Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1970-08-18 / 33. szám

A montmartre-i Suzanne

Kolduslány volt és milliomos, szerető és utcai lány, gyermeke és királynéja a Montmartre-nak. Suzanne Valadon Renoir, Degas és Toulouse-Lautrec szerelmese és a halhatatlan Utrillo édesanyja.

Törvénytelen gyermekként jött a világra — 1865-ben egy kis fran cía faluban. Édesanyja. Madeleine Valadon, cseléd volt egy molnárnál. A gazda „jóvoltából“ láthatta meg Suzanne a napvilágot. A keresztelőnél ugyan a Marie-Clementine nevet kapta de tizenkilenc évvel később Toulouse-Lautrec nem találta a nevet elég szépnek. Ettől a naptól Suzanne-nak nevezte magát.

A falusi erkölcs lehetetlenné tette Madelaine-nek, hogy a „szerelem gyermekével“ továbbra is a gazdájánál maradjon. Rövidesen a Montmartre-ra költözött. Ez akkor még önálló község volt, de már a bohém élet és a romlottság valamiféle keverékét is megtalálni itt.

Az anyjának kevés ideje maradt törődni a gyermekkel. A Place de Törtre — amely még ma is a Montmartre központja — lett a kis Marie-Clementine tulajdonképpeni otthona.

Festői tehetsége korán jelentkezik. Az első „összeütközést“ a művészettel hétéves korában éli át. Az anyja elkapja, amikor az utca aszfaltjára mezítelen alakokat rajzol. A verés azonban nem téríti el kedvenc szórakozásától. A mellékutcákban rászedi pajtásait, vetkőzzenek mezítelenre, és Így rajzolja őket. Közben igyekszik tanulni. Órák hosszat álldogál a festők állványai előtt, és figyeli munkájukat. Egyszer különösképpen soká figyel egy dolgozó festőt. Amikor ez bizonytalanul szemléli félkész munkáját. Suzanne megszólal:

— Csak dolgozz tovább, inég sokra viheted!

— Mi a neved? — kérdi mosolyogva a festő.

— Az enyém Marie-Clementine Valadon, és a tiéd?

— Az én nevem Auguste Renoir.

Különben saját tehetségéről nem

sokat tart. Már korán észreveszi, hogy vonzza a férfiak tekintetét. Főleg a festők figyelnek fel a koraérett, telt idomú kislányra. E- gyetlen vágya: a Montmartre leghíresebb modelljévé válni.

Egyelőre a Place Pigalie környékén csavarog, főleg a Café de la Nouvelle-Athénée kávéházban tartózkodik a legtöbbet. Ide járnak azok a festők, akik impresz- szionistáknak nevezik magukat, és akiknek képeiért egy fél évszázad múlva a müértők dollárok százezreit fizetik majd.

Cukrászdában dolgozik, zöldséget árul a Les Halles des Batignales- ban és trapéz-művész a Cirque Moliere-ban.

Egyik este lezuhan a trapézről. Komolyabb baja nem történik, 4e cirkuszi karrierjének vége. Másnap reggel ismét a Place Pigalie szökőkűtjánál találjuk. Itt van Párizs legnagyobb „modellpiaca“: 1882 karácsonykor — ekkor tizenhét éves — felviszi atelierjébe egy festő — az Ötvenhét éves Puvis de Chavannes. A világfi így szól a kis piszkos lányhoz:

— Nem vagyok szent ember. Nincs jobb a világon, mint a nők és a szenvedélyes szerelem.

Marie-Clementine elhagyja anyja kis lakását és a festő előkelő ap- partement-jába költözködik. Néhány hónap múlva Párizs legkeresettebb aktmodellje.

Az exkluzív Neuilly negyedben él, de nem sokáig elégíti őt ki ez az életmód. Visszavágyódik a' szegényebb, de szabadabb Montmartre-ra. Ő már tökéletesen a Montmartre gyermeke — igazi montmartroise. Rövid időn belül enged vágyainak — visszatér anyja lakásába.

