Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-14 / 37. szám

KETTESBEN P éntek este van, tizenegy éra. A házak sorban vakok, egye­dül a fal'J közepén, Fröhlich- éktől szűrődik ki vüá^sság. Kéményükből vastag füstosz­lop ágaskodik, a kerek lisztes arcú hold felé, Karcsi bácsi, a pék már begyújtott a kemencébe. Fröhlichéket írtam, de azt is írhat­tam volna, hogy a Vrakunai Hnb pékségében, ahol naponta négyszáz­négyszázötven kilő kenyeret sütnek. Ez a mennyiség határozza meg napi teendőiket, életrendjüket. Péntekről szombatra virradóra tizenegykor kez­denek. A hét többi napján — vasár­nap kivételével — hajnal kettőkor. Az első háziasszonyra egy-két ke- mencényi friss kenyér mosolyog reg­gelenként. A délelőtt folyamán még két, néha három kemencével sütnek Elaludni nem szoktak. Persze a liszt minősége és az időjárás sem egyforma, lassabban kel a tészta, ki­csit nehezebb kifüteni a kemencét. Ilyenkor néha hétre-féí nyolcra el­fogy a- kenyér, és pár percet várni keli az újabb eresztésre. — Elalud­tak? — kérdik az ajtóban álló asz- szonyok. Karcsi bácsi tréfával. Bözsi néni, a felesége pedig mosollyal szokták nyugtázni a kérdést. A füstoszlop időközben feladja a harcot, a parazsak behunyják sze­müket, a tűz magáin roskadva hall­gat. Lassan éjjel egy óra lesz, de ők még egy pillanatra sem álltak meg. Művelet műveletet követ, dolgoznak szótlanul. Beleszltálják a lisztet a kovászba, egy kis vizet öntenek hoz­zá, beindítják majd leállítják a da. gasztó gépet, letakarják a tésztát... — Jő lesz? — Jé! Majd kezdődik a köivetkező műve­let. Karcsi bácsi méri a tésztát. A mér­leg bal tányérjában egy kiló tíz dkg súly van. Lehasit egy darabot a tész­tából és a mérleg jobb tányérjába dobja. A tányérok egyenletesen hin­táznak, legfeljebb egy-két dekányi eltérés mutatkozik. Ilyenkor hozzá­csípi azt a kis masszát... Bözsi közben a kosarakat lisztezi, majd a tésztából gömböket formál, megisodorja, elnyújtja, s így helyezi el a kosárba. Vagy tizet készít el addig, amíg Karcsi bácsi leméri azt a negyven darab egykilós tésztadara­bot, amennyi egyszerre a húsz-hu­szonöt darab kétkilóssal befér a ke­mencébe. Most már ö gyúrja a lab­dákat, a felesége pedig felrakja a polcokra, ismét letakarja. Végire itt a pillanat, amikor több mint két éra után egy kicsit megpi­henhetnek. Karcsi bácsi rágyújt egy cigarettára és mesél; — Már negyvenöt éve sütök. Mi lesz veled, fiam, akarsz tanulni? — kérdezte az apám. — Nem, én pék szeretnék lenni — válaszoltam, s az- tJán már minden a maga rendjén mesnt. Tizenhárom éves voltam akkor. Nyolcán voltunk testvérek. Hatan tanultak, és mi ketten a bátyámmal pedig az apa szakmáját folytattuk. Huszonnyolc éves voltam, amikor a saját lábamra álltam. Amikor az u- tolsó holmimat is elvittem hazulról, atz apám sírt. Nagyon sajnálta, hogy otthaigytam... Vrakufián telepedtem le. Felépítet­tem a kemencét és sütni kezdtem. Eleinte a nagynéném segített, aztán megnősültem, s azóta dolgozunk így együtt... kettesben. Bözsi néni kezdetben csak a szi­tát adogatta, leszedte a polcról a ko­sarakat, vizet hozott, és figyelte fér. je mozdulatait. Lassan belejött a munkába. Először csak egy kenyeret