Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-18 / 20. szám
ETOIkH KU^EL:! PILLANAT ínyben meglcövülgj jutalom — Engedély Szálláskörletéböl Bratislavába való 2 + 1 napi eltávozást engedélyezek B o n d a Vladimir közlegénynek •— 3. század, rosszul értelmezett bajtársiassággal szemben való helyes magatartásáért. Eltávozási engedélyének érvényessége I. 9-ével lép hatályba, szolgálatba lépésének ideje f. é. I. 11. 24 ó. Háromnapi vételezetlen kosztja készpénzben kifizetendő. Altiszt büntetése C ti t k a Ervin őrvezetőt — 3. század, 4 napi laktanyafogsággal büntetem. Büntetése f. é. I. 8-án veszi kezdetét. Ok: nevezett eltávozási engedélye lejárta után 5 órai késéssel, ittas állapotban tért vissza. Súlyosbító körülmény: nevezett hasonló kihágás miatt már volt büntetve. Az ezred valamennyi altisztjének tudomására adandó! (Az ezredparancsnok napiparancsából.) Kezdetben volt a csöngő. Csodálatosképp a kis Évike nyitott ajtót, szája málnalekvártól maszatos, az arcán bűntudat. Ragadós pofijával arcon csókolta, lekváros ujjait kimenő-egyenruhájához törölte. — Mama hol van? — Bevásárolni ment. Vizet engedett a mosdóba, s megmosta arcát és kezét. A hosszú út után egy kicsit fáradtnak érezte magát. Hát itthon vagyok, gondolta, megint itthon. Egy pillanatig tanácstalanul körülnézett, aztán beletörülközött apja törülköző jébe. A kis Évi odatotyogott. — Vlado, nézd, baglyunk van. Ni! Egy csúf, márványnehezékre erősített bronzbaglyot nyomott a kezébe. A fiú kényelmesen leült a fotelbe, kezébe vette a baglyot, s gondolattalanul játszott vele. Furcsa kielégülést érzett, mintha napok óta más után sem vágyott volna, mint csupán ez után a hülye bagoly után, amely mindenkire ráme- resztgeti természetellenesen nagy szemét. Aztán felugrott, felöltötte kabátját, és kiment az utcára. Alkonyodott. A friss havat 1- dőnként lerázta kabátjáról. Mint mindig. Minden olyan volt, mint mindig. A nagy, nehéz fakapu nyikorgott, a falépcsők inogtak most is, mint máskor, mint mindig. A falon mindenféle ákombákom. Szúrágta ajtó. Bekopogott. Az ajtó zárva volt. Felnyúlt az ajtókeret fölé, de a kulcs nem volt ott. S ez már nem úgy volt. mint mindig, mint máskor. Lehet, hogy Hanka úgy gondolja, biztonságosabb nem ott tartani a kulcsot. Lehet, hogy Hanka már nem Is lakik itt. Lehet, hogy már semmilyen Hanka nem Is létezik. Leült a lépcsőre. Egy emelettel lejjebb nyílt az ajtó. Kitaposott papucsban egy kócos nő csoszogott ki, s hadonászni kezdett a seprűvel. Rávillantotta a szemét. — Valakit keresel? Gyorsan felugrott. — Igen, Hanka kisasszonyt. — És mit akarsz tőle? Kinyújtott mutatóujján idegesen pergetni kezdte a sapkát. Mit akarok, mit Is akarok, semmit, mindent a világon, mP tudod te, hogy is érthetnéd meg, kócos szörnyeteg... — Majd később eljövök. Az utcán tanácstalanul megállt. Hankának minden pillanatban jönnie kell, ebben az időben járt haza a laboratóriumból; ő a sarkon várt rá mindig, s Hanka már messziről látta, de úgy tett, mintha a Veőerníket olvasná, odalopakodott, hogy ráijeszthessen. Aztán vacsorát főzött, ő meg a díványon heverészett, s Hanka kinevette, hogy olyan, mint valami családapa. Este van, kigyulladnak a lámpák, a járdán emberek sietnek, szállingózik a hó, és Hanka nem jön, Hanka egyáltalán nem jön, nem forgatja ujjain a hálótáskát, benne a vacsorának való konzervvel. Hanka nincs, sehol sem tűnik fel, Vlado csak ácsorog, arcán olvadozik a hó, fel-alá járkál a járdaszélen, belenéz a kirakatokba, liszt, dara, só, bor, tálcák, fazekak, és Hanka csak uem jön, Ingek, öltönyök, nyakkendők, színház- és moziműsorok, látogassa meg az állatkertet, már ma gondoljon a szénre, ajtónk előtt a tél, és Hanka nincs, Hanka nem létezik, csak a hó hull, egyre hull, és az emberek kelletlenül tö- rölgetik havas arcukat. Amott egy kiállítóterem bejárata, valamilyen szoborkiállítás van, a belépés ingyenes Vlado bemegy, zümmög bent a neon, s az asztal mögött egy idős nő szvettert köt. Jó estét, mondja mosolyogva a nő. Ö meghökken, riadtan rápillant és visszaköszön. Aztán a szobrokat nézegeti. Mindegyiket kőtalpazatra erősítették, többségük mezítelen szobor mereven állnak, s egy kicsit azokra az emberekre hasonlítanak, akikre a fényképész egy váratlan pillanatban lecsapott, és életük egyetlen másodpercét a végtelenségig meghosz- szabbította. Valamilyen férfialak kinyújtja a kezét, arcán feszültség, összpontosítás, izmai feszülnek, teste enyhén hátrahajlik, már-már el is ér valamit, de abban a pillanatban megkövül, s most már ö- rökké nyújtani fogja a kezét valami után, amit sohasem ér el; mellette egy fiatal, fésülkö- dő lány, bájosan leszegett fejjel, haja lágy hullámokban a vállára omlik, kezével beleszánt, s e harmonikus mozdulat közben hirtelen megkövül, örökké fésülködik majd, egyedül ez a dolga, és ő boldog, mert tudja, hogy amikor fésülködik, nagyon szép. Egy kicsit Hankára hasonlít, fésülkö- dés közben ő is ilyen figyelmes arcot vág. A kiállitőteremnek nagy ablakai vannak, az utcára látni rajtuk keresztül. Hull a hó, és égnek, világítanak az utcai lámpák. Hanka nem jön. Az öregasszony egyre köti a szvettert, egy kicsit ő is szoborszerű, szvetterkötő szobor — mosolyog. Mikor Vlado távozik, tollat ad a kezébe, itt, kérem, itt írja alá, a viszontlátásra. Az utcán szüntelenül szállingózik a hó, fehér, szemvakí- tóan fehér, az emberek már nem járkálnak, mozdulatlanul állnak, fejükre hull a hó, vál- lukra, már egész kis réteget képez rajtuk és nem olvad fel; egy fiatalember áll a sarkon, és türelmetlenül tekinget az utcai órára, amely ugyancsak áll, s ő vár, vár, lassan betemeti a hó; fiatal nő száll fel a villamosra, szoknyája közben fellibben, a nő megkövült, mielőtt erőteljes combjához simíthatta volna; egy elárusító éppen az üzlet redőnyét akarta lehúznif de megdermedt ebben a mozdulatban, s kezében a vasrúd, akár az égre szegezett puska; egy fiú fülvédős sapkában éppen egy marék hóért akart lehajolni, s úgy maradt meggörnyedve, mintha hirtelen erős gyomorgörcs lepte volna meg; minden megdermedt, csak a hó hull, egyre hull csendben, halkan zizeg, különben mindenütt csönd van, teljes csönd, és Hanka csak nem jön, lehet, hogy ő is valahol a sarkon tül vár, Vlado tanácstalanul fel-alá futkos a mozdulatlan alakok között, arcukról lesepri a havat, amely nem olvad, szemükbe néz — ám senkit sem ismer fel köztük. A fülvédős sapkájú fiú Hanka kezének érintésére elveszti e- gyensűlyát, orra bukik a hóban, s most olyan, mint á katona, akit haslövés ért, és fájdalmában vonaglik; estében beleakadt az eladóba, annak kezéből meg fülsiketítő csörömpöléssel, kiesik a vasrúd, de ő üres kézzel is tovább célozza az eget, Vlado fut, a dermedt alakokba ütközik, arcukat már teljesen befedte a hó, Vlado minden zugba betekint, kiálto- zik, HANKA, HANKA, a hangja fenyegetően terjeng a hóesés csendjében, s ezer visszhangban tér vissza hozzá, megsüketíti őt magát, Hanka, Hanka, HANKA, HANKA, de Han- kát sehol sem látni, Hanka nincs, Hanka nem jön, Hanka nem létezik. Este a kaszárnya folyosóján jelsorakoznak a katonák. Túl az ablakon hullott a hó. A katonák úgy álltak, mintha kából faragták volna őket. A szakasz parancsnoka jelentést tett. A századparancsnok szigorú tekintettel végignézett a katonákon. Bonda Vladimír közkatona az első sor jobb szélén állt, tekintetével igyekezett áthatolni a napiparancs vastag iratköte- gén, amely alatt a törzsőrmester egy csomó levelet tartott. Türelmetlenül várta, hogy a törzsőrmester felolvassa a parancsot, aztán szétossza a leveleket, de tudat alatt érezte, nincs levele, ma ismét semmi, már két hete semmi, mintha Hanka eltűnt volna a világból, mintha megszűnt volna létezni. — Vigyázz! A harmadik motoros lövészszázad parancsnokának első hó nyolcadiki napiparancsa. Pihenj! Egész napi szolgálatra kijelöltek. Századügyeletes: Huiviőka tizedes. Az őrmester fordít egy lapot, s közben néhány levél kiesik a kezéből. Vlado gyorsan oda- ugrik, feladja neki. Bonda, mit jelentsen ez, még nem volt oszolj, mondja kimérten a századparancsnok. Vlado szégyenlősen lesüti' szemét. Egyetlenegy sem volt közülük Hanka levele. — Jutalom, engedély. Szálláskörletének kettő plusz egy napi elhagyását engedélyezem Bonda Vladimír közlegénynek... — felen. Besúgó, suttogott valaki hátul a sorban. Besúgó és stréber. No, no, no! Ki járatja itt a száját, komorodik el a századparancsnok. Akkor ts besúgói Az őrmester szemöldöke megrándul, de nem szól semmit, folytatja a felolvasást. Aztán előhúzza végre a leveleket és szétosztja. Egyik sem Hankától való. — VigyázzI Altisztek a helyükön, többiek oszolj! Vlado bekopogott a *századparancsnok irodájának ajtaján. Az már kabátban volt, a kimenőengedélyeket írta alá. — Mit akar, Bonda? — Százados elvtárs, én... ma már el is utazhatok? — Elutazhat. A napiparancsnak vége, joga van elutazni. A naposnál ne felejtsen el beiratkozni! — De nekem még nincs meg a... kimenőkönyvem. — Őrmester, adja neki a könyvét! Az őrmester meglepődve hátrafordul az asztaltól, ahová éppen betette a napiparancsok könyvét. — De az ö könyve nincs nálam, százados elvtárs. Még reggel elvitte Bergman százados, azt mondta, aláíratja a zászló- aljparancsnokkal az eltávozást. — Akkor utána kell mennie, Bonda. Siessen, mert még haza talál menni. Vlado gyorsan fut fel a lépcsőn az emeletre, ahol Bergman százados irodája van. Zárva. Kétségbeesve rázza a kilincset. Próbálj a kapuhoz menni, lehet, hogy felengednek utána a lakására, tanácsolja neki a napos katona, aki mellette som- fordái. Csakhogy a kapuügyeletes Cutka őrvezető jó barátja: — Hová, hová, hős? Van kilépője? Nincs? Akkor hátra arc, lépjen lel — Nekem muszáj... Bergman százados után kell mennem. Nála a kimenőkönyvem, s én utazok... — Kilépője van? — Az nincs. — Akkor azonnal tűnjön el! S jelentkezzen a, századügyeletesnél, hogy adjon valami foglalatosságot, hogy az a kimenőkönyv ne gyötörje annyiba. A folyosót kapta. Fentről lejeié haladva vizes ronggyal tö- rölgette. Mikor a legalsó lépcsőhöz ért, nekitámaszkodott a korlátnak, s füléhez tartotta a karóráját. A vonat kerekeinek csattogását hallotta benne, a- mint könyörtelenül távolodott, másodpercenként közelebb és közelebb hozva őt az otthonához, közelebb Hankához, aki talán mégiscsak létezik, és pillanatonként távolabb volt attól a lépcsőtől, amelyet nedves hóval temet be a szél. A vonat suhan az éjszakában, s teljesen üres, senkit, semmit nem szállít, akár egy üres hordó. Éjszaka nem tudott elaludni. Az óraketyegés megsüketítette. Tisztában volt vele, ez az az idő, amely igazság szerint már csak őt illette volna meg. Bergman százados csak reggel jön be. (Folytatjuk) DAN ANDERSSON: DAL Tavasszal ébredt föl bennem a szerelem, s fülelve a parton a hullám játszi beszédét, lopózva éji harmatos füveken ízleltem az ifjúság erdei mézét. A Paiso folyónál gyújtott föl a szerelem, hol lazac és csuka csobbant a part peremének s^egy dal bomlott szét akkor a vizeken, vaiami mámorító, szép regős ének. Azóta fellobban a vérem minden tavaszon, mintha egészen újjáforrni akarna, a dal száll részegen és szilajon s kigyúi a mennybolt, ég a hegyalja — de szeretni többé nem fogok soha úgy, ahogy a Paiso mentén a rózsák közt szerettem, szerelmem őszbe borult, üszkére hamu hullt, s erdei mézet sem lelek éjjel a vén ligetekben. FEDERICO GARCIA LORCA: TÁNC Carmen táncol odakint utcádon Sevilla, hófehér haj s. csillogó, táguló pupilla. Lányok! Csukjátok a rácsot! Sárga kígyó, mint a láng tekerődzik a fejére s rémlik benne táncolóban régesrégi száz legénye. Lányok1 Csukjátok a rácsot! Mind kihalt az utca körben, s mélyén messze félhomálynak andalúz szívekbe tört régi tüskék visszafájnak. Lányok! Csukjátok a rácsot! PAUL VERLAINE: NYÁR LESZ TEHÁT Nyár lesz tehát, tündöklő és meleg: örömöm édes cinkosa, a roppant napfény, a selymek közt még szabadban kiemeli drága szépségedet; a kék ég, a hullámzó, büszke sátor, alásuhog és csókjaival ér homlokunkra, mely forró lesz s fehér a boldogságtól és várakozástól; s ha jön az este, langyos szél suhog, fátylaid játékosan megsuhognak, s baráti mosolyát a csillagoknak együtt nézzük majd, ifjú házasok. RENÉ CHAIR: IRÁNYÍTÁS Na menj Régen volt itt egy csillag-katica de mára eltűnt. Ma este egy egész madár-falu ujjong és röpköd a magasban. Olvasd le a szétszórt jelenlétek köves halántékáról azt a szót, melytől majd átmelegszik az álmod, akár egy szeptemberi fa. Nézd, a velünk beteljesülő bizonyosságok vergődve ölelik egymást; ó Szigonyom, szorongó Szomjúságom. Az élet szigora szüntelen horzsolődik, addig, hogy már kívánja a száműzetést. Átlátszó mandula-esőből, benne kevergő engedelmes szabadságból támad megőrző alkímiád, Szerelmem!
