Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-02-09 / 6. szám
új ifjösáp 9 MARTIN WALSER: Sok a panasz a módszeremre ogy valaki bankrabló leH gyen, hogy a tükörfényes kőpadlón behatoljon a nappali fényű pénztárcsarnokba, ahhoz merészség kell; én viszont, amikor nevelőim pálya- választásra kényszerítettek, ennek a merészségnek híjával voltam. Szívesen lettem volna erdész is, ám úgy éreztem, ehhez a foglalkozáshoz is kívánatos egy bankrabló bátorsága. Majd minden szakmához, ha jobban szemügyre vesszük, kell annak a merészsége, aki betör a pénztárcsarnokba, töltött vagy még inkább töltetlen pisztollyal sakkban tart mindenkit, ameddig csak meg nem kapja, amit akar, azután még mosolyog is hozzá, és kifelé hátrálva hirtelen odébbáll. Végül elhatároztam, hogy portás leszek. Portás is lettem, egy játékgyárban. Tudom, hogy gőgöt ébreszt ez az állás számos szaktársamban, még az üzleti órák befejezése után is rideg képpel járnak, és elutasító mozdulatokkal lengetik kezüket. Én másmilyen lettem, ámbár igyekszem, amennyire csak erőmből telik, napi szolgálatomat némiképp kegyetlenül végezni. Kezdettől fogva otthonosan éreztem magamat üvegfülkémben. A rám bízott ajtók gombjainak kezelését egyetlenegy magyarázatra tüstént megértettem. A házitelefon jegyzékét álig kellett egyszer is átolvasnom, máris betéve tudtam. Az első ügyfelekkel — elismerem — bátortalan voltam kissé: olyan kérdésektől tartottam, melyekre nem tudok megfelelni, nem voltam még biztos benne, úgy sikerül-e felvilágosításaim szövegezése, ahogy az. ügyfél elvárhatja. Milyen köny- nyen bakot lőhet egy portási Bejön például a gyárba egy-egy előkelő fajta úr, a portásnak meg fogalma sincs róla, vajon szívesen fogadják-e háza főnökei épp ezt vagy azt az urat. Es a házban mindenki úgy érzi, hogy pont ö a portás főnöke. A portásnak nincs kartársa, csak feljebbvalói vannak. Es mindenkinek kedvére kell tennie. Mindenki azt hiszi, a portásnak csak kezébe kell vennie a házitelefont, és megkérdezni az irodában: szívesen látják-e ezt és ezt az urat, vagy sem. De azok ott az irodákban nagyon érzékenyek, sokszor már egy telefon-kérdés is szörnyű izgalomba hozza őket: ilyenkor úgy ledorongolják a dróton át a portást, hogy annak nehezére esik megőrizni a nyugalmát, és visszafojtani könnyeit. Pedig ezt nem szabad, hisz ott áll szorosan az üvegablak mellett, és minden figyelmét a portásra összpontosítja a sürgős válaszra váró ügyfél. A válasznak viszont semmit sem szabad elárulnia a finom idegzetű és kiválóan javadalmazott tisztviselő dörgedelméből, amely épp most viharzott bele a portás fülébe. Nem, a portásnak az a feladata, hogy a munkájában megzavart férfiú dührohamát tüstént sajnálkozó mosollyá, udvarias gesztussá fordítsa át, ami aztán az ügyfelet oly igen felderíti, hogy mire kiér az ajtón, már el is felejtette, hogy elutasították. Az ilyen tolmács- munkához gyakorlat kell, ezt elhihetik. Ezenfelül sokszor még, a hallgatóval a fülemen, jól hátra is kell hajtanom a fejemet, bele egészen a mögöttem lógó köpenyem hangtompító bélésébe, hogy az irodabeli ingerült hangot elrejtsem a fél füle elől, tekintettel a legfelsőbb vezetőségnek, vagyis magának a tulajdonosnak a rendelkezésére, amely szerint egyetlen ügyfelet sem szabad, bárki is az, nyersen elutasítani. jóllehet mindenkire vonatkozik az igazgatóság e rendelkezése, mégis csak a portás az, aki érvényt kell, hogy szerezzen neki a gyakorlatban. En mindig örömmel tettem ennek eleget, mivel épp ezt a rendelkezést helyeslem leginkább az üzem valamennyi törvénye közül. zért hát megszoktam, E hogy a telefonhoz a lehető legritkábban nyúljak. Magam ítélem meg az ügyfeleket, és magam döntöm el, joggal óhajtanak-e a beszerzési osztályvezetővel, a cégvezetővel, a tervezési osztály vezetőjével, az étkezde bérlőnőjével, sőt: egyik igazgatóval vagy éppen a személyzeti főnökkel beszélni. Meglehet, hogy működésem elején némely felet túl gyorsan utasítottam el. De szert tettem az idők folyamán arra a képességre, hogy úgy vallassak mindenkit feltűnés