dagasztott, formált egyszerre. Most már útmutatás nélkül végez mindent. Néha megesik, hogy egész éjszaka egy szót sem szólnak, máskor meg végigtoeszélik az éjszakát. Parancsol­gatni aznoban már nem kell egyi­küknek sem. Ha úgy adódik, egy-két sütést maga is képes lebonyolítani. Nem is csoda, hiszen 29 éve van­nak együtt. .Azért valamelyik fia — Szilvi, Laci, Guszti — szokott neki segíteni. K arcsi bácsi eldobja a cigaret­táját, felkel és lelép a ke­mence elé. Felesége máris hozza a lapátot, elkészíti a vödör vizet. Karcsi bácsi ki­kotorja az utolsó parazsat, hamut; lehűti, felmossa a kemence alját. Szívesen elnézi az ember eze­ket a mozdulatokat. Méltóság van bennük. Mintha évezredes tapaszta­latot rejtenének! Bennük van, hogy a kenyér régen nemcsak az egyetlen és sok mindet pótló eledel volt, ha­nem az is, hogy szinte orvosságnak számított. Ha megvolt a kenyérgabo­na, akkor mindenki bizakodva nézett a jövő felé. Ez ott van az ö mozdu­lataikban is. Fröhlich Károly jól megtanulta a szakmáját és főleg nagyon szerette. Szinte ez életét jelentette. Persze nem véletlen. Apja, nagyapja, déd- nagyapja is pék volt. Az ötvenes évek végén felépült Kvetoslavovcm az új pékség, a Jed- nota áthelyezte öt is ide. Rögtön az elején nem érezte jól magát. Fél é- vig dolgozott itt, s bár nemcsak a szakmát, hanem a friss kenyeret, s annak az illatát is imádta, mégis búcsút mondott az új munkahelyé­nek, s a Slovnaftban talált egy időre munkát. Persze érezte, hogy egyszer még a kemence elé állhat. Várta is ezt az időt. A Vrakunai Helyi Nem­zeti Bizottság újra megnyitotta a pékséget. így teljesült a vágya. Lehordta a padlásról a kosarakat, lapátokat; fát, lisztet hozattak, s néhány napon be­lül a háza előtt elhaladó emberek or­rát megcsapta a kellemes, jő kenyér illata. És jöttek a vásárlók, nemcsak a helybeliek, hanem a környékről, így BratisLavábóI is. Egyszer a házuk előtt megállt egy mentő. Az egyik utasa valami ilyesfélét mondott: Mit gondol, itt sütik azt a kenyeret? — Jöjjön, nézze meg! S alighogy megnézte, máris árado­zott és fogadkozott, hogy most már napi vendég lesz. És az^ jön is. Köíülbeüi háromnegyed hat, nyílik az utcaajtó, s itt az első háziasszony. Fiatal, kétgyermekes anya. Férje ta­lán most jött haza az éjszakai mű­szakból. Egykilósat, mondja, de akár el is maradhatott volna ez a figyel­meztetés. mert Bözsi néni máris nyújtja a kenyeret. U tána már egymásnak adják az emberek az utcaajtó kilincsét, pillanatok alatt szinte sor te­rem a kemence mellett. Nem kell sokáig várniuk, hiszen megsült a második kemence kenyér is, jut mindenkinek. .Amikor többen vannak, Karcsi bá­csi keze megáll egy pillanatra, figye­li feleségét, utána számol. Az egyik vevő kettőt, a másik hármat, s van­nak olyanoik, akik hetet, nyolcat is visznek. Nem is oly könnyű és kényelmes ez a szakma. Amióta felkeltek, alig álltak meg, s most pedig hirtelen el­árusítókká válnak. Az egyik fiatal­ember, aki látja, elnézi az előbb em­lített „labdagyúrást“, meg is .jegyzi: „Ahogy így elnézem magúkat, nem is olyan könnyű a dolguk.