Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-06-15 / 24. szám
új ifjúság 9 Ágnes halála után egy ideig még fönt laktam a turistaházban. A közönséges őszi napsütés a világ, a táj fokozatos elszegényedését igyekezett ellensúlyozni valamennyire. De az őszt nem lehet megmásítani. A dombok langyos háta elmerült, szelíd ívei élesebbé, keményekké váltak. Ha itt-ott füst csapott fel közülük, mindig Ágnes jutott eszembe és 3 tűz, mely után megcsere- pesedik a föld, s elszürkül az ég. Ágnes. Mi lett a kertecské- ből, melynek ápolt sorait 6- vatosan simogattam valamikor Ágnes gazdag mellkasán, s a- melyet érkezésem után gyorsan elnyomott a gyom. Nem merem állítani, hogy a tragédia után csupán erősen kiütköző közönyöm tartott a turistaházban, hisz addig sohasem gondoltam arra, hogy egyáltalán hiányolni tudom a temetések rituális vontatott- ságát, az elföldelés megpecsételő ünnepélyességét. Néztem a dombok közül föl- szállő füstöt. Valahol ég a tűz. Szinte értelmetlen dolog számomra, hogy ezen a vidéken, ebben az őszi „nincste- lenségben” valahol ég a tűz és pusztít, falja az anyagot... Itt, ezen a tájon már minden elégett... Egyszerre: hiányzik a tetem. E fonák nosztalgia tulajdonképp azt a föltevést igazolta, hogy önnönmagunk feletti győzelmünk „színhelyére" mániákus konoksággal vissza igyekszünk térni. Lent a völgyfenéken egy házikó ücsörgött a tar venyigék közt. Rozsdaszín kazlakkal rakta magát körül. A csöppnyi udvaron egy villámlő fehér folt sétált le s föl. Könnybe lábadt szemem előtt úgy tűnt, mint valami elrabolt kis gleccser vagy önmagát tisztogató raboskodó kis lavina... Könnybe lábadt szemem előtt zavartalanul történhetett most minden, nem szakította félbe a folytonosságot a le-lebukó, pihentető szemhéj, a pörge pillák remegő kis erdeje... E kínzó bámulás oly hosszan tartott, míg beleszédültem, míg az értelmetlenség mindent eltörölt előttem. „Az ember azt hiszi és állítja, hogy ebben a sivárságban nem létezik élénk, friss szín, hogy az őszi determinált- ság leszámolt a színekkel is. Hogy ez milyen nagy tévedés a részünkről, azt legjobban bizonyítják az őszi, téli temetések. A tetemek köré rengeteg élénk színű friss virágot varázsolnak. De így van ez az év minden szakában. A ravatal majd elrepül a sok illattól és színtői. Igen: épp a virágok teszik oly könnyeddé, fluiddá a tetemet. És a viaszsárga hideg orrcimpák mintha néha egy pillanatra kitágulnának. A halott hosszú szemlélése ezer és ezer apró dolgot világít meg... Mintha keresnénk bosszúságunk elégtételeit. Mert a kegyelet jórészt bosszúságban gyökerezik... Ágnest azonban túlontúl „elanyagosította" a tragédia. Elszenesedett csonka tagjairól senki sem vélt mozdulatokat leolvasni. Orrcimpá- ja nem tágult ki az illattárban, mert nem is volt már... A fekete és sötétlilás csonka tagok hatalmas fölényességgel szégyenítették az ékeskedő csokrokat... A porzsolt bőr és hús szaga könnyűszerre! túlbeszélte az illatokat. „Nem nézhettem. Csak azt láttam, hogy haja vetett nagy nagy lobot. A körülállók mind karjukkal fedték arcukat a szikráktól és a tűz heves csapkodásától. Kabátujjuk aló! sandítottak néha a szerencsétlenre, aki már nem élt, aki már mozdulatlanul tűrte a tűz forró vetkőztetését: Igen: kabátujjuk alól sandítottak a lángok