Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-04-27 / 17. szám
f Egyszer azt találta mondani: — Mosdassátok meg az ördögöket. — Az emberek fölháborodtak. — Nem vagyunk ördögök — tiltakoztak, és az inkvizíció a lányt a pribék kezére adta. — Kérem, ne mozdul font A hang valahonnan a háta mögül csattan. Megremeg. — Tehát kezdődik — gondolja. — Nyugalmat kényszerít magára. — Bekötött szemmel könnyebb gondolkozni — vigasztalódik. Mert szép akar maradni. Nem hagyhatja, hogy álnok szavak megkörnyékezzék. El akar zárkózni előlük. Fedezékbe akarja küldeni a gondolatait. — Nem szeretném magát félrevezetni; bizony elég fájdalmas... A hang mintha megszelídülne, de ö nem törődik vele. Aznapi kenyéradagjára gondol. Azt hiszi: ez tökéletesen le fogja kötni a figyelmét. Már- már maga előtt látja az apró morzsas, barna ételkockát. Ettől megéhezik. Egy ideig nyelést inger kínozza. — Igazán nagyon sajnálom. Szívesen cserélnék magával, ha módomban állna... Kérem, ne vegye gúnynak, őszintén így érzem. Nem válaszol. — Látom: nem hisz nekem... Igaza van. Mások se hittek. Ez az én átkoml Inkább aznapi vízadagjára gondol. A víz meleg és orvos- ságízü. fó óvatosnak lenni és nem fűzni hozzá túlságosan vérmes reményeket. Vigyázva kikezdeni vele. — Azért ne féljen, nekem személy szerint semmi bajom nincs magával — vonul vissza a hang. — Azt sem tudom, kicsoda. Fogalmam sincs róla: köpött-e vagy sem. S nem is érdekel. Nem rám tartozik. Ez a maga privát ügye... Amióta titokban gyűjteni kezdte az ivóvizet, úgy érzi, megbékélt a szomjúsággal. Megszokta. Fontosabb, hogy az a mélyedés a fal mellett már nedves. Tudja, most már gyorsan meg fog telni vízzel. Csak ki keli tartani. Ügy számítja, hogy négy öt tenyérnyi vízben már fürödni lehet... — Sajnos, olyan helyzetben vagyok, hogy nemigen húzhatom az időt. Most már el kell kezdenünkl Talán magának is jobb lesz, ha hamar túlesik rajta. Megígérem: vigyázni jogok — csak a legszükségesebbeket kell majd eltűrnie. Igen, ez az igazság: nagyon szeret fürdeni... Egyszer majdnem elárulta magát. Azt találta mondani: — A tisztaság a legfontosabb az ember életében. — Akik meghallották, kinevették. — Már akinek... — néztek egymásra cinkosan. — Engedelmével, nem venném le a kötést a szeméről. Nem másért, de tiltja a szaARADI JÓZSEF: Á lány és a pribék bályzat. Remélem, megérti a helyzetemet. Áz árulóira gondol. Gondolatban megmosdatja őket. — Kedves bolondjaim — cirógatja meg az arcukat. Tisztaságukban is gyűlölt őket. — Most megkérném, kapaszkodjék a kezembe. Atvíszem egy másik kamrába. Ügyeljen: itt le kell hajolni... Most már fölállhat... Megérkeztünk. A megtakarított vízre gondol. A kitartás örömére. Elképzeli, ahogy először dugja majd be a tenyerét a vízbe. A fény megloccsan az uljai között. Köpér cseppek fognak futkározm a karján... — Maga nem lát engem, de a hangomról talán megérzi, hogy nem akarok rosszat magának. Kérem, legyen bizalommal hozzám, és vetkőzzék le nyugodtan... A maga szempontjából egyszerű formaság az e- gész. Gondolom, természetesnek fogja tartani, hogy nekem hozzá kell férnem a bőréhez. Másképp sajnos nem megy. Arra gondol, hogy a legkisebb cseppet sem engedheti elcsavarogni magáról. Minden csepp, amely kárba vész — megszűnik élni. — Bocsásson meg! Ha 6- haftja, szívesen elfordulok... A ruháit terítse le kérem, a cementre. Azért merem ajánlani, mert nagyon bántana, ha esetleg felfázna miattam... Nem szégyenkezik. Leveti és maga mellé teszi a ruháit. A zárka egyedül az övé, ott senki se zavarhatja. Napjában egyszer nyitják rá az ajtót: délben. De ő reggel fürdik, reggél, amikor csönd van, és ez a csönd az otthoni csöndekre fogja majd emlékeztetni. — Most térdeljen le. Ügy, jól van. Most hajtsa a fejét a karjára. Készen van? Elszánta magát? Szorítsa össze jól a fogait. Azt mondják: így könnyebb elvtselni... Letérdel. Karjára hajtja a felét. A víz fölé hajol. Ekkor valaki szembe fog nézni vele. Meglepődik. Magára ismer. E- lőször a szemét mossa majd meg. Aztán az arcát. Aztán a vállát. Megölelt, finom hártyájába vonja a víz. Hamvasságá- ban megúfhodik. Lehet, hogy sikoltozni fog a gyönyörűségtől... — Ha másként nem bírja, nyugodtan kiáltozhat, ne féljen, senki se fogja hallani. Legfeljebb az én dolgomat nehezíti... A hang most közelebb jön. Megnyerő. Emberszabású. — Vlgyázzonl... Egy... Kettő- Három... Most! Már nem gondolkozik. Kemé- nyedik a húsa, megfeszül.