Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-04 / 18. szám
Ahogy bement a házuk udvarára, érdekes kép ragadta meg a ftgyelmét. A padlásszobához vezető falépcső tetején egy lány mozdulatlan alakját pillantotta meg. Nagyon szép volt, ahogy ott állt, alakjának sziluettje tisztán rajzolódott az égbolton pőffeszkedő telihold tejfehér fényudvarára. S ahogy bal kezével a lépcső karfáját fogta, lentről ügy tűnt, mintha a sápadtez :st teliholdat tartotta volna a kezében* Szótlanul nézte a mozdulatlan lányt, Közben a lány ösztönösen megérezte, hogy valaki figyeli és lenézett az udvarra. Ahogy nézték egymást, érezte, hogy szólnia kellene valamit, de lényegében nem ismerte Esztert, csak az anyja beszélt róla ma délután, miután megérkezett, azt mondta, szép szőke haja van és szeplős. Még valamit mondott róla, de a rádió böm- bölésétől nem értette. Erezte, hogy valamit szólnia kellene, de csak elindult a lépcső felé, majd fel a szárazon nyikorgó deszkákon. A lány még mindig mozdulatlanul állt, csak szemével követte öt. Másnak már fel is költözött a padlásszobába. Utálja a mostohaanyját, mondta az anyja délután, pedig egészen rendesnek néz ki. Fiatal, biztosan sokkal fiatalabb Herczegnél, különben mindjárt megláthatod, csak a szomszédba szaladt át. De nem látta meg, mert miután jóllakott, elment a vendéglőbe sörözni. Megállt a lány mellett. Egészen közel álltak egymáshoz. — Szervusz. EszterI — mondta és belül bosszantotta, hogy a hangja természetellenesen csengett. — Látod, Ismerlek és mégsem ismerlek — tette hozzá, mert a lány csak nem akart megszólalni. Nem nézett ki tizenhét évesnek. Ka- maszos, vékony, szinte törékeny alakja csttrt benyomását keltette. A haja valóban szép volt, a szeplölt meg tnkább csak sejteni lehetett, mint látni. — Bn is úgy vagyok veled — szólalt meg Eszter. — Az l- gazi anyák eldlcsekednek fiaikkal, főként, ha főiskolás fiúról van szó, akt ráadásul a falu egyik legszemrevalóbb legénye. — Hát igen, ez az anyáml fogadat mernék, hogy háromszor megmutatta már a családi fényképalbumot és az ebédlőben függő nagyított fényképem előtt megállva, szinte el- érzékenyülve azt mondta: Látja, Esztike, ez a flamI —■ Ogy mondta: Eszter. Nem szeretem, ha Esztinek vagy Esztikének neveznek. De a többi ül! A szomszédos ház holdfényes udvarán poroszkáló kutya, beszélgetésük hallatára hangos csaholásba kezdett. Bement a padlásszobába. A sötétben is biztos kézzel nyúlt a kapcsoló után, de a kattanásra nem borult fénybe a kicsi Szoba. Biztosan kiégett az égő. Nem baj. Jobbra van az öreg sezlon, mellette, a bal oldalt falnál a szúette, rozzant könyvespolc, az ajtó melletti sarokban különböző horgok, gyerekkori játékok, eb „Gyöngy- fűző“ cégtáblája... A múlt nyáron aludt itt utoljára néhány éjszaka, azóta biztosan por lepett be mindent. De Eszter már BERECK JÓZSEF: SZTER a második napon felköltözött ide és biztosan szépen elrendezte A szokatlanul erős holdsugár a szoba padlójára vetítette az erkélyen álló lány vékony alakjának árnyékát. A kutya tovább csaholt, és a lány bejött a szobába. Nagyon tó, csendes lány, mondta az anyja délután, nem tár sehová, csak néha bevásárolni az üzletbe és mindig megkérdezi, hogy hozatok-e valamit. Azt is mondta, hogy nagyon szeret olvasni, és már néhány könyvedet el is olvasott. Különben új házuk van, magas alappal, de azért a bútorokat felhordták a padlásra. Még egyelőre nincs semmi baj, csak a parkettájuk púposodon fel. — Ötvenkilencben, december harmadikán ötöst kaptál történelemből — mondta Eszter az asztalhoz támaszkodva. — Es szörnyen szerelmes voltál Tóth Marikába... — Átnézted a gyerekkort dolgaimat? — Minden füzetedet, könyvedet az 6 nevével írtad tele. Még az ellenőrző könyvecskédet is.. — Akkor még őszinte ember, illetve emberke voltam — felelte és hanyatt feküdt a rozsdás rugóival feljajduló he verőn. — Ma már nem vagy az? — A mai, az már más őszinteség... A szomszédos udvaron, az eddig csökönyösen ugató kutya hirtelen elhallgatott. No végre, gondolta és cigarettára gyújtott. A lány megkerülte az asztalt és tőle kartávolságnyira újra felvette az előbbi testhelyzetét; félig ülve az asztalhoz támaszkodott. Körülbelül egy hónapja volt itthon utoljára, a kocsmába ment sörözni meg beszélgetni, aztán mégis vörös bort ittak, és ha most kinyújtaná a kezét, éppen elérné a lány combját. Máskor kilenckor már becsukott a vendéglő, ma azonban sokan voltak, mindenki szomjas volt és mindenki az árvízről beszélt. Eddig mindent csak a rádióból meg az újságokból tudott, de a óégén már unta. — Milyen furcsa, hogy lényegében nem ismerjük egymást és mégis tudunk egymásról mindent — mondta. — Furcsa és jó! — mondta a lány. — Megtakarítottunk magunknak egy ismerkedést. Sokszor az ismerkedés erőltetett, kínos és nem mindig sikerül a leqjobban... — Es búcsú is egyben. — igen. — Az is furcsa, hogy nem beszélünk arról, amit egymásról tudunk. — Furcsa és jó! — mondta ismét a lány. Elhallgattak. Tompa kongás hallatszott fel. Tizenkettő egymás után. A vége jelé egyre gyengültek az ütések. — Béna a jobb karja — mondta. — Kinek? — Az éjjeliőrnek. A falu mögötti majorban őrködik és minden órában egy slndarabot ü- töget. A szobában újra csend lett. Idegesítő. feszültségteremtő csend. — Lefeküdhetek melléd? — kérdezte hirtelen Eszter. Nem válaszolt. Arrébb húzódott a nyikorgó heverőn. A lány melléje feküdt. Sokáig feküdtek eoumás mellett szótlamm !?»* mm , Sjf , , m %:] * Jr; ,ímű> ħ Katarina Sabinská illusztrációja nul, és 6 nem tudott egyetlen megkezdett mondatot sem befejezni. — Mondd, tetszem neked legalább egy kicsit? — kérdezte a lány egy kis idő elteltével. — Szép holdvilág van, de t- gazán még nem láttalak. Mégis azt mondom, hogy tetszel. — Miért mondod? — A kocsmában valaki azt mondta, hogy szép vagy. Fiatal, vékony, de szép. — De te még nem láttál igazán. — Vörös bort ittunk, és most érzem. — Mit? — Hogy ittunk. Eszter könyökére támaszkodva feléje fordult, sokáig fürkészte az arcát, aztán hirtelen földje hajolt és ajkával megkereste az ö ajkát. Addig csókolta, míg a puha nedves száj szét nem nyílt, közben a testére zuhanó erős kezet a trikója alá segítette. De amikor az erős kéz durván véglg- kúszott a testén, görcsösen ösz- szerándult. Ellökte magától a forró kezet és parányi gubac- cá összehúzódva fuldokló zokogásba kezdeti. Felállt a zokogó lány mellől. Egyszer egy ünnepélyen szavalnia kellett. Felérve a pódiumra valamiben megbotlott és hasra esett a közönség e- lött. Akkor érezte így magát. A gondolatok, mint valami pólus felgyülemlett energiája, kisülnek, meghatározhatatlan érzés lesz úrrá valaktn. Letérdelt a heverő mellé és megfogta a lány karját: — Ne sírj, Eszter! Könyörgöm, hagyd abba! Idegesít, ha valaki sír. Isten bizony! Azt sem tudom, mi bajod... Hiszen te... — Hagyd! — mondta el-el- csukló hangon Eszter. Aztán felállt és lehorgasztott fejjel kiment az erkélyre. Ahogy az erkély karfájára borult, szőke haja könnyű selyemfüggönyként hullott az arca elé. Az éjszaka bársonyos neszei rátelepedtek a szobára. Még mindig a heverő mellett térdelt. Aztán hátát a heverő oldalának vetve, fáradt, lassú mozdulattal leült a padlóra. Cigarettára gyújtott... — Tavaly árvízkészültség volt — szólalt meg halkan Eszter. — Katonákat hoztak a faluba. Barátnőm megismerkedett az egyik katonával, és esténként a falu mögött találkoztak. Halk szavú katona volt, szép barna szemű... Az utolsó nap, mielőtt elmentek, barátjával jött a találkára... Részegek voltak... Rá... rátámadtak a lányra. A halk szavú katonának vérbe borult a szeme... Szörnyű volt... Egy pillanatra elhallgatott. Felegyenesedve mély lélegzetet vett. Matróztrikós alakja tisztán rajzolódott a mélykék éjszakai égboltra. A barátnőm okos lány, legalábbis azt gondolta magáról. Azt hitte, az új élmény elhomályosítja a régit, a szörnyűt... Fagyás után is hóval dörzsölik a megfagyott testrészt... ö még fiatal, nagyon fiatal... Eszter újra a karfára borult. Ordító csend telepedett közéjük aztán minden megmerevedett, ők is, mint a tó fodrozódó tükre, amikor jégbe dermeszti a fagy. Ne féljen, senki sem csodálkozik, hogy ön forgatókönyvet szeretne írni. Ne is töprengjen sokáig, vágjon belel De ne feledje: csak bátor és harcedzett embereknek való pálya ez. Ha baj van az Idegeivel, a szivével vagy a májával, ha nem öntözi magát reggelente jéghideg vízzel és nem emel nehéz súlyokat, s végül, ha lélénk, szégyenlős — a világért bele ne fogjonI fa igen, persze, hogy miről írjon? Legjobb, ha semmiről sem ír. Néhány filmstúdióban ugyanis ezt a témát nagyon kedvelik. Tanúsíthatom magam ts. Végighallgattam egy bíró és egy dramaturg párbeszédét. A fiatal, atlétatermetű szerzőt arról faggatta a filmgyár, miről szól a müve, — Szóval, miről szól? — A hétköznapokról. — Tehát megírta... — ... Az életet! — Melyiket? — A leqhétköznapibbat. — Hősei? LEONYID LENCS: Felesleges szerző — Emberek. — Milyen emberek? — Férfiak és nők. — Es kik ezek? — Átlagemberek. — Hány évesek? —- Átlagéletkorúak. — Es hol élnek? — Emitt-amott. — Es miről nevezetes a szín hely? — Az égvilágon semmtről nem nevezetes. — Es az emberek? — Azok sem. — Mi a téma? — Téma, az nincs. Csak az életet ábrázolom. — De mégts, mi történik? — Egyáltalán nem történik semmi. — Nagyszerül Es az emberek mit csinálnak? — Csak esznek meg isznak. — Mit isznak? — Az nem derül ki. Sőt — tette hozzá a szerző —, nemcsak téma nincs, eszme sincs, gondolat sínest Semmi sincsl Csak az életI Tizenöt percen keresztül megy a vonat a mozivásznon. Sínpárok, talpfák, füst, szén... Si-ha-ha-ha... Az étkezőkocsiban pedig az átlagftú utazik az átlagapához. Es az átlagállomáson átlagemberek várnak rá. Es átlagsebességgel utaznak tizenöt percen keresztül az átlagállomásről