“ És igaza van. Ök persze nem szólnak semmit. Megszokták ezt a barátságos elisme­rést, örülnek is neki. Mind a ketten. Nincs számukra nagyobb öröm, mint amikor jó a kenyerük, s a fogyasz­tók meg vannak vele elégedve. Azok pedig valóban elégedettek. Németh István REKLAMÁLUNK ? reklamálunk?! Mit tesz az ember, ha elnyűtte a cipő­jét? Ojat vesz helyette. Mit tesz az ember, ha félnapí használat után használhatatlanná válik a vadonatúj lábbeli? Reklamál. Reggel vettem egy pár cipőt és délután már reklamálnom kellett, mert szétment a lábamon. Reklamáltam. Az elárusító, akár egy analjábétának, ujjával megmutatta, ol­vassam el a cipő védjegyét, a gyártó üzem nevét. Elolvastam. Mjad azt mondta^ Ide kül­dlák leszármazottjainak remeke. Szép cipő. Lábára is húzta a nejem még „melegen“, s el is repedt az a gyönyörű hártyavékony bőr aznap délután. Mondom, spanyol cipő, így hát okulva saját példámon nem me­gyünk reklamálni, mert ugye Spanyolor­szág messze van, többször is leesik a hó, mire a spanyol gyártó újat küld helyette, vagy megjavítva küldi vissza. Akkorra meg már csizmát kell majd hordani. Ez van. Erről beszélgetek egy ismerősömmel, aki nevet, és azt mondja, semmi gyakorlatias­Ivasom az újságban, hogy lopnak a Kazaöok­Ó ban, mármint a pincérek meglopják a vendéget. A panaszíró azt panaszolja, hogy naponta oda jár és naponta meglopják. Ebből természetesen egyetlen bölcselet következik: ha ritkábban térne be az új vendégjogadóba, ritkábban lop­nák ki a zsebéből a pénzt. Panasza viszont számomra nem újság. Mert engem is meglopnak. Ogyszintén a Kazaőokban, ugyanazok a pincérek, ugyanolyan közönségesen, ugyan­annyiszor, ahányszor betérek oda. Pardon — túlzók. Két alkalommal ugyanis nem lop­tak meg, sőt azt is mondhatnám, az egyik alkalommal én loptam. Hogy kit loptam meg akkor, nehezen tud­nám meghatározni, de tény az... inkább részletezném. A szóban forgó vendéglátóipart üzemet ez év május elsején nyitották meg. Mint sokaknak, nekem is tet­szett az új létesítmény. A megnyitás előtti napon, akár­csak a korábbi hetekben, az utcáról nagy mozgást ész­leltem, sürgést-jorgást odabent a Kazaőokban. jobban odajigyeltem: hát persze, ezek már nem az építők, és nem munkaruhában, hanem az átvevők, természetesen sötét ünneplőben. Röviden szólva, jogadás volt, zárt­körű, ünnepélyes átadás. Gondoltam .meghívták az új­HELYZETJELENTES A VENDEGASZTALTÓL dík, ezen a címen megoldják a problémá­mat. Megjavítják vagy újat küldenek he­lyette. Állítólag három héten belül itt lesz az új cipő. Es adott egy elismervényt. Meg­kérdeztem az elárusítót, mit húzzak a lá­bamra a kérdéses három hét alatt. 0 bölcs volt és azt mondta, más cipőt. De nincs más cipőm. Hát akkor vegyek újat. Jó, ha az embernek egyszerre két pár cipője is van. Sőt. Az izzadós lábúaknái egyenesen elő­nyös. De tételezzük fel, hogy költségveté­sembe nem fér bele még egy új cipő. Az elárusító erre azt válaszolja, örüljek, hogy ennyit is megtesz értem, ne legyek szem­telen. Valóban kellett vennem még egy cipőt, mert mire a gyárból választ kapnék, már nem leszek idehaza, másfél hónapra kül­lőidre utazom. Viselem hát az új cipőt és bárhogy ts forgatom a problémát, a végkö­vetkeztetés így hangzik: ha cipőt veszek, és az a gyártó hibájából selejt, nekem kell a