Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-25 / 34. szám
Augusztus 20-án ünnepelte a Magyar Népköztársaság államalapító királya, I. István születésének évfordulóját. Ebből az alkalomból közöljük a nemrég elhunyt Veres Péter írását, mely a Bölcs és balgatag őseink című könyvében jelent meg. ö kegyes papi rafinéria! Azt mondja, Kál- « Márk: „Szent István király szokása jobbára az volt, hogy évenként legalább bárom ízben látogatta meg a maga alapította egyházakat, és midőn elérkezett egy ilyen egyházhoz, először ts meglátogatta mind az oltárokat, mindegyiknél imádkozott, majd kimenőén, körüljárta az egész templomot, gondos szemmel és apróra megvizsgálta a falak és a tetők hibáit, repedéseit, nyomban elrendelte a tatarozását, és addig el nem távozott a városból, illetve faluból, míg a javítást nem látta. Megértvén ezt Gizella királyné, midőn Magyarországon valamely egyházhoz elérzektek, maga elé hozatta mind az isten házában levő fölszereléseket, és évenként kijavított minden javítani való gyolcsot, bársonyt és szövetholmit“ stb., stb. Valóban bölcs papi politika! Megírja a minden király úr előtt legnagyobb példában. Szent Istvánban, milyennek kell a jó gazdának, az igazi királynak lenni. És persze milyennek kell majd a jó kegyuraságnak lenni. Évszázadokra szóló erkölcsi program, 1945-ig volt érvényben! Megértem bizony, nagyon megértem, hogy Róma papjai és az igazi keresztények már megint a szerzetesek (másokat nemigen tekinthetünk abban a korban teológiai és erkölcsi értelemben kereszténynek, hisz olvasni se tudták a bibliát] nehéz gondban voltak, hogy miként lehetne ezeket a vad, amellett zsarnok és a maguk módján ravasz, sőt a hatalomért aljasságra is képes urakat Isten és Krisztus nevével valamelyes erkölcsi rendtartásra kényszeríteni. Sőt azt hiszem, még a Szűz Mária túlhajtása is azért következett be Európában, mert ezek a nőre oly igen éhes hímek, mint lovagok, még az erényre is képesek voltak azért a csodálatos élményén, amit a női szépség és az anyai fenség adni tudott a sokszor hosszú évekig hadba járó, kalandozó, rabláshoz szokott fiatal uraknak. A nőrablás és megerőszakolás keresztény szempontból rettenetes bűne ellen a lovagi erények hlm- nlzálása és kifejlesztése lehetett az egyetlen és valamelyest korlátozó erő. Ha valaki azt mondaná, hegy de hiszen én olyan dolgokat értelmezek, bírálok vagy helyeslek, amelyekről mint tényekről egyáltalán nem lehet tudni hogy iqazák-e, avagy úgy igazak-e, mint ahogy a krónikások áltat le van írva, annak én azt válaszolnám, amint már mondottam is: én nemcsak a valóságos tényeket keresem, azokat úgysem ismerhetem meg, hanem a szellemet és a lelkű- letet is, ami ezeket a tényeket, úgy a- hogy rögzítette. Nekem a szellemi megnyilvánulások is tények. Sőt, mert amazokat legbélsőbb valójukban nemigen ismerhetem I meg, némely esetekben csak .ezek „a tények“. És beszélhet, írhat a mai író vagy akár az irodalomtudós is a tanító-nevelő szándékú irodalom ellen, ámde a mások tanításaira nem szoruló emberek még a valóban olvasó emberek között is túl kevesen vannak. Minden emberi szó, még ha csupán informatív jellegű ts. Abból a szempontból tehát, amelyből én írom ezeket a jegyzeteket, ezek a példák is az államalapító és a nemzetteremtő közösségformáló erőről és bölcsességről tanúskodnak. A gazda módra való gondviselő kormányzás, a közösség — az ország és a nemzet — érdekében való mindenre gondolás az emberi társadalmak számára élettörvény. Az éppen nemzetté alakuló-kényszerülő törzsek életében pedig ez éppenséggel az az erkölcsi erő, amelyre a fegyver és a politikai akarat mellett a legnagyobb szükség van. Mert ámbár semmiféle közvetlen, a szó Szent Agoston-i értelmében vett, személyileg is hiteles vallomásbizonyságunk nincs róla (ami van, azt nem tekintik személyileg hitelesnek/, mégis úgy érezhetjük. Szent István volt az első olyan vezető (az elődeiről ilyen értelemben még keveset tudunk), aki egészen azonosulni tudott a céllal, a nemzet és az állam létgonadjaival. Hisz vészesen ártalmas a közösségek életében, minden olyan Individualista képzelgés, amely szerint az az igazi szabadság, ha mindenki azt teheti, amit akar. Az egyik ilyen „individualista" a „dúvad" típus, a .jnékem ne parancslojon senki", a másik az anarcho-humanista /akkor a „remete-keresztény", ma talán az elkötelezetlen irodalmárt, aki a saját életképtelensé- gét ideologizálja meg — és majd felfalta- tik a dúvad által. Nekem itt csak az a fontos, hogy tstván- királyl politikával, tovább lehet élni, mert íme én is, a szocialista forradalmár, ezer év múltán elmélkedni kényszerülök róla. (A gondolatsor befejezéséül kívánkozik ide, s talán nem profán szerénytelenségnek, hanem csak realista valóságszenvedélyem- nek tekinthető lesz, hogy ezt a „gazdaszemmel nézést“ még én is ismertem. Nemcsak a kicsi udvaromban és szegényes gazdaságomban. hanem az ország dolgában is. 1945 után, amikor a földosztás vezetője voltam, mindig kívánkoztam széijelnézni szerte az országban, hogyan mennek a dolgok. De azóta is, amióta megint csak író vagyok, bizonyos idő után elfog a szomjúság: látnom kell az országoti Mert nem az Itt a kérdés klrály-e valaki, vagy tsz-elnök, esetleg szocialista párttitkár vagy miniszter, hanem az, hogy az országban lát-e és népben- nemzetben érez- és gondolkodik-e vagy nem? Csak az lehet valóban kollektivista állampolgár, aki megérti és érzi ezt a fajta szomjúságot, a „mi dolgaink“ iránt,) VERES PÉTER: István király, a jó gazda új ifjúság 3 A varázsszó még nem elég Naszvad felé vinne a busz, ha nem késtem volna le, illetve ha gyakrabban közlekedne. 'A busz pedig ritkán jár, dolgom meg sietős, így e két oknál fogva rövidtávú, toldo- gatott autóstopolással teszem meg az utat. Nehezen megy. Persze, az idomaim... A negyedik autós, aki megkönyörü! rajtam, felajánlja, hogy elvisz a célig, habár az ő célja elég rövid szakaszon azonos az e- nyémmel. Naszvadon az ásatások felől kérdezősködünk, a határ melyik dűlőjében piszkálgatják, túrják apró szerszámokkal a földet. A „Rókalyukak" felé menjünk, tájékoztatnak. Aztán még vagy tízszer megkérdezzük, míg végre pontosabb választ kapunk — erre egyenesen, aztán balra, majd szőlő között az első út jobbra, és ott valahol. — Kiabáljanak — mondja egy öregember —, mert dombos az a dűlő. Megyünk, megyünk, balra fordulunk, aztán a szőlő között az első út jobbra és egyenesen. A homokos határi út dobálja a kocsit, aztán a kocsi befullad a homokba. A segítőkész fiatalember pénzt nem fogad el, de bosszankodik. Restellem a helyzetet, de mi mást tehetek, hát „kajabálok“ — két okból is: keresem a keresetteket, egyúttal a segítőket is, akik a kocsit segíthetnének kitolni a homokból. Senki sem válaszol, nekirugaszkodom hát egyedül vagy tízszer. Különféle manőverezés után végre megindul a kocsi, el sem köszönök a fiatalembertől, hiszen ha megállna, Ismét tolni kéne a masinát. El tudom képzelni, mit gondolhat rólam és önmagáról ez az autós fiatalember. Letörlöm magamról a verejtéket, s mivel nincs kitől megkérdezni, merre a helyes irány, gyalog indulok tovább. És csodák csodája: célba is érek! Mondom, hogy Szuchy Emilt keresem, aztán bemutatkozom, előadom, mi járatban vagyok. Suchy Emii elment oda, ahonnét most én jövök — a fővárosba. Meghívóm, a Duna menti Múzeum dolgozója, tehát nincs a táborhelyen. Itt járt a múzeum igazgatója is, de sajnos már ő is elment. Marad tehát a kislányos külsejű archeológus, szintén a komáromi múzeum dolgozója, Ratimor- szky Piroska. Brnóban végezte az archeológiát, hatodik esztendeje dolgozik a múzeumban, ő itt a legigazibb szakember. Kollégája, aká régen Romániában hat évig végzett ásatásokat, tulajdonképpen nem is archeológiával foglalkozik a múzeumban, inkább csak