Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-06 / 14. szám

6 új ifjúság

DZSÁJICS

A Carl Zeiss Jena — Partizán Belgrád BEK-mérkő- zésen sorozatos sportszerűtlenségeiért, majd hisztérikus, ökölvívással egybekötött jelenetéért a játékvezető kiállította Dzsajicsot, a legjobb jugoszláv labdarúgót.

Szomorú, ha az igazán nagy mesterek kezében válik pusztítóvá a mű.

Dzsajics néhány percre megízlelte a rombolás, a pusztítás gyönyörét. Háromszoros erővel szórta ütéseit, kezével arcokat célzott, pedig arra lett teremtve, hogy lábával a kaput célozza.

Az igazán nagy mesterek sohasem aljasulhatnak le ennyire: éppen ezért, éppen ettől igazán a legnagyobbak.

PUSKÁS

A görög bajnok bejutott a legjobb négy közé a BEK- ben! Ez a tény legalább o- lyan szenzációnak számított, mintha Görögország holdrakétát lőtt volna ki. A háttérben az edző, Puskás Ferenc áll. Talán sohasem domborodott ki ennyire, mit tesz, ha egy csapatnak olyan nagyszerű szakembere van, mint az egykori csatár, aki alaposan ismeri a világ szinte valamennyi élcsapatának játékstílusát. A lapok egyöntetű véleménye szerint u- gyanis a taktika döntött a görögök javára. Ezek után még a legképzettebb szakemberek sem merik megkockáztatni a kijelentést, hoav a Partizán jut a BEK döntőiébe. Görög ellenfele bizonyára Dzsajicsék orra alá is tör egy kis borsot.

Hiába: a magyar edző a- la.nosan m'"'"merte a fűszereket.

(bt)

BORISZ MAIOROV:

Hogy alakul, változik egy élsportoló, sok-sok nagy nemzetközi verseny, mérkőzés tanújának, számos világbajnokság és olimpia résztvevőjének az élete miután... egyszer végleg búcsút kell mondania a jégpályának, a zöld gyepnek vagy a salaknak; a klubtársaknak és a barátoknak a válogatottból?

Borisz Majorov nemcsak ismert és híres név, hanem fogalom, a hatvanas évek szovjet jégkorongozásától elválaszthatatlan. Ez volt aZ az idő, amikor Majorov a testvérével, 2senyával és Sztarsinovval a Szpartak csapatának és a válogatottnak is emlékezetes „trojkáját", hármasát, támadósorát alkotta.

Borisz Majorov, érdemes sportmester, hat világbajnoki, két olimpiai a- ranyérem és sok más kitüntetés tulajdonosa — ugyanakkor a Moszkvai Re- pülötechnológiai Institút aspiránsa, mérnök és kommunista — büszkén nézegeti gazdag trófeagyűjteményét. Nem könnyen jutott hozzájuk. Robbanékony természeténél fogva gyakran került összeütközésbe a szabályokkal, edzőkkel, sőt annak idején a „szbornaja komanda" csapatkapitányának a tisztétől is megfosztották. Most az edzői pályára lépett: saját hibáin okulva, gazdag sportpályafutását akarja kamatoztatni a fiatalok, az új jégkorongozó generáció nevelésében.

Az elkövetkező néhány héten át részleteket közlünk Borisz Majorov tavaly megjelent könyvéből, amelyben gazdag sportmúltjáról és az induló edző elképzeléseiről, gondjairól, gondolatairól vall.

Már nem játszom. Edző vagyok. Mint játékos tizennégy évig játszottam, ez csaknem egy fél élet. Mint edző, alig néhány hónapja dolgozom.

Csetlek-botlok, elesek, újra felállók, hogy megtaláljam a helyes utat, de újra elvesztem. Magamban megpróbálom szortírozni tanítómestereim tapasztalatait, akik között olyan kitűnő hoki-pedagógusok is voltak, mint Arkagyij Csernisov és Anatolij Taraszov. De már rájöttem, hogy ugyanúgy, mint minden másban, az edzői munkában sem jutsz el az igazsághoz anélkül, hogy meg ne égetnéd magad.

Talán évek múlnak majd el, soksok év, és én újra könyvet írok majd, az edző szemével nézve a hokit. De ha meg is szerzem egy ilyen könyv megírásához az erkölcsi jogot, egy biztos, ez nem következik be egyhamar.

