lelkes Hell Hltler-kö- szöntés hangzik körülöttünk. Most haladnak el mellettünk a német haderő első gépkocsijai. Elérkezett a történelmi pillanat. 1939. március 15-én tfz éra negyven perckor Adolf Hitler csapatai elérték a. vá­ros szívét, a Vencel teret. Szent Vencel méltóságteljesen szemléli magas emelvényéről a tábori szür­kébe öltözött német katonákat és járműveket.-.“ Abban a pillanatban, amikor a két riporter befejezte adását, az első né­met katonák már elérték a Csehszlo­vák Rádiö épületét. Megszállták a be­járatot és kíváncsian nézegették az előcsarnokot Némelyek benéztek a zárt udvarra Is, ahol hirtelen kétség- beesett kiáltás, majd sötét, tompa ütés hangzott fel. Az udvar köveze­tén egy amberalak feküdt, Pavel Donner, a prágai rádió szlovák nyel­vű bemondója életét áldozta, így til­takozott az önkényes német megszál­lás ellen. A himmler-hadmOvelet Ugyanezen év augusztusának ele­jén a Sicherheitsdienst főnöke, Rein­hard Heydrich SS-Obergruppenführer mosolyogva fogadta dolgozószobájá­ban az egyik beosztottját, Alfred Nau- jocks SS-Sturmbanführert — régi is­merősünket. Mellőzve minden katonai szertartáskodást, hellyel kínálta, és azonnal a tárgyra tért; „Az akció amellyel megbízzuk, tit­kos birodalmi ügy. Egy megadott idóben kiválasztott embereivel meg­száll egy német rádióadót, és len­gyel nyelven a mikrofonba olvas­nak egy hazafias felhívást. Az ak­ció közben tilos kapcsolatba lépni a helyi rendőrséggel vagy a Gesta- póval. ön és emberei civilben lesz­nek, és semmi esetre sem tarthat­nak maguknál olyan okmányt, mely az SS-hez vagy az a Sicherhelts- diensthez való kapcsolatukat Iga­zolná. Az akció előkészítésére negy­vennyolc érája vani“ Naujocks méltónak bizonyult a „fő­nök" bizalmára. Kiválasztott hetet az emberei közül, ebből az egyik gya­korlott rádiótechnikus volt, a másik tökéletesen beszélte a lengyel nyel­vet. A különítmény két nap múlva a gllwlcei „Haus Oberschlesien“ szállo­dában ütötte fel tanyáját. Naujocks a vendégkönyvbe Hermann Koller, bá­nyamérnök néven Iratkozott be. Ha­sonló foglalkozásokat választottak emberei ts. Néhány napot a rádióállomás kör­nyezetének felderítésével és a rész­letes tervek kidolgozásával töltöttek. Majd Naujocksot váratlanul Oppelnbe rendelték. Itt Müllerrel, a Gestapo birodalmi főnökével találkozott. Ez még egyszer ellenőrizte a végrehaj­tási tervet, s hogy az akció még hi­telesebbnek látsszék, megígérte, in­tézkedik, hogy a Gestapo emberei „konzerveket“ helyezzenek el a gll- wlce! rádióállomás előtt. A „konzer- veken“ lengyel katonai egyenruhába öltöztetett, agyonlőtt koncentrációs tábori foglyokat értett. Augusztus harmlncnegyedíkén ko­pogás ébresztette fel Naujocksot dél­utáni pihenéséből. A szálloda portá­sa a telefonhoz kérte. A vonal másik végén Heydrich jelentkezett, nagyon röviden: „A nagymama meghalt!“ Naujocks azonnal riasztotta embe­reit. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom