Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1970-08-11 / 32. szám

Arany, mert aranyat ér, szemét, mert va­lójában szemét, pontosabban: papír, rongy, csont, ócskavashulladék — de a Zberné su- rovlny által jelvásárolt „áruk“ listáját olyan hosszan sorolta az üzem igazgatóhelyettese, hogy nem győztem lejegyezni, jegyzetfüze­temben így is szerepel vagy húszféle sze­méttípus, vagy aminek a felvásárlás után nevezhető: nyersanyag. A szóban forgó vállalat két célt szolgál. Nemzetgazdasági, ipari szempontból csak az egyik a lényeges, az, hogy a különböző hul­ladékokból jelentős ipari termékeket és közszükségleti cikkeket állít elő. Mert az üzem nemcsak felvásárol, hanem gyárt is. A második cél lényegtelen, tulajdonképpen nem is cél, csupán annyi, hogy az üzem tevékenysége egyben gyakorlati bizonyítéka az anyagmegmaradás törvényének, amely szerint az anyag nem semmisül meg, csak átalakul. Ez esetbep hasznosan glakul át, mert szántszándékkal, mintegy jövedelem­forrást szolgáló érdekből alakítják át. Viszont van egy másik, kevésbé gazdasá­gos anyagátalakulás is — az anyaqpocsé- kolás, az anyag meq nem becsülése, ame­lyet más szóval a szocialista vagyon fele­lőtlen elherdálásának nevezünk. De m,ost nem erről, pontosan ennek fordítottjáról lesz szó, habár a vállalatot nemcsak takaré­kossági célból létesítették, hanem egyéb o- kok >s közrejászottak. A Zberné suroviny által felvásárolt anya­gok lényeges mennyiségét a hulladékpapír képviseli. Csak az Idén például huszonhét- ezer tonna a tervezett mennyiség. Az első félév gazdasági mutatói azt igazolják, hogy az év végére a tervezett mennyiséget maga­san túlteljesítik. Sőt, még az is bekövetkez­het — amire már volt precedens —, hogy a nagy kínálat miatt átmenetileg csökken­tik majd a papír felvásárlást árát, vagy pe­dig egy időre leállítják a felvásárlást Elő­fordulhat ez is, de nem valószínű, mert a Párkányi Papír- és Cellulózgyár megindulá­sa^ óta jóval nagyobbak az igények, mint ko­rábban.^ A hulladékgyűjtő ugyanis a párká­nyi gyárnak adja el a hulladékpapírt, A felvásárlásnak két módja van. Az egyik az ipari felvásárlás, ami annyit jelent, hogy azok a vállalatok, ahol a termelés folyamán rendszeresen nagyobb mennylséqü a hulla­dékpapír — ezt rendszeresen elszállítják' a gyűjtőnek, ott pedig rendszeresen lemérik és rendszeresen fizetnek érte — méghozzá nem is keveset. Hat áresoport van, mert a hulladékpapír minőségét, értékét is hat cso­portba osztják. Az első osztályú áru má­zsájáért 105.— koronát kap a szállító. A maaánqyüjtőknek neqyven fillért fizetnek kilóiáért. De ennél érdekesebb dolgokat is el lehet mondani, s gondolom, érdemes is ezek kö­zül felsorolni néhányat. Nem ts olyan régen történt, hogy sziré­názó mentőautón fehérköpenyes orvosok ér­keztek liheave a bratislavai gyüjtőtelepre. Gyorsan elhadarták, miről is van szó. aztán a tiszta, hófehér köpenyekben nekiestek a több tonnás szemétkupacnak. Fél napi ke­resés 7/tán diadalmas tekintettel álltak eoy kisphh kwnnn előtt. Pirosba, zöldbe, feketé­be kötött kéziratok voltak, a fakultás eavik évfolyamának disszertáciős munkái, ame­lyekkel a professzor dnlaozószobáiából a ta­karítónő hearaszolt a ayűjtöhelyre. s felvet­te kilóiáért a per nequvem fillért. Mert uaue env takarítónőnek is lói főn eay kis mollá'.-ifinarjnlpm. Manói Az mór iával vénebben történt, amikor a-nt náVntnt nónvtárosnőto hányta s*ét. s á-tntta konnyoinol n panírkunacot. Néhány ónvnh p7rov* jfovcxtptf, nmelyekpt láe'olone- s°n nnj/ kartoné obozhan hely orott pl, a dnl- nn-’/yt- nrórn’nma vett Totón main' sem tud- tó?