Végigjártam a „nagy“ hoki útját a legnagyobb mélységektől a legnagyobb magaslatokig. Számos díjat kaptam: olimpiai-, világ- és Európa- bajnokságok aranyait, szövetségi díjakat... De ugyanannyi büntetést és diszkvalifikálást is összeszedtem. Engem választottak meg a moszkvai Szpartak ás a válogatott kapitányának és mind a két funkciómtól megfosztottak. A hokit mint iskolás gyerek kezdtem el játszani, és mint felnőtt ember, mint családapa hagytam abba.

Ez a sportélet azonban olyan gyors volt, annyira változékony és olyan zsúfolt, hogy arra se maradt idő, hogy az ember egy kissé körülnézzen, elgondolkozzon, osztályozza benyomásait, élményeit és a kevésbé fontosakat „kiselejtezze“. Az évek mintegy megfoghatatlan gyorsasággal elszálltak. Tegnap még remény- teljes fiatal voltam, ma meg már az

„idősebb generációba“ sorolnak...

Ám egyszer csak ez a vad rohanás lelassult. A játékosból nézővé lettem: Stockholmban, a világbajnokságra 1969-ben már nem válogatott tagjaként utaztam, hanem mint turista. A tribünről néztem a hokit. Es onnan föntről mindent észrevettem és egészen más fényben láttam.

Észrevételeimet mindennap bejegyeztem a naplómba. De nemcsak a jégen lefolyt csatározásokról, hanem az ezzel kapcsolatosan bennem felmerülő gondolatokat is lejegyeztem, így kezdődött el tulajdonképpen íródni ez a könyv.-0—

HOGY LETTEM JÉGKORONGOZÖ

Zsenykával, a testvéremmel, nyolc lomok közt turkálva (minden családban van belőle elég, különösen az olyan nagy családokban, mint amilyen a miénk is volt) találtunk egy pár korcsolyát. Idősebb nőtestvéreinké lehetett. „Angol“ korcsolyának nevezték, kulcsos korcsolva volt. Cipő természetesen nem volt hozzá. De mit számított az akkor, különben is minden srác tudja, hogy lehet a botosra korcsolyát csatolni. Ami vitára okot adott, az a sorrend kérdése volt: ki kezdje. De ebben az időben különben is rengeteget veszekedtünk Zsenykával, most is, ahelyett, hogy megpróbáltunk volna egy másik pár korcsolyát is szerezni, ezt feleztük meg. Fél korcsolyával aztán nem mertünk komolyabb korcsolyapályára menni, csupán a síkos udvarunkon kergettük egymást reggeltől estig — természetesen féllábon.

Korcsolyanálvára csak egy év múlva jutottunk el. Mindenki a maga pár korcsolyáján. Szerencsém volt ugyanis: egyszer találtam a lakásunk

lépcsőházában egy pár kidobott rozsdás korcsolyát. Lekapartam róla a rozsdát, úgy-ahogy rendbe tettem és a magam fél korcsolyáját Zsenyká- nak ajándékoztam. Ekkor először merészkedtünk el a szokolnyiki jégpályára. Télikabátban és fülvédős sapkában és a botosra felcsavart korcsolyával igazi sportolóknak néztünk ki.

Innen datálódik a hokival való megismerkedésünk is — a hokival, a kis koronggal. A felszereléssel most sokkal könnyebb dolgunk volt. Mert egy görbe botot találni sokkal egyszerűbb, mint egy pár korcsolyát, vagy akár csak egy fél párat is. Korongunk pedig volt, amennyi csak kellett — igazi korongok, olyanok, mint amilyenekkel az akkori nagyok játszottak. A mérkőzések alatt gyakran átrepültek a palánkon és természetesen abban a pillanatban a mi tulajdonunkba vándoroltak.

Meg kell azonban mondanom, hogy a korcsolyázás és a hokizás abban az időben még két különböző, egymástól független szórakozást jelentett a számunkra. A jégpályára ugyanis nem hordtunk hokibotot, az udvarra meg nem vittünk korcsolyát. Az első igazi korcsolyát apánktól kaptuk, amikor már „nagyok“ voltunk — tizenhárom évesek.

A valóságban tulajdonképpen csak ekkor kezdtük megismerni a jégkorongozást. Egyesülethez pedig, természetesen a „Szpartak“-hoz még egy évvel később kerültünk. A sorsunkat az határozta meg, hogy mindketten kitűnően korcsolyáztunk. Amikor az ifjúsági csaoattól meg kellett válnunk, úgv döntöttünk, hogy átmegyünk a CSSZKA Moszkva katonacsapathoz, mivel a Szpartaknak nem volt felnőtt első osztályú csapata. A Szpartak azonban nem akart megválni tőlünk, mert aránylag jól futballoztunk is. Akkor meggyőztek bennünket. A hokiról azonban nem tudtunk lemondani. Állandóan gyakoroltunk, edzettünk, aztán egyszer csak Zsenykával együtt a Szovjetunió ifjúsági válogatottjában találtuk magunkat. Ez 1959-ben történt. Akkor értettem csak meg, hogy a jégkorongozással hosszú-hosszú időre eljegyeztem magamat.

Ha minden erőnket és időnket a sportnak szenteltük is, se előttem, se a bátyám előtt soha nem állt úgy a kérdés: a sport vagy a tanulás. Talán azért, mert olyan családban nőttünk fel, ahol a főiskolai végzettség a család minden egyes tagja előtt természetes volt. A két idősebb nővérünknek a háború miatt meg kellett szakítaniuk a tanulmányaikat, de felnőttkorban is befejezték az egyetemet. Zsenyka és én, a legkisebb a családban (ikrek vagyuitk: én húsz perccel később születtem), ötvenötben érettségiztünk és a bizonyítvánnyal egyenesen a főiskolára siettünk beiratkozni. Zsenyka a Men- gyelejev Intézetbe én meg a Repüléstechnológiai Fakultásra.

A főiskolai tanulmányok és az élsport azonban sok-sok időt és áldozatkészséget követelnek. A sport és a tanulás közötti konfliktus ugyanis előbb vagy utóbb felmerül. Néha ezek az ellentétek annyira antago- nisztikusak, hogy egyikkel a kettő közül mindenképpen szakítani kell. A legtöbbször persze az iskola esik áldozatul. Aki az élsportban eljutott az első lépésekig, annak a népszerűség, a dicsőség, a külföldi utak, a fényképek a lapokban előbbrevaló- nak, többnek tűnik. Az egyetem azonban... Ki tudja, mi lesz belőled a hat év után?

(Folytatjuk)

papp lászlö: Nagy nevelő az erdő

Az ökölvívás dráma, amely tizenkét kötél között játszódik le. Az ökölvívás művészet is, nemes művészet, ha olyanok űzik, mint Papp László. Az ökölvívás nagy lecke. Minden megváltozik, ha a ringbe lép az ember; megismeri a félelmet, a hirtelen ürességet, a magányt. Az 1960 as római olimpia nagyváltósúlyú bajnokának, Benvenutinak feltették a kérdést:

— Mi tetszik önnek a ringben?

— A harc íze és a győztessé való kikiáltás boldogsága — válaszolta.

— Mi tetszik Önnek a ringben? — kérdeztem a háromszoros olimpiai bajnoktól, Papp Lászlótól, a magyar ökölvívó-válogatott vezető edzőjétől.

— A ringben én csak bokszolni szerettem — mondja határozottan.

— Van ideális közönség? — kérdezem Papp Lászlótól.

— Igen, van. Tapasztalatom szerint az angol, a szovjet, a lengyel közönség ilyen. 1956—57-ben Lengyelországban öklöztem, ellenfelem egy Kolczinszki nevű jókötésű fiatalember volt, akit a három menet alatt ötször padlóra küldtem. Másutt már bekiabálásokkal sértegették volna a kiütött versenyzőt, ehelyett a lengyelek kórusban énekelni kezdtek: „Éljen Kolczinszki,

száz évig!“

„Vágom a fát hűvös halomba,

Fényesül a görcse sikongva“.

A magyar ökölvívó-válogatottat a szabadság-hegyi sísánc környékén találjuk. Vágják fát az úttörővárosban, ahol majd az új szállodák épülnek.

— Sokan kérdezik, miért van szüksége az ökölvívónak a favágásra — mondja Papp Laci. — Ezt kérdeztem 1950-ben én is Adler Zsigmondéktól, amikor naphosszat vágtam a fát a budai hegyekben. Eleinte én is rosszul fogtam a fejszét, akárcsak ezek a gyerekek. Beleizzadtam, amíg kidöntöttem egy fát, a rönkökkel pedig egyszerűen nem bírtam. De hamar belejöttem és

megtanultam takarékoskodni az erőmmel. Hasonló mechanizmust fedeztem fel a favágás és az ökölvívás között. Figyelje meg Gedót! Ahogy a ringben a teljesen laza és könnyed alapállás jellemzi mozgását, úgy itt is ezt látja, amikor a fát a fejszébe vágja. A testsúly mindkét esetben a két talpon oszlik meg, s csak akkor megy át egyik lábról a másikra, amikor ütésre lendül az ökölvívó keze, illetve a favágó karja. A favágás megmozgatja a test legfontosabb izmait. Eltünteti a hasat és növeli a mell- és deltaizmokat.

— Orvosi szempontból a legnehezebb kérdés a sportolók csontrendszerének és szalagrendszerének (kötőszövetek, ízületek) a fejlesztése. A hagyományos edzési módszerek mellett az izmok nagysága, alakja, teljesítőképessége gyorsabban változik, mint a csont és szalagrendszer szerkezete. Ez okozza a gyakori sérüléseket. A favágásnál a csont és szalagrendszer mikro- traumának van kitéve. A folyamatosan ismétlődő traumák szövettani változásokhoz vezetnek, és ezek előnyösen változtatják meg az ökölvívó testi felépítését.

Nagy nevelő az erdő — mondja Papp Laci —, és a többség romantikát talál a favágásban.

UTÁNPÓTLÁS

Az ökölvívás — olimpiai szemszögből mérlegelve — gazdaságos sportág, mert egy-egy ország negyvennégy érmet szerezhet. A magyarok szinte minden olimpián ott voltak a legjobbak között. Az ökölvívás jellemnevelő sport. Ezért oktatják Anglia, (apán és az NDK iskoláiban. Követendő példát könnyű találni a világ- irodalomban is. Sükösd Mihály írja Hemingway c. könyvében: ....érdemes felfigyelni a Hemingway-jellem fontos alkotóelemére: milyen kíméletlenül faragja és faragtatja magát tizen-valahány éves korában, hogy az elképzelt férfieszmény közéletébe — meg e férfieszmény tudatos legendájának közelébe férkőzhessen“.

Több nyugat-európai országban az önfegyelem kiala kítására használják az ökölvívást, és azt mondják, hogy a fiataloknak meg kell érteniük, nem hősiesség az. ha a gyengébbet megverik. Magyarországon 350(1 igazolt ökölvívó van, s ugyanennyi a versenyzők száma. Ezzel szemben például az igazolt ökölvívóknak csupán a fele versenyez. Adler Zsigmond, az ökölvívók szaktanács adója mondja:

— Ha rajtam múlna, minden fiatalt megtanítanék a mi sportágunkra. Mindenkit megtanítanék, de nem mindenkit versenyeztetnék. Kerékpározni és úszni sokan tudnak, mégsem versenyeznek valamennyien. Nekünk nemcsak bajnokokat, hanem erős, egészséges, edzett embereket kell nevelnünk. Az elmúlt években sajnos nem sokat törődtek az utánpótlással.

Papp Laci folytatja:

— Nem törődtek az utánpótlás védelmével sem. A még ifjúsági és junior csoportban tartozó ökölvívókat összeengedték az idősebb versenyzőkkel. Ez a személyiség károsodásának súlyos következményeit vonta maga után. Nem szabad többé ilyen hibába esni. Egy fejlődő, fiatal versenyzőnek mindig az egyéniségének legjobban megfelelő partnert kell keresnie. Ezt nevezik menedzselésnek. Ha ezt az utat járja valaki, bátran várhatja az EB-t és az olimpiákat. A jól menedzselt versenyzőnél nem fordulhat elő emlékezetzavar.

— Jobban örülnék — folytatja Papp —, ha a bukaresti EB-ről ezüstérmekkel jöttünk volna haza, és a miskolci junior EB-en csak három aranyat nyerünk. Ezzel nem azt akartam mondani, hogy a fiúk nem érdemelték meg az első helyet, hanem a gyengébb szereplés tudatában még kedvezőbb légkörben készülhetnénk az elkövetkezendő hónapok nagy világversenyeire. Ezek a túl korai eredmények máris köteleznek bennünket, és a versenyzők fejlődése szempontjából ez nem a legszerencsésebb.

— Milyen bizonyítványt állítana ki az ökölvívókeret tagjairól?

— Nem panaszkodom — válaszolja Papp Laci —, öt-hat rátermett fiatalemberrel dolgozhatom, akik ha szorgalmasak és kitartóak maradnak, eljuthatnak az olimpiai aranyéremig. Jósolni nem lehet, mert sok összetevő határozza meg a végeredményt, de egy biztos: csapatunk Münchenben sokkal jobb formában lesz mint Mexikóban volt.

Adler Zsigmond: — Laci nagyon magasra emeli a mércét. Túlságosan magasra! Önmagából indul ki és önmagához viszonyít mindenkit.

Papp László: — Ezt a sportot nem lehet másképp űzni. Vagy akarok eredményeket elérni, vagy nem. Szórakozásból is meg lehet tanulni bokszolni, de az ilyen embernek nincs helye a válogatottban. Olyan ökölvívókat kell találnunk, akik mindig, minden körül mények között készek a legjobb eredmény elérésére.

KŰ ANDRÁS