az érdeklődése hozta ide, na meg hát férfiember, akire nagy szükség van az Ilyen elhagyott vidéken. Rajtuk kívül még hármán vannak: két fiatal lány és egy fiú — és még két fő, két fiatalember Naszvadról. Holnap jön egy földgyalu is. Tulajdonképpen minden a földgyaluval kezdődött. A szövetkezet küldte ide, hogy tolja szét a homokdombokat, mert szőlőt telepítenek erre a területre. Bővítik a szövetkezet szőlősét, mert ideális, homokos itt a talaj. Munkához látott, közben emberi csontok, lószerszámok vasmaradékai bukkantak elő a megmozgatott homokból. A szövetkezei elnöke kijött megnézni a munkát. A földgyalu kezelője megemlítette előtte, hogy néha csontokat forgat ki a földből. A mérnök, mert nem kultúrbar- bár, azonnal leállította a munkát, visszasietett a faluba és telefonált Komáromba a Duna menti Múzeumba. Elmondta, mi a helyzet. Másnap kijöttek a múzeum emberei. Megegyeztek. A szövetkezet csak azt a feltételt' szabta, hogy lehetőleg siessenek az ásatásokkal, mert az ő munkájuk, a szőlőtelepítés is sietős. Negyedik nap dolgoznak a tűző napon a forró homokban. így találtam rájuk én is. A többség lapáttal, Ra- timorszky Piroska pedig apró kaparókkal dolgozik. A kaparó meg-megkoccan a sárga állkapocsban fehéren világító, szinte hihetetlenül ép fogsoron. Bemegyünk a házba, hogy a már kiemelt leleteket, a négynapi munka értékes e- redményét megmutassák. Ratimorszky Piroska becslését megközelítőleg mondja, de szakirodalmi összehasonlítások nélkül is biztosra veszi, hogy a csodar szép korsó, amit találtak, minden bizonnyal ősmagyar eredetű. Ugyancsak ebből a korból származnak az emberi csontok, bronzékszerek, lószerszámok és a sírban lelt lófej is. Feltételezhető, hogy egy harcos csontjáról van szó, aki mellé lovának fejét is eltemették. Egyelőre ennyi az eredmény, de nagyon elégedettek, és még jóval több leletre számítanak. Biztosan eltart még néhány hétig a munka, és ezalatt bizonyára előkerül még egypár értékes, egyedi lelet. Azt mondtam, bementünk a házba. A ház magányos, egy borkereskedő építette hajdanán. Legközelebbi szomszédja innét vagy öt kilométernyire van, az pedig Naszvad legszélső háza, az idevezető út mentén. Ratimorszky Piroska mesél. — A Duna menti Múzeum mellett öt esztendeje működik régészeti csoport. Legnagyobb munkájuk eddig a gazdag raktárkészlet rendezése, leltározása, rendszerezése volt. A múzeum tulajdonában rengeteg az őskori és a római kori lelet. És egyedi, értékes példányok. Sok a leányvári a- nyag. A leányvár! ásatások pontos helyét Tolemaios leírása szerint lehetett kijelölni. A leírás pontos volt. A század elején ennek alapján kezdték el az ásatásokat — természetesen sikeresen. Az eredmény a csoport létrejöttéig rendszerezetlenül feküdt a múzeum . raktárában, s közben egyik * múzeumból, régészeti intézetből a másikba vándorolt. Ma újra Komáromban van, eredeti helyén, rendszerezetten. Leányvár tulajdonképpen a Brigéció végvárának számított, a Limes Ro- manus határvonal mentén á llterődítményként a barbárok támadásai ellen. Ratimorszky Piroska szereti hivatását. Mint a szakma megszállót ja, úgy beszél róla. És bízik munkájában, mert a régésznek ez talán az egyik legnagyobb ösztönzője, a bizalom, a szent hit abban, hogy a munka nem felesleges. A régészet komoly, tudományos munka, hihetetlenül összefüggő és hamisíthatatlan, de ennek ellenére nem zárják ki a meglepetések lehetőségét sem. És ők ásnak, keresik a meglepetést, mert hisznek benne. Van rá hatezer koronájuk. Ha elfogy, ki tudja, akad-e rá újabb pénz, ha szükség lesz rá. Mindenesetre a Duna menti Múzeum anyagát, terveit és munkáját figyelembe kell vennünk. Kultúránk komoly háza ez. Bár lenne igazi zarándokhely a Duna menti Múzeum! Igazán azzá kéne varázsolni! Persze, ehhez a varázsszó nem elég. Dolgozni kell. És ezt teszik Komáromban. —K— Visszaemlékezés a Szlovák Nemzeti Felkelésre