nélkül, egyáltalán nem detektív vagy más kíváncsiskodó módjára, inkább csak mellékesen, mindkét félre kellemes beszélgetés közben, de teljes, céltudatos alapossággal, hogy a társalgás végeztével pontosan tudjam már: milyen fontos az ügyfél cégünk szempontjából, és hogy a lehető legnyugodtabb lelkiismerettel hozhatom-e meg a döntést: el kell-e utasítanom az illetőt, vagy sem. Amikor azonban elutasítok egy új ügyfelet — és javarészt el kell utasítanom —, értek hozzá, hogy társalgásunk folyamán meggyőzzem: semmi értelme sem volna számára, ha beszélne cégünknek azzal a munkatársával, akinél be kellett volna jelentenem. Annyi ismeretet szereztem már minden nálunk előforduló szakma területén, hogy például az ügynöknek, aki bádoglemez-szállítás dolgában a beszerzési osztály vezetőjével óhajt tárgyalni, pontos felvilágosítást tudok adni: van-e ajánlatainak sikerre kilátása. Kitanultam azt is, hogyan kell panaszt bejelentő kiskereskedőket, akik okvetlenül beszélni akarnak az eladási osztály vezetőjével, leszerelni, vagy a falusiakat, akik az üzemi konyhának óhajtanak szállítani, vagy a sápadt képű feltalálókat, akik hármas-négyes csoportokban készülnek tervezőrészlegünk főnökére támadni, és értékesíthetetlen játéktalálmányaikat bőséges beszéddel rásózni, sőt, hogy miképp kell a reklámfőnökünk visszautasító levelei miatt bosszúért lihegő elszánt tekintetű írókat és festőket is lecsendesíteni. Mindezeket az embereket módomban van visszatartani a legrosszabb- tól, ámbár éppen a feltalálókat és művészeket — a falusiak meg az ügynökök becsületére legyen mondva — a legnehezebb okos szóval meggyőzni. így hát én képviselem — nem mondhatom másként — a ház összes vezető férfiad a portán, és a cég mind rohamosabban növekvő forgalma nem utolsó sorban annak köszönhető, hogy vezető személyiségeit — hisz ők a legsebezhetőbbek — az alkalmatlan látogatóktól megvédem. Sajnos, ezek a férfiak ezt egyáltalán nem veszik észre. Meg sem értik, mennyi időt fordítok arra, hogy egyes ügyfeleket határozottan és minden ridegség nélkül meggyőzzek látogatásuk hasztalanságá- ról. A hosszadalmas eszmecserékből következik, amelyeket fülkém ablakából a nyakas ügyfelekkel kénytelen vagyok folytatni, hogy az üzleti órák kezdete után már egy félórával percről percre hosszabbodó sor kígyózik tolóablakom előtt. Megeshet, hogy egy-egy neveletlen ember, aki álcázásnak használja az összetorlódott tömeget, bejelentetlenül surran be közben a házba, megeshet néha az is, hogy az egyik főnök ki akar hirtelen lépni a kapun, és a várakozó sor miatt elveszít pár pillanatot; szó ami szó: egyre sűrűsödnek a házban az ügyfelekkel való bánásmódom ellen a panaszok. Hogy t' fe i, ,£—, * lA]jJ wvV ír um rtúl lassan dolgozom, túl nehézkesen, túl keveset, nem elég tárgyilagosan... Ezt kell hallanom! Olyan rövidlátók ezek a szemrehányások meg panaszok, szakmámnak olyan csekély ismeretét árulják el, hogy ellenük tulajdonképp nem is vé- dekezhetem. Szeretném látni, mi történik, ha kurtán-furcsán utasítanám el az ügyfélékéit Akkor az előcsarnok üres lenne ugyan, de szünet nélkül csengenének a telefonok a tiltakozó hívásokról, szenvedne a cég jó hírneve, csökkenne a forgalom. Nemhiába hozta az i- qazgatóság azt a rendelkezést, hogy egyetlen ügyfelet sem szabad elriasztani. Nem rohanhatok természetesen az igazgatóhoz azzal a kéréssel, hogy tömje be a rám panaszkodók száját. Egyszerűen azt felelné: intézzem úgy, hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is megmaradjon. De hogyan győzzem meg udvariasan az ügyfeleket, hogy a cég nem fogadhatja ő- ket, ha egykettőre végzek velük? Arról, hogy megnyerte valaki a főnyereményt, egyetlen mondattal meg lehet győzni. De azt adni bé egy embernek, hogy a találmánya vagy a reklámszövege vagy a bádoglemeze vagy a zöldsége nem érdekli a céget — és úgy adni ezt be, hogy ajkán dicshimnusszal hagyja el a házat —, ezt próbálja két perc leforgása alatt bármelyik ellenlábasom utánam csinálni. De mit lehet ilyenkor tenni? ülkém előtt a sor napF ról napra nőttön-nő, s