Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-07 / 27. szám
ALEKSZANDR NYEVEROV ÉLNI AKAROK Sztyeppt falucskában pihenünk. Kis parasztház eresze alatt, a földhányáson ülök, s egy nagy, lompos kutya hátát simogatom. Gubancos a kutya, csöppet se szép, de a hátát borító hosszú szőrt átmelegítette a nap, s nekem most kellemes így, könnyedén rátámaszkodva üldögélni. A háztetőről időnként vízcseppek hullanak a Páliamra, a hátsó udvarban lármásan el-elgágogfák magukat a libák. Vékony hangon nyerít egy csikó, tyúkok kárálnak. Az ablakok előtt fogatolatlan ágyúk állnak, hideg acélnyakukat előrenyúftfák. Az izzadt, fel szer számozott lovak szénát ropogtatnak. Ülök s arcomat az áprilisi nap felé emelve nézem a felhők kékes fátyolfoszlányait, amint a nedvességtől sötét föld felett úsznak. Az ágyúdörgés nem tett süketté: hallom, hogy a libák lármásan el-elgágogfák magukat, vidáman kotkodácsolnak a tyúkok, és a vízcseppek óvatosan, halkan, lágyan hullnak a váltamra... Ez az én háborús tavaszom. Talán az utolsó. Hallgatom a kora tavaszi, áprilisi neszeket, rikoltásokat, és elér zékeny ülök. Odahaza a feleségem és két gyerekem. A kis alagsori szobácskábán fülüket hegyezve hallgatöznak, feszülten figyelnek, nem közeledik-e már valaki a lépcsőn. Engem várnak. Lehet, hogy gondolatban már régen eltemettek. A lábam előtt csörgedező kis patakot s az ágyútalpak körül ugrándozó verebeket nézem ugyan, de Szerfozska fiamat látom, a sápadt, vérszegény arcú Szerjozskát meg a hároméves Nyuszkát, aranyszőke, kusza hajában kék szalagocskával. Ülnek benn, az ablakdeszkán, szorosan egymáshoz simulva, és kibámulnak a vizes ablaküvegen. Engem keresnek a járókelők között, várfák, mikor érkezem meg végre, hogy térdemre ültessem őket. S ha magam elé képzelem a két elszontyorodott arcocskát, apai szívem megtelik bánattal. Zsebemből előveszek egy hazulról kapott régi levelet, amelyet már számtalanszor elolvastam. Feleségem vigasztal: „Én nem sírok. Légy te Is erős.“ Pedig mikor bevonultam, így beszélt: — Miért mész önszántadból? Tán meguntad az életedet? Féltem, nem érti meg, mennyire szeretem az életet, hát óvatosan így feleltem neki: — Mennem kell, és megyek is... ezekért teszem, a gyerekekért. Feleségem arcán könnyek gördültek végig. A bánat, a szerelem, a kín könnyei voltak, de az én lábam mégse torpant meg. Aztán bátorít a feleségem: „Bennünket ne félts: én türelmes vagyok és szívós, mindent kibírok.“ Lejjebb Szerfozska sorai. ö még nem tud betűkkel írni, hát pálcikákat, farkincákat, kampócskákat, kacskaringókat rajzolt nekem meg egy levelek nélkül terpeszkedő kis bokrot. A rajz alatt anyja magyarázó szavai: „Értsd, ahogy akarod...“ És én értem Szerfozska betűit. Első alkalommal menetelés közben olvastam a levelet, mikor éppen támadásra készültünk, és ezek a farkincás pálcikák, okos, bátorító tekintettel néztek rám. Lopva megcsókoltam őket, nehogy a baftársak kinevessenek, aztán megtapogattam a puskámat, s így szóltam magamhoz: — Menj, családapa! Most is így gondolkozom. Megyek a halálba — nem azért, mert elfásultam, vagy mert öreg vagyok, és nem azért, mert meguntam az életet, Nagyon szeretek élni. Megindít ez a mindent beragyogó tavasz is, a -ózsaszín hafnalok és alkonyok simogató csöndje is, a dar- vak távoli röpte, a kis patakok csobogása a keskeny