- — Fájt?... Bírja? Gondoljon arra, hogy egyszer ennek is Vége lesz. Már nem gondolkozik. Már nem akar tudni semmiről. Már nem akar értelmes emberi beszédet hallani... — Látja: nem is nagyon piszkálgatom közben... Minek vallatnám. Ha köpni akar, úgyis köpni fog, ha pedig nem, akkor nem. Maga tudja, mi a jobbl Összeszorítja a fogait. — Nagyon fájt?... A fenébe is! Nem tudtam, hogy magának ilyen gyenge a bőre... Pe•* í < mßmmi wPßmf£&r~'\ V. I vl ' s ! dig egészen Óvatos voltam! Normális körülmények között, elhiheti: nálam nem szokott véreznl... Nagyon szégyellem magam. Kérem, ne haragudjon rám. Fájdalom? Óvatosság? Szégyen? Harag? Miféle fogalmak ezek? — Igaza van, hogy hallgat. En is hallgatnék a maga helyében. Nem akarok politizálni, de maga tetszik nekem. Tisztelem a lelki erejét. Mélyeket lélegzik. — Meggyőződésem, hogy ennél többet is kibírna... Na, ne ijedjen meg! Nem vagyok én azért olyan lelkiismeretes. Éppen csak eleget teszünk a látszatnak, és azzal be is fejeztük... A belélegzett levegőre gondol. A fulladásra. A fulladás önkényére. A fulladás fokozataira. A fulladás küzdelmeire, amelyek — hiába kapaszkodik beléjük — élt uszítják, magára hagyják, vtsszalöktk a szavak érte'—*hez. — Most már kezdi megszokni, ugye? Csak az elején volt nehéz... Azt htszem: most már nem is érdekes... Igazam van? Akkor pedig kár folytatni! A szabályok ugyan megengednék, de én most eltekintek tőlük; nem kívánok élni ezzel a jogommal! Mélyeket lélegzik. Eszmél. Csönd. Nagyon fáj. Vége. — Most már fölállhat, ha a- kar. Már nem is fáj, ugye? Hát igen: tüzel egy kicsit. Sajnos, ezt még jó ideig érezni f Föláll. — Tessék, parancsoljon. Föl is öltözhet. Óhajtja, hogy segítsek? Kérem. Magára veszi a ruháit. — Erre kell kimenni. A- mennyiben rosszul érezné magát, jogában áll hivatni a zárkaorvost. Kimegy. — S legyen szíves, bocsásson meg ezért a kis incidensért — kúszik utána ugyanaz a hang, a pribék hangja. — Ugye meg tud bocsátani? Tehát: semmi harag köztünk... Köszönöm. Higgye el:, ilyen rövid idő alatt is nagyon megszerettem ? V ' V 1 / *■ Turcsan László illusztrációja A parkban találkoztam vele. A mókusokat etette szójababbal. — Szervusz — köszöntöttem. — Hogy vagy? Mit csinálsz mostanában? Először diszkréten jobbra, majd balra tekintett és csak aztán szólalt meg: — Hippi vagyok. — Ne viccelj — mondtam nevetve. — Inkább azt áruld el, hogy mit csinálsz valóban. — Hippi vagyok — ismételte meg újra ismerősöm. — Most kiírattam magam az orvossal betegszabadságra, de természetesen kutya bajom. — Nem értem — mondtam csodálkozva. — Légy szíves magyarázd meg... — Hát tudod — kezdte rá az én hippi ismerősöm —, rájöttem, hogy nincs értelme strapálnom magamat. Az ember vetkőzze le előítéleteit. Nem dolgozni, sokat pihenni, egy kis séta, egy kis szórakozás, időnként egy-egy kis sör. Aki bolond, hadd dolgozzon. — Azt mondtad, hogy beteg- szabadságon vagy — vágtam a szavába. — Hát akkor mégiscsak dolgozol. — Felveszem a fizetést — mondta. — És ez különbség. 1 lami JANUSZ OSEKA: rllPPI inokabátban Mi lengyel hippik, gyakorlatiasak vagyunk. — És mondd csak, sokan vagytok? — érdeklődtem. — Hivatalos statisztikák még nincsenek — mondta. — De mi különben sem törődünk a reklámmal. — No és hogy oldod meg a dolgokat a munkában? — kérdeztem. — Szimulálok. Lógok. Teáz- gatok, keresztrejtvényeket .fejtek — adta meg a felvilágosítást a hippi. — De miért csinálod ezt az egészet? Talán valóságunkkal szemben érzett elutasító magatartásodból eredően? — faggattam. — Életkörülményeink ellen akarsz talán így tiltakozni? —> Akkora hólyag azért nem vagyok, hogy valami ellen is tiltakozzam — magyarázta meg ismerősöm. — Az okos ember nem megy fejjel a falnak. Ha azonban őszinte akarok lenni, ott egye meg az e- gészet a fene... — De hiszen a virágok gyermekei a mai világ intézményei ellen szállnak síkral —- Akkora gyerek azért nem vagyok, hogy intézmények ellen lázadjam — biztosított az én hippim. — Én megelégszem azzal is, hogy nem csinálok semmit és az intézménytől kapom a fizetést. — A londoni hippik megszálltak egy házat a Piccadily Circuson — jegyeztem meg. — Nekem elég a szoba-kony- hás lakásom — mondta Ismerősöm. — Csakhogy az igazi hippik mindig egy csomóban vannak — mondtam. — Van köztük valami neked való kislány? — Bolond lennék — mondta. — Elég, ha én hippi vagyok, Inkább majd olyat fogok magamnak, aki szolid é- letkörülmények között él. — No és az öltözködés? A hippik ruhái nagyon is jellemzőek! — tiltakoztam. — Te pedig közönséges ruhában, lami- nokabátban és borotváltén jársz-kelsz... — No és miért kellene nekem kitűnnöm? — csodálkozott. — Ha én is hippimód öltözködnék, a mi körülményeink között nem lehetnék hippi. Így aztán titkos hippi vagyok, uniformis nélkül. Elgondolkozva csóváltam meg a fejemet, és elbúcsúzva hippi ismerősömtől, mentem a magam dolga után. Már éppen elindultam, amikor észrevettem, hogy a titkos hippi rágyújtott egy Munkás-cigarettára. — Otthon vajon titokban marihuánát szív? — gondolkodtam el. — Ügy tűnik, hogy nem. Persze, ha marihuánát szívna, az már egészen más lenne. (F: —tó—) VLAGYIMIR MAJAKOVSZKIJ: MÁJUS 1 Mi, Emberiség! Közösség! Tömegek! Tespedtünk eleget. Május, gyújtsd sereged? Utcára kll Indulj — hahói Talpunk tapossa a jeget! Csurranjon a hó! Május 1. Minden lépés-dobaj, ha kongó kő növeszti, minden rádió bárha Párizsból tiszteleg, minden dal-sor, minden vers-láb — kürtölje a nemzetek közti szolidaritás marsát. Május 1. Az utolsó pénzeszsák, az utolsó uraság nevét a fölről nem töröltük még le. Nem tettük még a múzeumba az utolsó trónt. A fekete, a fehér, a sárga front ellen egységbe — Vörös Front! Málus 1. A föld harmadán már megtört a Jég. Szórjuk ki minden terhét a télnek. Erősítsétek a világforradalom őrhelyét — a sarlós-kalapácsos szövetséget. Rajta! Eredj! Ma van Május 1. Szint-fényt a földre' a mí zászlónk hoz: zárt sorral sorakozz, tárt szívvel szívesed} a munkásokhoz és parasztokhoz. Május 1. Mi! Emberiség! Közösség! Tömegek! Tespedtünk eleget, Május, gyújtsd soreged! Utcára kll Indulj — hahó! Talpunk tapossa a jeget! Csurranjon a hó! Május 1. ZELK ZOLTÁN: Mint kincset őrzöm Ezerkilencszázhuszonhárom f évének május elsején együtt ébredtünk: én és a hajnal s kamaszszívemben a remény. Együtt keltünk. A hajnal lassan már reggellé öregedett, de a remény csak Ifjabb szárnnyal vitte repülni szívemet! Így szálltam én! És velem szállva még háromszáz inasgyerek a Gubaszínbe ünnepen!! S a segédek és mesterek! Akár oltárl kép lehetne egy falusi templom falán, ha betűk helyett képet írna, ecsetté válna ceruzám: primitív s édes kép lehetne, új szentekről festett mese ' a kis dalárda, mely rákezdé, hogy „Itt van májüs elsejei“ S amit a szív dúdolhatott csak: „Föl, föl...“ Harc volt, ez Is, tusai — mint lassú felhő szállt fölöttünk Vugyovszkl báési 'basszusa... V • í Aztán egy lány, ki verset mondott s harsogva, hogy: „Irta: Ady...“ Éljen! — kiáltott rá e névre a prolik közül valaki... Éljen? Hisz meghalt... Hát zavartan, társunk szégyellve, félszegen s ahogy szokás Is, elnézően mosolyogtunk ez éljenen... De értem én most már az éljent, a szív mélyéről felbukót, nem őrzött kincset senki úgy, mint emlékeim közt én e szót! Ezért, hogy most én Is kiáltom, hogy fennen elkiáltom én: Éljen Ady! Éljen Petőfi! S mit írtak, minden költemény! És éljen május, mely nyarunkra nyitja vidám, tág kapuját, s oly népre, mely Ady s Petőfi szellemére éljent kiált!