mivel most már isme■ 8 rém a veszélyt, amelyet ez rám hoz, nyugtalanná tesz, bizonytalanná is, beszédem nem folyik már o- lyan simán, mint régebben, izzadok, dadogok, lassabban végzem a dolgom, mint eddig, a vigasztalásnak nem érem el többé azt a fokát, amelyet eddig; már az is előfordul, hogy némelyik ügyfél káromkodást vág a képembe, becsapja az ajtói és dühösen elrohan. Mit tegyek? Változtatni már nem tudok semmin sem. Be kell végül vallanom, miért jegyzem fel ilyen részletesen pályám fejlődésének a menetét: önmagam igazolásául u- gyanis, hogy valahol, az üzemen kívül legalább, megértésre találjak. Mert maga elé rendelt holnapra a személyzeti főnök. Azt gondoltam először, csupán intelemről van szó, valamiféle figyelmeztetésről. Most már nem hiszem. Tegnap ott állt valaki a tolóablakom, előtti sorban, egy goromba, keskeny ajkú ember, és felszólított, jelentsem be a személyzeti főnöknél, oda van rendelve. Megkérdeztem, miközben már a tárcsán volt a kezem, milyen ügyben óhajt a személyzeti főnökkel beszélni. Ajánlkozik a megüresedő portási állásra, mendta. ikerült mindjárt elöS szőrre helyesen tárcsázni a személyzeti osztály számát, bejelentettem az embert, igaz, hogy mutatóujjam, a- mellyel a tárcsát forgattam, mintha fagyos lett volna utána. A férfi bement a házba, félóra múlva nagy vígan jött visz- sza. Még fütyürészett is. Mély csodálkozással néztem utána. Micsoda merészség, ez kellene nekem! Csak egy kis merészség. Hát én bizony kicsit szégyelltem magam mindvégig, a- miért csak portás lettem. Most látom be, hogy még ehhez is egy bankrabló bátorsága szükséges. Az a bátorság, amelyet én mindig hiába kerestem magamban. Ö jaj, mit ér balgán remélve várnom, hisz annyiszor csalódtam, s oly nagyon! Örömtelen kell mindig tőle válnom, s hiába már vigaszt áhítanom! S ha, piros rózsa, fehér liliom, előttem ül gyönyörűszép virágom, teljes fénnyel ragyogó holdvilágon: szememnek kéj — szívemnek fájdalom. Nem hasonlítok én a csalfa szélre: mint mikor elváltunk, olyan vagyok, állhatatos már gyermekül, sok éve, pedig fájdalmat okozott, nagyot, mert hallgatott, s remányem elhagyott, s bár nem hallgatva józan észre, érvre, szerzettem sok szép dalt, báját dicsérve, hogy elmentem, szóra se méltatott. Annyit daloltam, annyit panaszoltam, hogy megfáradtam már és berekedtem. Hánykolódom, tengek szorongatottan, mióta tiltja mondanom, szerelmem s hűségem szívemben mily mérhetetlen. Nem részesültem méltó jutalomban. Ha volnék Istenért félannyi gondban, magához venne ő még életemben. —0—. RADNÓTI MIKLÓS: JÓKOR MENEKÜLSZ Jókor menekülsz! A patak csupa bánat. Felborzad a szél. Kiszakadnak a felhők. Csattanva lezúdul a zápor a vízre. Elporlik a csöpp. Nézek utánad. Elporlik a csöpp. De a test csak utánad nyújtózik, az izmok erős szövedéke még őrzi a vad szorítást, a szerelmetl Emlékszik és gyötri a bánat. Ogy gyötri a testet utánad a bánat, úgy röppen a lélek utánad, elébed, 6, semmi, de semmi se már! ez a zápor sem mossa le rólam a vágyat utánad. Anion Bábéra rajza OCTAVIO PAZ: TÚL A SZERELMEN Minket fenyeget minden: az idő, mely élő szilánkokká szabja azt, ami voltam, s külön, ami leszek, mint saraboló a siklót; az áttört átláthatóság, a magát tekinteni látó vak tekintet; a szavak, a szellem szakadozott hálója, neveink, melyek közém s közéd merednek, s az űr falai, melyeket kürt le nem dönt. Az álom és tört arcú lakói, a delirium és a prófétái tajték, az ölelés, a fog és a köröm - mindez nekünk nem elég. Magunkon túlra, lét és születés határaira szólít minket egy életebb élet. Odakint nyújtózik,« piheg az éj: langyos nagy levelek, versengő tükrök, gyümölcsök, karmok, szemek, combok, csillámló vállak, más testek között áttülekvő testek. Nyújtózz ki te is, partján ennyi habnak, ennyi életnek, mely öntudatlan szolgál: te is az éjszakához tartozol. Nyújtózz ki, te lélegző fehérség, lüktess, te megosztott csillag, serleg, kenyér, mely a hajnal félé billented a mérleget, testi szünet időnk s ama másik közt, mely mérhetetlen. Turcsan László illusztrációja