árkokban. Szerelmes tekintettel nézek minden egyes bokrocskát — és mégis megyek a halálba... Nyugodtan és elszántan nézek szembe vele. A halál röpül felém a nehézágyúk lövedékeiben, amelyek felszakítják a tavaszi nedvektől feketéllő földet, meg a sűrű puskalövésekben, amelyek kicsiny kék füstfelhőket lob- bantanak. Látom a haldlt, minden egyes esthomályba burkolt halmocska alól les reám — mégis megyek tovább, rendületlenül. Azért megyek a halálba, mert élni akarok. Nem tudom, hogyan mondjam ezt egyszerűbben, más szavakkal: körülöttem hahotázik a halál, de én nem érzem, hogy hideg kezével megragad. Nem érzek se félelmet, se szomorúságot, se gyengeséget. Gyermekeim tekintete sem tart vissza. Gondolatban nem kisírt szemmel látom őket, hanem úgy, hogy arcuk derűs, mosolygó, gyermeki örömtől ragyog, és nagyon nehéz ezeket a fényes, mosolygó szemeket olyan bánatosaknak elképzelnem, mint amilyenek az enyémek voltak valamikor, régen tovatűnt gyermekkoromban. Nem tudom, mennyi könny folyt az én szememből, nem emlékszem, kinek a keze ráncigálta, ctbálta hosszú hajamat. Csak azt tudom, és arra az egyre emlékszem, hogy az én szemem bánatos, öreges ki- fefezésü volt. Nem tudott mosolyogni, nem lobbant fel benne gyermeki vidámság, nem látta meg a napfényt, amely most úgy megörvendeztet. Mikor én születtem, a világos, tágas szobákat mások foglalták el, a „szerencsések“, nekünk pedig, anyámnak és nekem, csak nyirkos pinceodú jutott. Anyám mosónő volt. Mikor értelmem már nyiladozni kezdett, odúnkban kötelekre aggatott vizes alsónadrágokat és ingeket pillantottam meg legelőször. A napot ritkán láttam. Keskeny, törtfényü sugarat ritkán kandikáltak be hozzánk a két ablakunkat borító sűrű vasrácson keresztül. Apámat egyáltalán nem ismertem. Lehet, hogy a pincemühelybeli cipész volt. Lehet, hogy a csendes, istenfélő öregecske boltos, aki esténként lámpát gyújtott a szentkép előtt. Vagy talán a részeges, mogorva hivatalnok... Anyám ivott. Éjszakánként katonák jártak hozzá az odúba meg rongyos ingú teherfuvarosok, csavargók, zsebtolvajok. Olykor verték, mint ahogy az angyonhafszolt, elcsigázott lovat szokták verni, néha meg eszméletlenségig leitatták, és fásultan, otrombán az ágyra döntöttték, előttem se feszélyezve magukat... Mi „szerencsétlenek“ voltunk. Mondta is nekem anyám: — Szerencsétlenek vagyunk ml ketten, Vaszkal Jobb lenne, ha meghalnál... fiacskám! De nem haltam meg. Felnőttem. Nem volt részem se szeretetben, se kedveskedésben, se gyöngédségben. Ügy nőttem fel, akár a kutyakölyök: ha megütöttek, sírva fakadtam, ha simogattak, elmosolyodtam. Akkor még nem tudtam, miért vagyunk mi szerencsétlenek, mások pedig szerencsések, gyakran bámultam öreges, szomorú tekintettel a magas égre. Azt mondták nekem, hogy ott lakik a föistenke, akt az emberek életét kormányozza. Csak kérni kell — és ő segít. Nagyon szerettem volna, ha valaki rendbehozza a mi- életünket, és könyörgő tekintettel néztem a magas kék égre. Az istenke nem felelt. Az istenke nem látta az én kisírt szememet. Engem maga az élet tanított meg látni. Olyan cáfolhatatlan igazságokat tárt fel előttem, hogy mikor már felfogtam értelmüket, többé nem imádkoztam. Világossá vált előttem, hogy anyám és én, nem ok nélkül sínylődünk egy pinceodúban, és nem egyvalaki akaratából, hanem mtndazokéból, akik a fölöttünk levő fényes, tágas, napsugárral és villanyégőkkel megvilágított szobákban laknak. Egy egész osztály akaratából, azokéból, akiknek kényelme kedvéért más emberek ezrei kénytelenek állati módra, nyirkos, mocskos pinceodúkban tengetni életüket... Megértettem anyámat is, aki tűrte, hogy pofozzák, és rádöbbentem arra a végzetes okra is, amely arra késztette, hogy jelenlétemben lefeküdjék a „barátaival“. Közömbös tekintetében néha olyan mély bánatot, olyan jóságos anyai mosolyt láttam, hogy szívemben túláradt a szeretet és szánalom. De mivel szép és fiatal volt, védtelen helyzete és nyomora az utcára kergette, a hidegfényű lámpák alá, Később aztán a „barátai“ által porig alázva, sokszor megátkozta önmagát is. az életet is, fiatalságát ts. Már sok mindent megértettem. Legfőképpen a következőt: én ezen a szépségben, kincsekben, pompában bővelkedő világon nem mint gazda élek, hanem mint cseléd, mint hasznos szolgálatokat végző erős kutya, amely valamiképpen összeszedegeti magának a betevő falatot. Hétéves koromban kezdtem dolgozni, azóta is folyvást dolgozom, hajnaltól napestig, mégis koldusszegény vagyok, semmiházi, söpredék. Életemet keserves és megalázó törvények szabályozzák: ha két karom elgyengül, ha a túleröltetéstől megszakadok, akkor használhatatlan leszek, és kihajítanak, mint a házból a szemetet. Nekem — akt munkámmal annyi értéket teremtettem — mint embernek egyáltalán semmi értékem nincsen, ha pedig ágynak dőlök, akkor azok a gazdák, akik két dolgos kezemmel rendelkeznek, megaláznak engem, a beleget is, meg az utcára szívtelenül kikergetett gyermekeimet is... És most, amikor mosolyogva nézem Szerfozska farkincás pálcikáit, iránta érzett szeretetem ad erőt, hogy habozás nélkül fegyvert fogjak. Megalázott anyám iránti szeretetem önt erőt fáradt lábamba. Borzalmas elképzelnem Szerjozskát u- gyanolyan kutyakölyöknek, mint amilyen én voltam, ugyanolyan cselédnek, aki kénytelen eladni izmos karfának erejét. És rémület fog el akkor Is, ha a kis Nyuszkára gondolok, kusza, aranyszőke hajában a kék szalagocskával. Arra a puszta gondolatra, hogy leánykám mosoly helyett vékony, elfehéredő ajkába harap, és szemét illedelmesen lesütve, bizonytalan léptekkel kimegy este a hidegfényű utcai lámpák alá, arra a puszta gondolatra, hogy őt, aki ptnoela- kásban született, egy unatkozó senkiházi parázna tekintetével magához intheti — már csak a puszta gondolatra is megszakad a szívem... Nem látom én a felém meredező puskákat, nem hallom a lövedékek robbanását. Összeszorítom a fogam, levetem magamat a földre, hason csúszom, mafd felugróm, és rohanok előre. Nincs halált Nincs simogató tavaszt napfény!— Bár minden porclkám telve az ifjúság túláradó érzéseivel — nem a természet hangját hallom, hanem anyámét: — Rajta, fiacskám, menjl Csak egyet érzek: élni akarokI Ezért kell lövöldöznöm e verőfényes tavaszi napokon — magamért, Szerfozskáért meg Nyuszkáért és mindazokért, akik már nem látják e napokat öreg, kisírt szemükkel. Fél karomat átlőtték, de nem ez az utolsó áldozat. Vagy végképp leterítve maradok Itt, a lassan felszikkadő mezőn, vagy győztesként érkezem haza. Más út nincs. De én élni akarok. Azt akarom, hogy élfen és örvendezzen Szerfozska meg Nyuszka, élfen és örvendezzen egész szomszédságunk, valamennyien, akiket az „emeletiek" 'kikergettek a szemétdombra... És mert élni akarok, s mert a célt egyszerűbben, rövidebb és simább úton nem érhetem el, az élet iránti szeretetem arra bír, hogy csatába induljak. Hosszú az én utam. Még sok rózsás hajnalt és alkonyt fogok megérni a sztyeppen, s megyek feléjük bánatommal, az én fényes, az én erőt adó bánatommal... Ez az én utam. FARKAS JENŐ: Fiúk, lányok, nyár van...! Fiúk, szerelmes öcséim, a nyárnak lobogós pálcájú vőfényei! Szátok rigófüttyöí utánoz. Szemetek villanyos árammal szórja a szikrát. De szeretnék kiállni veletek versenyre, tusára! De szeretnék szívetek dobbanására hevülni! A karotok izmában teszülve, loholva csatára, darukat mozgatni, hegyeket legyűrni nevetve, labdázni a távoli csillagokkal, s meleg este elfütyörészni a vágyat, az álmot, a csókot... a füvek tövéig lesve kísérni a harmatot. Bókot mondani az álmában búgó gerlemadárnak, — de szeretnék fiatal kacagással, titkokat őrző szívvel leheverni az illatos szénára, hanyatt, s nézni a csillagokat, míg ajkatokon az estéli csókok kivirulnak és rózsaszínűre festik a hajnalt akár a Kis-Duna tükre felett', akár a Csiliz tündérekről suttogó nádasa alján, míg ajkatokon az estéli csókok kivirulnak és rózsaszínűre festik a hajnalt... Lányok! Szerelmes húgaim! Mátkái a nyárnak! Hullámzó kebletek búzamezők ringását juttatja eszembe Lobogó szoknyátok fodrai közt a reggeli szélnek ujja motoz. Gömbölyű karotok barna színével bronzból gyúrt szobrot utánoz. Anyátok valaha a kéve mögött épp ilyen kézzel szedte a markot s hordta keresztbe a kévét, leste a dúsan ömlő magot szeretettel s lágy kenyeret gyúrt kemény tenyerével a lisztből. Arcotok pírjától sül a cipó, szátok melegétől párázik megszegve bele, s a kendervásznas asztalra letéve rólatok beszél az Ize, dicsérve titeket, szerelmes húgaim, míg szánkban eloszük ropogós héja langyosra puhulva, vérűnkké válik, s a vérünk zakatolva beszéli: Ti vagytok az élet, a dal, az erő és kedvünk fakadás. Nosza hát! Fiatal kacagással előre! Fiatal szivetek röppenjen az égig! Szemetek gyémántja fürödjék tiszta aranyban! Fületek hallja szavát a madárdalos nyárnak! Karotok ringassa el napnyugtával a gondot! Szátok csücsörödjék csókízű dalra, míg huncut hajatok fürtje arcunkat simogatja, s elalszunk... Lám! Ez a nyár! Erő, dal, szerelem, csók! Élet a nyár! Tüzelő vér csobogása! Gépek moraja, kalapácsok zengése, élet szava méhzöngés, rigófütty s a vihar után hétszínű szoknyáját öblögető tarka szivárvány... Fiúk! Szemetekben csillog a diónak aranya'. Lányok! A szátok kettéharapott cseresznye! De szép ez! S most súgok valamit: barna dió csörgése a nyár üzenete, a cseresznye színe pirosán él pici szátok kacagásában, örökre vidám, örökre erős, életet adó, szivünkre lehajló, rózsacsokorral s szegett kenyérrel elénk siető, sok titkot tudó, s éppen ezért semmiségeken is kacagni tudó kicsi lányok .............. WALLACE STEVENS: Asszony a napsütésben Csak annyi, hogy e mozgás, ez a meleg olyan, mint egy asszony mozgása és melege. Nem mintha bármi kép volna a levegőben, nincs formának se kezdete, se vége: üres. De bennünket egy asszony sima aranyban ruhája súrolásaival éget és a létezés szétbomlott bőségével, mely határozottabb önmagánál — I mert az, ami ő, testtelen, I a nyári mezők illatait viselve I bevallja a szótlan, közönyös, a rejtve világos, egyetlen szerelmet.