az átlagfaluba. Nyírfák, nyárfák, fűzfák, szilfák. Előbb széliében, aztán hosszában. Ezután jön az a tizenöt pc.c, amikor isznak, Utánpótlásért a szomszédhoz küldenek. Már jön Is az egyszerű szomszéd, hogy tizenöt percig egyszerű orosz táncot járjon az egyszerű orosz faházban. Harmonika, fefkendök, csasztuskák. Aztán elutazik a fiú... Nyírfák, nyárfák, fűzfák, szilfák... És a vonat. Si-ha-ha- ha... — Igen, ez az életi — mondta átszellemülten a Filmgyár. — De árulja el, mégis miért utazott a fiú az apjához? — Miért ne utazott volna?! ... Íme, egy hétköznapi téma. Nem lehet belekötni.. Mert mt- be kössenek bele?! Láthatja azt is: a szerzőnek meg kell őriznie semlegességét. Nem irányítja hőset cselekedeteit, semmibe nem avatkozik bele. Mintha nem ts 6 írta volna a forgatókönyvet, hanem valaki más. Száz évvel ezelőtt a „felesleges ember“ sok regénynek volt a hőse. Most maga a szerző vált feleslegessé. CSANÁDI IMRE: Csillag a homlokukon Jöttek csak lefelé, jöttek, völgynek le, csomókban, egy-egy banda legény, olyan békésen, lomha-nyugodtan, fagytól komoran, Igazuk tudatában — jöttek, mintha a föld dermedt rögei indultak volna meg együtt formátlan tömegekben, szlkkadtan-feketén, igaz-osztó néma haragban; jöttek-ereszkedtek, mint földreszakadt felhödarabok, vlharüzte sötéten, villámtól tüzesen — jöttek ezer mérföldeken át, szédítőn-távoH rónák mélyeiről, csupa-rejtély földről, lángokon át, , holttesteken át, ellenség-letiporta vádló tájakon át, gázolva kietlen pörnyét, iszapos vért, jól-lsmert, egykori, kedves nyfrfákkal-ezüstlő otthonok üszkeí közt bukdostak, — a tar romokon füst csapzott, kisgyerekek elnémult csipogása, öreg nagyapók megtört panasza, bosszút suhogó, hosszan-suhogó lobogóként — jöttek, mint akik azöta nyugvást és pihenést nem lelnek, — puszta göröngyön háltak, havon és sáron, ahol éppen szemüket meglepte az álom, jöttek, jöttek csak, törtek konok arccal előre, hajtották a gyűlölt idegent, földjük taposóját, a lángot, a vért fölidézőt — jöttek, — vasfeketén a decemberi éj hidegétől, alvatlan; Jöttek az út közepén, jöttek le a dombon, csillag a homlokukon — Hajnal remegett föl a mogorva égre mögötük, új korszak titka derengett — VÁCI MIHÁLY: Még nem Nem elég megborzongni, de lelkesedni kell! Nem elég fellobogni, de mindig égni kell! És nem elég csak égni: fagyot is bírjon el, ki acél akar lenni, suhogni éllvel. Nem elég álmodozni. Egy nagy-nagy álom kelll Nem elég megérezni, de felismerni kell! Nem elég sejteni, hogy milyen kor jön el; jövőnket — tudni kell! Nem elég a célt látni; járható útja kell! Nem elég útra kelni, az úton menni kell! Egyedül Is! Elsőnek, elől Indulni el! Nem elég elindulni de mást is hívni kell! S csak az hfvjon magával, aki vezetni meri Nem elég Jóra vágyni: a jót akarni kelll És nem elég akarni: de tenni, tenni kelll A jószándék kevésl Több kell: — az értelem! Mit ér a hűvös ész?! Több kell: — az érzelem! Ám nemcsak holmi érzés, de seb és szenvedély, keresni, hogy miért élj, szeress, szenvedj, remélj! ; Nem elég — a Világért! Több kell: — a nemzetért! Nem elég — a Hazáért! Több kell most: — népedért! Nem elég — Igazságért! — Küzdj azok Igazáért! kiké a szabadság rég, csak nem látják még, hogy nem elégi Még nem elég!