rizikót vállalnom, a reklamációs idő alatt a magam pénzét kell az új cipőbe fektet­nem. Ez még hagyján is lenne, ha a meg­javított cipő visszaszolgáltatásakor a kény­szerből vásárolt másik pár lábbelit vissza­vennék, és árát visszaadnák. Persze ez is butaság, akkor minek visszaküldeni az el­ső cipőt. Csupa bürokratikus ötlet. Három hét múlva tehát mégiscsak lesz két egy­forma cipőm, méghozzá a gyár jóvoltából, de persze a saját pénzemért. KI sem hevertem ezt a problémát, men­tünk a feleségemnek cipőt venni. Megvet­tük. Spanyol cipő, a híres andálúz csizma­ság, semmi lelemény nincs bennem. Nem értem. Megmagyarázza a véleményét. ö is cipőben jár, ő ts üzletben vásárolja, néha az övé ts azonnal szétesik. De ő va­lóban leleményes, ekképp cselekszik ha­sonló esetben: bemegy ugyanabba az üzlet­be, kér egy ugyanolyan cipőt és jelprObál- ja. Köztudott, hogy ilyenkor csak a pár je­lét, a jobblábasai adják, s ha kért az em­ber, a ballábasat ts, de mindig csak az egyiket, hogy ne legyen értelme ellopni a nagy tolongásban, ahol ez egyáltalán nem lenne nehéz. Es csendben lelép azzal a ci­pővel, amelyikre szüksége van, otthagyja helyette a rosszat. Megdermedek, mikor mesélt, hiszen ez lopás. Aztán megértem, hogy meri ezt el­követni. A tudatlansága viszi rá. 0 ugyan­is nem tudja, hogy nem a gyártót, hanem a forgalmazó cipöboltot károsítja meg tet­tével. Megmagyarázom hát a tényállást. ' Meg ts érti, de nincs lelkllsmeretfurda- lása. Így érvel: ha a forgalmazó nem a vásárlót, hanem a gyártót és önmagái kí­méli, akkor a vásárló miért kímélje önma­ga kárára ugyanazokat. 0 fizetett, és sem­mi kedve mezítláb járni. U. L A szóban forgó ismerős csak kitalált sze­mély, privát fantáziámban született meg, akit bátorság hiányában nem tudtam önmagom­ban megtestesíteni. Ilyen gyáva vagyok.-kszl­ságírókat is, vagy legalábbis szívesen látják. Különben is terveztem, hogy írok majd róla. Bekopogtam. Szíve­sen láttak, pazarul megvendégeltek, sok szépet és fűt mondtak. Az írás nem született meg. Szerencsére. Mert a sok szépből és jóból, a különlegesből, a specialitásokból és hozzáférhető árakból, az előzékeny kiszolgálásból, a sok ígéretből kevés valósult meg. Erről már másnap meg­győződhettem. S azóta minden egyes alkalommal, ahányszor betértem oda, mert annyiszor csapott be a pincér, annyiszor viselkedett pimaszul, ha reklamáltam. Nemegyszer legszívesebben kirúgott volna, mert kifo­gásoltam, hogy a két deci narancsszörp kétharmada víz, a cigaretta drágább, mint az tnterhotelben, a borsos csapnivaló, az ára mozog. De a pincéreknek mindig más volt a véleményük. Nem a borsosat tartották csap­nivalónak, hanem a vendéget becsapnivalOnalg, s ha reklamál, kirúgnlvalőnak. Mondom, becsapni mindig be­csapnak, s amint tapasztalom, nem csak engem, kirúg­ni Is mindig szívesen kirúgnának, ha reklamálok. jó szándékkal, elismeréssel akartam hát arról írni, ami a gyakorlatban egészen másnak sikerült, mint aminek tervezték. Hagytam, hogy akkor megvendégel­jenek, mégsem írtam, nem csináltam, mert nem csinál­hattam reklámot annak, ami az első napon rossz rek­lámot csinált önmagának — tehát ez esetben én csap­tam be 6ket.De hát kiket is