Ekkor ismerkedik meg egy gazdag spanyol kereskedő fiával Miguel Utrilloval.

1883 karácsonyakor törvénytelen gyermeknek ad életet. A törékeny,

Suzanne Valadon — akt örimagá| r% -0

látszólag halálra ítélt gyermeket Maurice Valadon néven jelenti be. Évek múlva Maurice Utrillo néven válik világhírűvé. Marie-Clementine gyorsan elfelejti a tűzszemü spanyolt. A gyermeket anyja neveli.

1884 nyarán egy elegáns férfi lép be a kis lakásba. Ha nem találkozott volna véle hétéves korában. akkor is felismerné a hollófekete hajú úriembert. Fél Párizs körülrajongja a jövevényt — Auguste Renoir festőt. Marie-Clementine még aznap a szeretője fesz.

Később, amikor már Suzanne Valadon néven világhírű, azt állította magáról, ö volt Renoir ,,fö- modellje“. Mivel egész életében hazudott ez az állítás sem nagyon hiteles. Mindenesetre Renoir nagyon sok festményén felismerhető a nő hasonmása.

Toulouse-Lautrec, akinek szintén szenvedélyes szeretője volt, nemcsak a nevét változtatta meg Suzanne-ra, hanem elsőként ismeri fel a modellben a festőt is.

Mivel Suzanne nem bízik szerelmese ítéletében, ez elviszi az akkori festővilág legnagyobbjához, Edgar Degas-hoz, aki szintén felismeri tehetségét. Később mégis megtagadja, hogy Degas-nak modellt álljon. Az istenített kollégát látja benne, aki ezzel a felkiáltásával: „Maga valóban egy közülünk“ — a Montmartre-ra érvényes nemesi ..kutyabőrt“ állította ki Suzanne-nak. Ez persze nem gátolta abban, hggy ha modellje nem is, de szeretője legyen Degas-nak.

Egy nagy barcelonai lap Miguel Utrillot. mint müvészkritikust Párizsba küldi. Auberge de Clou-ban találkozik Suzanne-nal. Suzanne mesél a kisfiáról, aki sok gondot okoz neki. A ielkibetegség, amely később a nagy Utrillot tönkreteszi, már a kis Maurice testébe fészkelte magát.

— És a kisfiúnak ki az apja? — kérdezi Miguel.

Suzanne csak a vállát rándítja:

— Lehet, hogy Chavannes. Lehet, hogy Renoir, de az is lehet, hogy maga.

— Lehet, hogy nem én — válaszolja a délceg spanyol —. de megtiszteltetés lenne a számomra lyen nagy mesterek műve alá az én nevemet írni.

Amikor meglátja a gyermeket, azonnal tudja: ő a gyermek apja. Egy pincér és egy munkás a tanúk a magisztrátuson, ahol hivatalosan elismeri az apaságot. Miguel néni j# sejtette, hogy ezzel a gesztussal családja nevét a. halhatatlanok könyvébe írta be.

Suzanne harmincnégy éves. Még mindig szép, még mindig keresett modell. De neki már nyugalomra van szüksége, és egy férfire, aki neki és fiának, az alkoholistává vált Maurice-nak nyugalmat biztosít. Egy gazdag banktulajdonos. Paul Mousis szárnyai alatt véli megtalálni a keresett nyugalmat. Egy kastély úrnője lesz és egész sereg sfcolga parancsolója. De szive Párizsba húzza. Mousis ateüert bérel neki a párizsi Rue Cortot- on. De ezzel el Is veszítette Su- zanne-t. Bár mindenkinek feleségként mutatja be, Suzanne sosem voft hajlandó megeskiidni vele. Megmaradt montmartroise-nak.

Egy hasis társaságban — a kábítószer élvezete nem újdonság a művészek köreiben — megismer egy fiatal festőt. Amadeo Modig- lianit. Modellt áll neki — és hogyan is másképp —. szeretkezik vele. De ez nem tart soká. mert beleszeret Modigliani egyik barátjába, André Utter-be, egy középszerű festőbe, aki nálánál huszonegy évvel és fiánál három évvel fiatalabb. Utter megosztja atelierjét Suzanne fiával, Maurice Utrilloval. Amíg Maurice az utcákon csatangol, az anya és Utter az atelierben szeretkeznek. „Szeretkeztünk és festettünk, festettünk és szeretkeztünk“ — mondja Suzanne később. Kölcsönösen modellt állnak egymásnak. így keletkezik a híres Ádátn és Éva kép. Itt érik be művészileg. A modell, aki szerette a festőket, és akit szerettek a festők, most az „ő“ modellje. Üjra és újra festi önmagát — mezítelenül.

Az idillnek az első világháború vet véget. André Utternek be kell vonulni. De mielőtt magára ölte- né a hadsereg egyenruháját, házasságot köt Suzanne-nal. Nagyon szomorú évek következnek. Utter, a férj. a harctéren van. Maurice, a fiú betegsége olyannyira előrehalad, hogy elmegyógyintézetbe kell szállítani, és édesanyja, Madelaíne meghal. A gyötrelmek és az évek megteszik a magukét. Amikor Utter hazatér, már a szerelem sem tudja áthidalni a nagy korkülönbséget. Utter fiatalabb nőhöz menekül. Suzanne bár gazdag és mentes anyagi gondoktól, de elhagyatott, a munkába temetkezik. Itt éri el a halál is. A festői állvány mellett áll, és virágokat test, a- mikpr végzetes agyvérzés végei vet életének.

1938. április 9-én temetik el. Az egész Montmartre elkíséri utolsó útjára. Festők és költők, pincérek és zsebtolvajok, úri hölgyek és utcai lányok ballagnak a koporsó után. A gyászbeszédet nem más, mint Edouard Herriot, Franciaország első államférfia tartja.---------------- u| if|usag 5

Felfigyeltünk

az Irodalmi Szemle idei Hatodik számára, amely tartalmilag rendkívül gazdag. És nemcsak a tartalmi gazdagságra gondolok — a költészetből, az ú.1 hajtásokból, azaz a legfiatalabb költészetből, valamint a prózából és a fényképészetből egész kis anto- lógiányi válogatást közölt —. hanem arra is, hogy ezáltal egységes, a lapnak ez a,száma.

A bevezetőben Fábry Zoltántól, Veres Pétertől és Váci Mihály- tól búcsúzik a lap, s ez végszó és dokumentum egyaránt.

Prózánkat ezúttal a legfiatalabb nemzedék alkotásai képviselik: Gál Sándor, Kovács Magda. Ardamica Ferenc, Mikola Anikó írásai. Közülük inkább Kovács Magda A gonosz asszony Hagyatéka című novelláját emelnénk ki.

A prózával ellentétben, a költészetet nem egymástól elválasztva, hanem kis antológiákká szerkesztve közli a lap. Az érett vagy érettebb verseket Tözsér Árpád válogatta; és a Milyen nyelven beszél a szlovákiai magyar költészet című bevezetőjében viláq- irodSlmi áramlatok részeként tárgyalja, közli. A gondolat keretén belül egymás mellé kerültek Ozsvald Árpád, Dénes György, Csontos Vilmos, a legfiatalabb költők: Tözsér Árpád, Batta György. Tóth László, Varga Imre, Kulcsár Ferenc és mások versei. Á versek nem egyforma szinten mozognak, ám nem ez a lényeges, mert mindegyik más-más módon vall a világról. Ha kiemelnénk közülük valamelyiket, ezek talán Ozsvald Árpád, Tözsér Árpád és Varga Imre versel lennének. Hogy néhány költőnk, mint Bábi Tibor, Gyurcsó István, Cselényi László, Tóth Elemér. Bárczi István kimaradt a válogatásból? De Itt csupán alkalmi közlésről van szó, mégha kis antológiává is nö a válogatás.

A legújabb nemzedék ez — Az Űj hangok című rovatban Zám- bó István, Szalai Piroska. Trúchly Gabriella, Jóba Alajos, Pet- ricska Júlia, Farkas Árpád és Bodnár Gyula képviselik. A' sorrend itt sem lényeges, mert mi például az utolsóként felsorolt versét érezzük a legerősebbnek.

A lapot nemcsak kiegészítik, hanem körvonalazzák Is a szlovákiai magyar fényképészeti alkotásokból közölt képek. Ami felfigyeltető, a komáromi kiállítás gazdag seregszemle volt. Büszkék lehetünk erre a művészeti ágra. és csak Ismét dicsérni lehet a lapot, hogy vállalta a képek bemutatását.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy ezen a számon éreztük eddig á leghatározattabban, hogy hazai magyar irodalmi folyóiratról vari szó. Csak dicsérni és helyeselni lehet ezt a fajta gyakorlatot. Mintha a lap megtalálta volna saját. Igazán egyéni küldetését. Sót nemcsak küldetését, hanem korszerű, több neves lap jellegével, tartalmával való azonos szintet is,.

Németh István

V. P. BOROVICKA:

A jós halála

A stahndorfi temetőben egy zord, borongás áprilisi napon örök; nyugalomra helyezték a gyilkosság áldozatául esett hírneves látnokot, Ha- nussent. Abban az időben történt ez, amikor Németországban Hitler készült átvenni a teljes hatalmat. Ki volt tulajdonképpen Hanussen? Csavargó és vándorkomédiás, cirkuszi artista és.szélhámos, sok vonatkozásban rendkívüli képességekkel rendelkező férfi, szakkönyvek írója, tudományos kutató és detektív, újságíró és lapkiadó-tulajdonos, dalszerző és mondvacsinált professzor. Évekig tartó látnoki szereplésével hírnévre és óriási vagyonra tett szert, nagyzási hóbortja azonban végül a nagystílű politikai cselszövések veszélyes világába sodorta, s ez okozta vesztét.

Erik Jan Hanussen, akinek igazi neve Hermann Steinschneider volt és aki Morvaországból származott, eljátszotta fantasztikus életszerepét, és egyik napról a másikra eltűnt — örökre. Halála éppen olyan meglepő és értelmetlen volt, mint az egész életútja.

Ennek a valóban rendkívüli kalandornak az é- letregénye nemcsak izgalmas olvasmány, melynek minden fejezete t.ele van váratlan fordulatokkal, hanem tanulságos is. Megmosolyogjuk, sőt nemegyszer csodáljuk Hanussen agyafúrtságát, amellyel kivágta magát a legreménytelenebb helyzetekből is, és játszi könnyedséggel járt túl nemcsak az egyszerű emberek, hanem a ravasz kereskedők, tudós szakemberek, jogászok és főnemesek eszén is. Egyúttal azonban végtelen hiszékenységén is elámulnak az emberek. Mindenkit meg lehet téveszteni, a tanulatlan és a müveit embert egyaránt, csak ravaszul el kell ámítani azokkal a demagóg vagy áltudományos frázisokkal, amelyekre kicsinyes énjük, vágyaik, önteltségük rezonál. A szerző szemléltető párhuzamot von Hanussen, a cirkuszi szemfényvesztő és Hitler, a fél világot bajba taszító politikai kalandor módszerei között. Megmutatja, mennyire hasonlóak voltak azok a lélektani trükkök, amelyekkel — az egyik varieték színpadjáról, a másik tömeggyűlések szónoki emelvényeiről—megszédítették hallgatóikat, és rájuk kényszerítették akaratukat. Az emberi hiszékenység ma is él — ezért tanulságos a mai olvasónak is megismerkedni Hanussen történetével és a korlátoltság „törvényszerűségeivel“.

Megjelent a Kossuth Könyvkiadó és az EPOCHA közös gondozásában. Ára: 20.— Kcs.

'■ /; Á •