közé, és láttam, hogy hátuk párolog, hogy nyakuk és hajuk nedves az izzadságtól. Akkor nagy robajjal, mint egy cirkuszi égő abroncs, leperdült a pótkerék az autó hátsó részéről, és tántorogva szétzavart bennünket..." Santini! Igen. Ez a neve a lenti kis házikó tulajdonosának. Most jut eszembe. Santini gazda, a mediteráni csontos szőlősgazda. Santini. a mediteráni elvándorló!!! Különös arcmozdulataival az álmodó kutyára emlékeztet erősen. DEÁK FERENC: UTAZÁS A NEGYEDIK DIMENZIÓBA (MÉRTÉKES REPRÍZ) Csontos jobb kezét magasan feje fölé emeli, és ernyedten lógatja alá eres keze fejét. Sokszor láttam ebben a különös pózban, de őt a „megszállt" perceiben nem zavarja semmi az égvilágon. Pompás borait kedves vendégeinek De la Robia keramikus család gyönyörű domborműves majolika kancsójában szolgálja fel remegő kézzel. Igyekszik olyan hangnemben beszélni a kan- csóről, mintha az nem az e- gyetlen műérték lenne a házban. Arról azonban megbizonyosodtam, hogy Santini korántsem tudta a csempe eredeti értékét. Valószínű, keze akkor méginkább remegett volna, vagy jóllehet Santini soha hozzá sem nyúlt volna a remek kékbe csillogó majolikához. Minden fondorkodásom. hogy megtudjam a kancsó útját, melyet megtett, míg az álmodó kutya tulajdonába került - meddő okvetetlenkedés- sé vált. Kénytelen voltam hát ritka látogatásaim alkalmával csupán gyönyörködni az eltévedt, reneszánszbeli kancső közvetlenségében. „A nagyvonalúság érthető kereteiben tartottuk viszonyunkat: Ágnes és én. Tulajdonképpen hallgatólagos egyezségünk révén jutottunk el a barátság kereteiből alig kifutó meghitt mindennapi közeledésig? Legszebb perceinket nem a spontán adódó nász, hanem az apró civó- dásokra hasonló eszmecserék, költeményekké nemesülő párbeszédek váltakozása marta belénk kora őszi sétáink alkalmával. Sokan azt állították róla, hogy házsártos és hogy mentái is-szeplőre utaló ijesztően ellentétes reflexiói mögött mesteri sznob húzódik meg. Ágnes eme érzelmi szinkópáit én nagy élvezett®! olvastam annak idején, és nem tartottam túl fáradságosnak, sem szégyenségesnek hozzájuk idomulni időnként. Ezek pompás kirándulásokra hasonlítottak, melyek alkalmával bejártam Ágnes vadul ellenkező és védekező lelkivilágának hegy-völgyeit, ő pedig lassanként rájött, hogy mennyire képes és mily messze mehet e védekezéskor a módszerek cserélgetésében. S most teljes biztossággal állítom, hogy a- zok után Ágnes nyugodtan e- reszkedhetett kalandokba és szerelmi játékokba, és azokból veszély nélkül, de bizonyos értelemben gazdagodva tért visz- sza. S végül pedig ami tragédiáját illeti: senki sem értette meg, s ha őszinte akarok lenni, bevallom, hogy jómagam is elhamarkodott lépésnek tartom részéről az egészet, de mindenesetre annyi előre ki nem számítható eredménye mégis volt, hogy azóta egyszerre megszűntek róla beszélni... Most jut eszembe: az a fehér folt ott lenn a csöppnyi udvaron, az a fehér folt egy fehér födelú babakocsi... „Hogy Ágnes önmagával szembeni elégedetlenségéből fakadó és egyre elhatalmasodó kicsapongásairól nem szívesen értesített, annak iskolapéldája épp az utolsó eset. Demeter pincéiben absztrakttá vadult duhajkodásunk legsziporká- zóbb (de számomra végig ismeretlen) pontját épp ő ké pezte, jobban mondva, az a démoni játék, melynek végül is törvényszerű áldozata épp ő lett. Az a pár tehetős polgár, aki időnként óvatosan elvonult társaságunkból, Ágneshez sietett, de félórányi távoliét után mind tobzódva, sértődötten, leverten tért vissza. Valamelyiküket aztán hajnal felé rábírta, hogy kocsizzanak e- gyet, s az részeg fejje! gyorsan ráállt. M.-nél, a valamikori kőbányánál, Demeter matuzsálemszámba menő első présházától alig száz méternyire fölfordult a remek gép, és ezzel pontot tett..., és kegyetlenül banális pontot tett a történet végére. Elfelejtettem megjegyezni, bár az már ismert dolog: fölgyulladt az autó és..." Ki tudja, honnét szerezte Santini azt az ódivatú gyerekkocsit, melynek fehér viaszos vászon födelét a szél csattogtatva dobálja, mint valami múlt század eleji acélbetétes fűzőt Amikor utoljára jártam nála, Meril asszony morcos ikrei aj- nározták, tologatták a rossz kocsit. Sötét fenekén egy sün haragudott minden irányba. Santini, a kutyaarcú mégis férfi volt... Meril asszony, aki kétórányira lakott tőle, szívesen járt hozzá... az Álmodó Kutyához... „Nem értem a különös asz- szociációt, mely Ágnes ravatalának könnyed fölidézésekor ugrott elő gondolataim közül. Pár évvel eze:ött olvastam Gide valószínű egyik utolsó írását, az Adaggiót. Elém rémlik az a szerencsétlen magzat, a- kit darabokban szedtek el anyjától, s míg a fiatalasszony é- let és halál közt vergődött, a „cafatokat" gondosan megmosták és összeillesztették a parasztasszonyok. Aztán kicicomázták, fölpántlikázták, s nagy ceremónia közt eltemették... Azt, aki még nem is élt, aki még egyszer sem rezeg- tette meg hangszálait, azt, aki még nem is volt senki... elsiratták és nagy harangzúgás közepette elföldelték... aki még nem is létezett..." Igen, az ott lenn az a fehér födelű gyermekkocsi... Most is biztos Meril asszony sárga hajú ikrei tologatják. Lehet, hogy sün van a kocsi fenekén vagy vakond vagy döglött róka, amelyet Santini ma reggel ráncigáit ki a csapdából. Közönséges fehér folt a rozsdaszín udvaron. Mozgó fehér folt, mely arra való, hogy a- míg az ember mélyen gondolkozik, szeme mereven nézze... mikor az ember mélyen gondolkodik, mindig keres egy fehér foltot, mely nem jelent semmit. „Egyszerre hiányolom Ágnes tetemét, de nem azt a megfeketedett korcsot, Ágnes igazi ápolt testét. Mikor szemtől szemben vagy az emberrel, üldözöd magadtól a gondolatot, hogy az a létező, beszélő, mozgó lény egy pillanatban minden elodázás nélkül megsemmisül. Ezért szeretném látni Ágnes megmerevült hideg testét... szeretném fölkutatni pórusaiban, megmerevült mozdulataiban az élet olvasható jeleit... Tekintetéből kilesni el múlásának pillanatában föltörő gondolatát. Értéket! értéket keresek. Akár a kriptarabló vagy mint az állattá vadult katona, aki aranyfogakat gyűjt a csendet kiáltó szájakból... Emlékeimben keresem az élő Ágnest, a mozgó, nevető, csókoló leányt, s igyekszem lelassítani. lefékezni mozdulatait, leállítani szívverését, i- gyekszem leállítani a történést csupán azért, hogy lássam mindenestől elpusztulni. Vigyen belőlem mindent!!! A torzó rengeteg részét bennem hagyta. Most újból és újból átkutatom magam. Mindenét el kell temetnem vele. Igen. A temetés, a rituális keret megvan. Hiteles élmény, melyet végre kiegészítve megismétlőnk: Ágnes és én. S akkor napirendre térhetünk a dolog fölött. Ágnest el kell végre temetnem. Untat naphosszat és ijesztget ruháiból fölszabaduló illatával, kakaskukorékolásból előcsengő kacajával..." No igen... most jut eszembe, hogy Santini, az Álmodó Kutya azért menekült el a tengerről, mert nővérével tartott fenn előbb titkos, később nyílt viszonyt... —0— Vállamra vetettem köpenyemet. A nap még mindig erőlködik. Nevetséges. A déli lejtőkön háromórás gyaloglás után végre leértem az autóútra. Egy motelben tormás virslit ettem és egy liter fehér bort fogyasztottam el. Valami kopasz, de igen kedélyes kereskedelmi utazó fogadott fel útitársnak autójába . Délre utazott. Mikor hosz- szabb szünet után újból rám rontott nedves, fröcskölő szavaival, én már mélyen aludtam. Álmomban szélesen mosolyogtam. Santini fehér födelű gyermekkocsija nagy lángokkal é- gett, s mélyéről riadtan inal- tak a, sünök, hódok, menyétek... és Végül komótos ugra- bugrálással a piros szemű an- goranyúlak... Mikor fölébredtem, a hátsó ülésen egy vörös hajú lányt láttam meg. Hatalmas hátizsákjára mutatott, s nevetve mondta: „Valami nyugodt turistalakot keresek majd délen a hegyek közt... erre mifelénk ezeken a szelíd „dombokon" oly unalmas az élet... Képzelje, mily szép is most fönn a havasokon!" Elsápadtam: hisz én már jártam arra délen... és északon is jártam: Kiszállok!!! De a szélrózsa minden irányában jártam már... Ez borzasztó. Hova megyek!!! — Rosszul van talán? — kérdezte a lány. — Igen — mondtam —, az az érzésem, hogy utazom a negyedik dimenzióba... Erre mindhárman nevettünk, alattunk meg őrült gyorsasággal futott az úttest. Csontos Vilmos két verse A MÜ Keretre feszítve sorsom vászna, Befejezetlen ott a mű rajta. Még csak sejteti: az alkotásra Felemelt ecset minden vonása, önarcképem színeit rakja. Elkészülhet-e, vagy torzó marad? Megvalósulhat benne az álmom? S elég lesz-e hozzá az akarat? Hiszen színeim közt a sugarat, Mi megszépítené, — nem találom. — Titok még a perc: művem csodálva, Mikor szól a néző: tökéletes! — Könnyen lehet az is: földhöz vágja Ecsetjét a mester, — s jajdulása Lesz egy elfojtott — nem érdemes! HALKUL MÁR Halkul már harangom hangja, Szép szava — jaj — cserbenhagyja. — Van-e még, aki úgy érzi: Hiányzik Harangom búgása neki? Szívem volt a harang nyelve, Vergődve kongatott benne. Sorsom a kötele, — markom Ernyed már, — S éppen csak, éppen hogy tartom. Ifjú vágy tüzes hevében, Harangom vígan szólt régen. Csengették, akik szerettek. — Elmentek, S nyomukra szórták a csendet. Keszsli Ferenc két verse TENGER ÉS FELMOSÓRONGY a felmosórongy nedves kiszolgáltatottsága mustárral telefröcskölt delek szőrös göröngyök kontyán ébredek lázálmom lapul az árnyékos végeken két irányba húz a remeterák túzokok rínak rettegnek viperák vidrák énekelnek víztől részegen fejem búbján vibrál egy sziget vízfejű vagyok könnyen meglehet de posztumusz kín-érből nő bennem a tenger nő bennem a halász, nő bennem a cápa bárka tákolódik a bárkán kloáka odüsszeusz evez s megszólal egy hangszer CSENDES TÜZÖZÖN követ a kőre csak hogy város legyen pincéid kemencéid tornyaid kéményeid köveid kövön bilincseid tartják a homlokom füstös vagy mert benned égek el világítasz mert kormod én vagyok Katarina Sabinská illusztrációja «