tulajdonképpen? Hát Igen, nem a pincért, akt engem meglop. Ellene én és minden vendégtdrsam abszolút tehetetlen. De van megoldás. Aki igazi borscsot akar énnt, menjen a Savoy étterem­be, ott gyakran szerepel az étlapon, és koronákkal ol­csóbb, mint a Kazaőokban. Akt igazi narancs<:zörpöt akar inni... stb. ,stb. — az ne menjen a Kazaőokba. Aki rossz vendéglátással, szemtelen és tolvaj pincérekkel akarja magát kiszolgáltatni, az ménjén a Kazaőokba. Summa summárum. Nagyon rossz reklámot csinálnak önmaguknak. Jogászember, minőségi ellenőr talán azt mondaná erre, hogy szabotálnak. De nem mondják. Vagy ha mondják is, nincs foga­natja. Mert ha lenne, akkor nem Írhatnám le: a Kaza­őokban a helyzet jelen pillanatban változatlan, tovább­ra ts tarthatatlan. Meddig tart még? — kérdezzük hát az illetékeseket.-kszl­Zsebtükör rakok exportra Hranovnica mellett (pop- rádi járás), a Hernád fo­lyón megkezdődött a rák­halászat. A poprádi halá­szok minden évben ilyenkor exportra fogják a rákokat. Több száz kilót szállítanak belőle elsősorban Francia- országba. ÚJABB MUNKALEHETŐSÉGEK Hazánk legkeletibb csücs­kén komoly gondot okoz a lakosság foglalkoztatása. Szocialista társadalmunk a lehető legmesszemenőbben igyekszik megoldani a prob­lémát. A felszabadulás óta. különösen pedig az ütóbbi években újabb és újabb i- partelepeket létesítenek az egykor elnaaradoüt vidéken. Trebisovon rövidesen meg­kezdik egiy vagongyár épí­tését. A poprádi vagon gyár fiókvállalata 1980-ra készül el és 1200 ember foglalkoz­tat majd. ÉPÜLŐ GÖMÖRORSZAG A zvoleni S6avoprojekt tervezőmérnökei elkészítet­ték Safárikovo (Tornaija) új lakónegyedének tervét. A déli lakónegyed a jelen­legi város területén kívül épül. Hétszázkilencven la­kás épül benne a legkor­szerűbb szociális épületek­kel és szolgáltatásokkal e- gyütt. KÉT DUDAS egy csArdAban? KoSicén a Moldavai úton megkezdték a VSS és a vas­gyári VS2 sportegyesületek stadionjainak építését. A Kohászati Tervezőiroda mérnökei legutóbb azzal s javaslattal fordultak a két egyesülethez, hogy takaré­kosságból és az építési idő lerövidítése végett a sta­dion egyes berendezéseit, például a fedett és tenisz- stadiont, a szállodát és a téli stadiont közösen építe­nék és használnák. Csupán a labdarúgó-, megfelelő edző- és atlétikai pályákból épülne kettő, külön-külön mindkét egyesület részére. Az érdekelt egyesületek a- zonban egyelőre hallani sem akarnak e megoldásröl, bár félmilliárd koronát megta­karíthatnának. és a stadio­nok jóval korábban elké­szülhetnének. Az ügyet most a Szlovák Testnevelési Szövetség Központi Bizott­sága és a KoSicei Városi Nemzeti Bizottság tárgyal-i ja. ÉRDEKES PANOPTIKUM Érdekes panoptikumot fa- ricskált a kilencveneszten- dös Vincent Navrátil bácsi VIr községben, a Cseh-Mor- va-dombságon. A közeli patakon két emeleten 350 fafigurát helyezett el, a- melyek az egyes foglako­zásokat jelképezik. A pan­optikum figuráit látszólag az ördög és a vfzimanő mozgatja. A figurákat va­lójában egy miniatűr vízi­malom-kerék hozza moz­gásba. Ügy fest az pgész panoptikum, mintha a figu, rák a maguk foglalkozását végeznék. (pi) JÓL

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom