Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-02 / 9. szám
új ifjúság 9 asodk mm2 Két hete állandóan a nőket nézte, mint az éhes gyerek a kenyeret. Végül már a feleségének is feltűnt. Megvárta, amíg bekanyarodnak a Türr István utcába, és csitul a forgalom körülötte, akkor megkérdezte: — Miért nézed állandóan a nőket? — Nem tudod? — Nem. Éppen azért kérdezem, mert nem tudom. — Gondolkozz egy kicsit — mondta különös hangsúllyal —, gondolkozz. Kati fülig vörösödött. — Mit akarsz már megint? Közben kiértek a Vigadó térre és megindultak a parkon keresztül. — Semmit. Tulajdonképpen semmit. Csak éppen számoltam. Szerinted mennyi harminc meg húsz? — Ne hlilyéskedf, jó? — Mennyi harminc meg húsz? — Megőrülökl Ötven. Te is tudod. — Pontosan. E szerint még húsz évem van. — Mi az, hogy húsz éved van? Ez megint milyen hülyeség? — Semilyen. Húsz évem van és kész. Olyan igazi csak húsz. Az is lehet, hogy kevesebb. És mi mit csinálunk? Sétálgatunk, mint az időmilliomosok. Kati dühösen nézett rá. — Tudtam, hogy ide akarsz kilyukadni. Mindig csak ez a vége. Ogy látszik, téged az é- létből más nem is érdekel Húsz évi Én tehetek róla? Nekem sincs sokkal több, jól tudod. — Neked stncs. Ezen is gondolkodtam. Az eszpresszó színes napernyője alatt szőke nő ült és jeges limonádét szopogatott. Feri odabámult. — és neki se. Ö bizonyára nem szégyenlős és kihasznál minden percet. — Undok vagy — szipogta Kati. Undok állat. Legalább ha veled vagyok, akkor ne csináld, jó? — jó — mondta Fért. — Mondjuk, előtted nem csinálom. És akkor? — Mit és akkor? N emrégiben felhív egy bizonyos Ismerősöm, egy nagyon kedves, jő házból valő lány és azt mondja: — Nem tennél meg nekem egy apró kis szívességet? Azt mondtam a szüleimnek, hogy ma este veled megyek moziba. Ha véletlenül találkoznál velük, ne árulj el. — Miért kell azt hinniük, hogy velem leszel? — kérdezem. — Azért, mert neked nagyon jó híred van, és élvezed az öregek bizalmát. Karolt nem nézik jő szemmel, és nem akarom őket feleslegesen ingerelni. Megteszed a kedvemért? — Semmiség — mondom. — E- gészen nyugodt lehetsz. Másnap véletlenül találkoztam az ismerős lány édesanyjával. — Ő, moziban voltak tegnap az én drága gyermekeim? Nagyon ö- rülök. Semmi kifogásom az ellen, ha Halinkát időnként elviszi egy- egy jő filmre. Hadd szórakozzon a drágám. — Igazán örömmel — biztosítottam. — A francián voltak vagy azon az oroszon? — kérdezte a mamája. — Most mindegyik annyira hasonlít egymáshoz — mondom én. — Nehéz megkülönböztetni. A fiiművészet teljes hanyatlása. — De Halinkának nagyon tetszett — folytatta tovább a mams. — A felindultságtő! pirosán jött haza. — A kedves kislánya szemmel láthatóan fogékony — jelentettem ki és gyorsan búcsúztam is. — Akkor már minden rendben van? Nem gondolod, hogy valamit tenni is kellene? — De. Gondolom. Nagyon is gondolom. Voltál például a tanácsban? Feri hátat fordít a víznek. Árnyéka megnőtt és a park szélén álló lovasszoborhoz simult. — Nem erről beszéltünk. — Voltál a tanácsban? A szobornak mondta: — Képzeld, voltam. — Mit mondtak? Feri leszegte a fejét és rugdalni kezdte a szobor talapzatát. Kati ijedten karolt bele. — Feri, mi történt? Összevesztél velük? Megrázta a fejét. — Még szerencse - sóhajtotta Kati. — Akkor mi történt? Szembefordult Katival és megfogta a karját. — Mondd, lottózol te? Kati hirtelen elcsüggedt. Lefejtette magáról Feri kezét. — Látod, ez vagy te. Veled nem lehet komoly dolgokról beszélni. Vagy veszekszünk, vagy hülyéskedünk. Fért újból elkapta a karját és rákiáltott. — Lottózol vagy sem? — Nyughass már, néznek — csitította Kati. — Ne törődj velükI Lottózol vagy sem, erre feleljI Kati kétségbeesetten nézett Ferire, aztán elnevette magát. — Lottózom, hülye úr, parancsol még valamit? • — Minden héten? N — Minden héten. — Akkor nincs veszve semmi — mondta Feri, aztán az asszonyhoz hajolt és a fülébe súgta —, reménykedhetsz. Kati kutatva vizsgálta a fiú arcát. — Ezt mondták? — Nem. Ezt én mondom. — És ők mit mondtak? — Várj sorodra! A második kategória az első után következik. — Várjunk, várjunkI De hát meddig? Meddig várjunk? ítéletnapig? — Amíg kell. — És addig veszekszünk, és te a nőket bámulod, és sétálunk és.., — Kati, ne zúgolódj, nem tehetünk mást. Meg kell értened, hogy tízet ezer jelé senki sem tud elosztani, mert nem lehet. Majd ha tizet tíz jelé kell osztani, akkor egyszerű lesz a dolog. — És élünk mi addig, mondd, élünk mi? — Igen, hidd el, előbb ránk kerül a sor, érzem... Kati összeszorltott szájjal és kimeredt szemmel állt a fiú mellett. Nem mert megszólalni még egyszer, mert tudta, hogy akkor elsírja magát. Feri is tudta ezt, és hogy megelőzze, azt mondta: — Menjünk. Valahogyan majd csak lesz. A Lánchíd közepén Feri megszólalt. — Katikám, hiszel nekem? Kati ijedten nézett rá. — Mit akarsz még mondani? — Csak azt, hogy én nem a- karom a nőket nézni, igazán nem, és mégis látom őket. Hiszel nekem? Turcsan László illusztrációja Néhány nap múlva Halinka újra felhívott. — Ne haragudj rám. de a szüleim úgy tudják, hogy ma éjszaka az „irodalmárok“ báljára megyek veled. Remélem, nem tagadod meg tőlem ezt a kis szívességet? JANUSZ OSENKA: Szívesség Most a dolog egy kissé komolyabbnak tűnt előttem. — És hová mész tulajdonképpen? — fogott el a nyugtalanság. — Karoltál megyek Zikmundhoz, házibulira. Szenzi társaság jön össze. — És nem találsz magadnak más kifogást? Pont velem kell az „irodalmárokhoz" menned? — A mama és a papa csak te- benned bízik. Remélem, nem utasítod vissza — sürgetett Halinka. — Rendben van — legyintettem rezignáltam — És még valamit. Ogy illene, hogy értem gyere. Mindössze ha tíz percedbe kerül az egész. Kissé magamra Is dühösen, elmentem este Halinkáért. A papa és a mama kávéval és likőrrel fogadott. Dicsérték a tárcáimat és a terveim felől érdeklődtek. Öt perc múlva már a keresztnevemen szólítottak. — Janiiko vigyázz nehogy Halinka megfázzon reggel, amikor jöttök haza. És ne hagyd hideg limonádét inni — figyelmeztetett még a mamája. Az utcán egy furcsa indívidum, aki már régóta várhatott ott, szabadított meg Halinkától. Halinka megköszönte a szivességemet és belekarolt. Bizonyára az a Karol volt az. Másnap felhívott telefonon az apja. Meghívott brldzsezni. Megmagyaráztam neki, hogy nem fogadhatom el a meghívást, mert 40 fokos lázzal fekszem. Felajánlotta, hogy Halinka eljön gondozni. Másnap az anyja érdeklődött hogylétem felől. ' — Nem baj, hogy Halinka az egész éjszakát átvirrasztotta melletted. Fő, hogy mielőbb meggyógyulj. kedves — nyugtatgatott a telefonba. Az ördögnek tartoztam ezzel a Haltakéval! Egy hónap múlva megtudtam az anyjától, hogy kéthetes szabadságon voltam Haltakéval a Tátrában. Nem is tudom, mit mondjak. Halinka jól kipihente magát. — Ne beszélj róla. — De el kell mondanom, most rögtön. — Muszáj? — Igen, mert lehet, hogy később már nem tudom így elmondani. Lehet, hogy már késő lesz, ha akkor mondom el, érted? — Mondd most — egyezett bele Kati és erősebben kapaszkodott a fiú karjába. — Tudod — folytatta Feri —, már álmomban is állandóan nőket látok. Azt álmodom, hogy megyek az utcán és bámulom a nőket. A nők pedig mosolyognak rám, hívogatnak és mindegyik gyerekei vezet. A gyerekek pedig egytől egyig rám hasonlítanak. — És én? — szólalt meg Kati. — Te nem vagy közöttük — mondta tompa hangon Fért. — Már két hete nem vagy közöttük. Kati egy szót sem szólt, nem is sírt, csak nézett maga elé. Feri ettől megijedt. — Pedig én igazán csak téged szeretlek — mondta gyorsan. — Amikor felébredek, sem gondolok másra, csak arra, hogy te vagy a feleségem, és én csak téged szeretlek, mégis, tudod, olyan nehéz így. — Elfáradtam — mondta Kati —, ülfünk le valahol. A Lánchíd Eszpresszóban kávét rendeltek. Kati elgondolkozva kavargatta a feketéjét. — Talán neked van igazad — mondta kis idő múlva. — Miben? — Mindenben. Hogy én szégyenlős vagyok, hogy egy feleség nem lehet ilyen. — Esküszöm, hogy nem ezért ... — Tudom — vágott közbe Kati. — Én sem azért mondtam. Feri rágyújtott, aztán várta, hogy elolvadjoú a cukor a kávéjában. Megint Kati törte meg a csendet. — Most miért nem hívsz a Várba? Feri hirtelen jelkapta a fejét, Katira nézett és elpirult. — Mert nem akartam veszekedni. — De ha én kérem, akkor jelmegyünk? — Ha akarod — nyögte —, persze hogy felmegyünk. — Akkor fizess. Amikor a Várhegy oldalában leültek egy fa árnyékában, már erősen sötétedett. Kati a fiúhoz bújt. — Azt akarom, hogy rólam álmodj. — Kiscsillag, kedvesem. Így ültek akkor is, amikor a rendőr zseblámpája rájuk villant. Aztán szétváltak, és szinte gépies megszokottsággál szedték elő a személyazonossági igazolványaikat. Visszatérte után mindjárt voltam vele az irodalmárok egy újabb bálján. A bál után íz anyja megkérdezte, hogy miért jött haza Halinka sírva. Megmagyaráztam neki, hogy a bálon egy bizonyos nemzeti művész táncolt vele és ez hatotta meg annyira. Legalább a felelősség kis része hadd nyomja mások vállát is. Bizonyára lassan megvesztem volna a méregtől és kigyilkoltam volna Halinka egész családját, ha az egész história nem ér véget o- lyan hirtelen. Halinka többé nem telefonált és nem kért tőlem apró kollegiális szívességeket. Csak néhány hónap múlva, amikor Jankával épp az eljegyzésünket ünnepeltük, kényszerültem arra, hogy ismét Halinkára emlékezzek. Szüleinek a megérkezése váltotta ezt ki, akik anélkül, hogy a kabátjukat letették volna, kijelentették a nagyszámú vendégsereg előtt, hogy lotor és szélhámos vagyok, aki körmönfont számítással azért furakodtam be a házukba, hogy elcsábítsam ártatlan gyermeküket és aztán áldott állapotban eldobjam magamtól. Az eljegyzési ünnepség tovább már a menyasszonyom nélkül folytatódott. Haltakénak azóta gyerektartást fizetek:, a jó híremnek és a belém vetett bizalomnak pedig lőttek .. . (F: - tő -) Dénes György versei EMBERI SORS Az ember felfalja szűzi létét, az ember feléli önmagát, formába önti szenvedését, letépi sorsa csillagát. Torkig ingerlő őrületben tántorog holt falak között és önmagánál őrültebben kutatja, ami eltörött. Egy könnycseppet, mely elszivárgóit, egy látomást, mely megfakult, egy elvtrégzott fűzfaágat, rügyet, melytől élni tanult. HÓHULLÁSBAN A nagy hegyek árnyékéban a te megejtett sorsod láttam. Gyönge, szűz havat tapostam, szemed kísért, magammal hóztam. Csönd volt, a völgyre ült az este, a csönd a lelkemet megeste. S megsejtettem — már nincs bocsánat te voltál bennem az alázat. Egy könnycsepp, amely felragyogott s lehullt, elnyelte a homok. wM mM Äff .......« Turcsan László rajza EGYEDÜL Dadogva, szkizofréniásan csücsülsz Istened homlokán, rossz szavak erjednek a szádban, leköp, aki dicsérve szán, mert egyedül vagy, oly hitetlen, hogy szinte már sebezhetetlen, mert senkiért vagy senki szája, senki kovásza, senki társa. Magad szemében nem ragyoghatsz, magad tükrében nincs öröm, meg kell váltanod, ami rosszabb, vergődni rácson, börtönön, és elvegyülni telhetetlen gyönyörben, kínban, rémületben, elfeküdni a világban, megváltó halálos ágyban. KIÉ VÁGYÓK? Kiért a napok fáradt mozdulása? Kiért a vigasz, ez a holt teher, ami a gyenge vállon úgy hever, hogy az ember szívesen lerázná. Kié vagyok, kié hát voltaképpen? Csak hunyorgok a napra Izgatottan, a szívemben egy ismerős halott vén, hörögve sír iszamös rejtekében. TENYEREMRE REPÜL AZ ÉJ Tenyeremre repül az éj, ujjamon csillag-koszorú, árnyas boltivek alatt viszem a szárnyas látomást, Fölmutatom: kigyúl a föld, eltakarom: simák a fák. Dobzene szól, lihegj, remény, rejtsd füledbe varázsszavát Elbóbiskol az indulat, a lélek meztelen vacog, felszállnak lassan tenyeremről a szelíd szemű csillagok.