<-; bony azok a szórások, amelyeket ok­kor kézhpz vettek, ndüsszeuszt utat tártak 4 í'j ifjúság -------­meg. A pénztárosnő, szegény pára, ugyan- /•is megtalálta a pénzt: a tizedik degeszre összepréselt papírbálában volt — s nem i présre váró kupacban. Talán megmosolyogni való eset az is, a- melynek e riport készítésekor szemtanúja voltam. Én már csak azokkal a rendőrökkel találkoztam, akik szállították vissza a „pa­pírt" a telepről. Nem akármilyen papír volt ám azt Története a következő: Szlovákia tu­dományos életének egyik jelentős szemé­lyisége — akit csak azért nem nevezek meg, mert nem árulták el a nevét — kivé­telesen kölcsönkapott a levéltárból olyan anyagot, amelynek értéke felbecsülhetetlen. Könyveket, bekötött Iratokat. De hadd be­széljek én is súlyban, mint a hulladékgyűjtő emberei. Súlyukat tehát másfél mázsára be­csültem. Hogy hol? A hulladékgyűjtő-tele­pen, amikor a riport ügyében jártam ott. U- gyanis odakerültek. Hogy hogyan? Ma már ez is világos, mert a rendőrség töviről he­gyire kivizsgálta az esetet. Az illető tudo­mányos dolgozó lakást festetett. Könyvelt, — köztük a kölcsönvett levéltári példányo­kat is — kénytelen volt Ideiglenesen a pin­cében elraktározni. Ideiglenesen — egy-két napra. Nem nagy idő. A házban lakó qy'ere- » keknek azonban elég volt arra, hogy fölfe­dezzék, s egy részével, amennyit elbírnak, elvágtassanak a gyűjtőtelepre. Négy korona negyvenet kaptak érteAz a házmester vagy nyugdíjas öregember — nem mondták pon­tosan a foglalkozását —, aki százötven ki­lót szállított el ugyanezekből a könyvekből, ugyanerre a helyre, bizonyára többet kapott, Persze a büntetés, amit ezért mea kell maid fizetnie, még ennél ás jóval több lesz. Az üayet ugyanis kvalifikált lopásnak lehet mi- nősítejit. Sok példát sorolhatnék még, de az aláb­bit nem lehet kihagyni. Ennél az esetnél jóval aktívabb rendőrségi beavatkozásra volt szükség. Bizonyára kevesen tudják, hogy a létező ipari felvásárlás ellenére is, a felvásárolt papír hatvan százalékát magánemberek ad­ják el a gyűjtőhelyeknek. Arról már többen értesültek, hogy ezek többnyire gyerekek, akik szervezetten, versenyszerűen gyűjtik a papírt, s a vállalattól nem kis jutalmakat kapnak érte. Azt meg igazán nem kell kü­lönösebben hangsúlyozni, hogy a cigány származásúak dolgosabb, élelmesebb rétege aktívan foglalkozik ezzel az üzlettel. Azt vi­szont ugyancsak kevesen tudják, hogy pél­dául a nyomdai alkalmazottak között olyan emberek is akadnak, akik naponta, rendsze­resen öt-tíz vagy több kiló papírt visznek haza a munkahelyükről, aztán a gyűjtőhe­lyen eladják. Nem tudom, vajon ez most t- pári felvásárlás, vagy pedig a magánembe­rekkel szemben betartott előírások alapján veszik-e mea tőlük a „szemetet"? De hadd szóliak már arról a nem min­dennapos esetrőll Hogy a gyerekek sokszor téglát, vásdara- bot, s értékben az összsúlyért kapott pénz­nél is drágább ’szenet csempésznek az el­adásra szánt hulladékpapír közé, azt már a felvásárlók ismerik, megszokták és hét­köznapinak tartják. De olyan esetet sem t- gen érnek meg talán többé az életükben, mint... Mielőtt elmondanám, esküszöm, nem én találtam ki, ők is megesküdtek rá, hogy nem az ujjúkból szopták — szóval élő, für­ge, egyesztendős cigánygyerek mászott elő a már megvett papírból. A gyerek beszélni nem tudott, még csak nem is sírt. Termé­szetesen azonnal hívták a rendőrséget, a- mely mindenekelőtt kiderítette, honnét szár­mazik a kis kölyök — mert Ugye szemétle­adásnál, ■ hál’ Istennek — vagy sajnos — nem kell az ember személyazonossági iga­zolványát felmutatnia —, aztán a történet motívumait kezdték elemezni. Hiszen fenn­állhatott az a lehetőség is, hogy egyszerű­en a kicsitől akartak megszabadulni, mert feltehetően ő volt már mondjuk a hatodik, miközben anyja életkora... de hiszen ezt Is­merjük. Ami pedig kevésbé valószínű, hogy csak úgy többlet súlyként „csapták oda" a kis cigánygyereket, aztán csak úqy ottfelej­tették a szemét között. Ez a szemét, mondom, nagy teljesítményű présekbe kerül. Ide kerülhetett volna a kis­gyerek is. Bebizonyítani ugyan nem leheteti, hogy valóban oda szánták-e, de mindeneset­re meqkaptók méltó büntetésüket az ízlel­telek". Hogy milyen módon kerülhetnek rend­szeresen a szemét közé régi, értékes köny­vek, vagy hiánycikknek számító keresett könyvújdonságok — számomra teljesen ért­hetetlen.. Hiszen aki olvasni tud, könyv ke­rül a tulajdonába, feltehetően azt ts tudja, hogy az antikvárium mégiscsak többét fizet, mint a huUadékavljtő. ’ . Beismerem vétkemet — ha ez a vétek, és nem pedia az, hogy értékes könyvek ke­rülnek szemétbe —, ripnrtutamról egy Ady- kötettel s a hajdan, a Pesti Napló kiadásá­ban megjelenő csodálatos kivitelezésű albu­mokkal a hónom alatt tértem haza. Ki a- kartam fizetni — azt mondták, kllójh negy­ven fillér, de ezt n kereskedelmi formát ők nem ismerik, különben az úgyis csak né­hány kiló. Aztán felajánlottam, hoau papírt hozok majd helyette. Ah, kérem, kiesiséq — , legyintett a présnél dolgozó ember. Igen. kiesiséa. Csakhogu az embernek ká­romkodni támad kedve. Persze nem a hűl- ladéicoyűHö embereit illetné a szidalom, ha­nem azojcat. akik a hulladéknyűitönek ad­ták el a-könyvet. S ha már eladóAk. hátad­ják antikváriumba. Ott ők is több pénzt kap­nak érte. s a vásárló, bár néhány koroná­val dráoábban veszi mea. mint amennyit az antikvárium az előző tulajdonosnak kifize­tett. mégis lói tár. mert lehet, hogy épp ezt a könyvet keresi már évek óta; s nem­csak komolu értélcet. hanem örömet is ta­lál benne és mindazt, nmlt egy könyv egy­általán jelenthet, mufiithnt az embernek — tudást, g leanaouohh értéket. Ez nemcsak a szocialista vagyon, hanem a mindenki számára hozzáférhető, megsze­rezhető legnagyobb vagyon leni el előtt enebb elherdálása — pontosabban foaalmazva — végleges megsemmisítése eay olyan anyag­nak, amely nem alakul át, hanem ilyenfor­mán végérvényesen megsemmisül. i Gondolom, nem kell mondani, hogy ezzel csak a jó művekre gondolok, ezek érdeké­ben háborodik fel az ember az ilyesmi lát­tán. Es azt sem szükséges ismételni, hogy nem a hulladékgyűjtő embereit illeti a vád. Mert ha ők is ezt vallják, részükről már ak­kor sincs segítség, de az ő céljuk más, mun­kájuk nem a válogatás, búvárkodás a sze­métben, hanem a szemét értékesítése. A termelőüzemek már várják, ők pedig pénzt kapnak érte, természetesen * többet, mint mennyit érte adtak. Az 1970-es esztendő első félévére 5 664 000 korona tiszta jövedelmet tervezett a válla­lat. A valóság: 6 745 000 korona. Bár min­den termelőüzemünk, vállalatunk ilyen ren­tábilis lennel Pedig ők csak szeméttel fog­lalkoznak. Apropói Arannyal. Ez többek között csontot és embert hajat ts jelent. Iparunknak mindkettőre szüksége van, sajnos mindkettő hiánycikk. 1962-ben 12 000 kilogram — írd és olvasd — tizen­kettőezer — embert hajat vásároltak fel a nyugat-szlovákiai kerületben, az idei esz­tendőre viszont már csak kilencezer kilo­grammot terveztek, s nem biztos, hogy ezt tudják Is teljesíteni. Aztán merje valaki azt mondani, hogy ná­lunk csak elvétve akad hosszú hajú férfit Igen, férfi, mert a női hosszú haj rendsze­rint a parókakészítőkhöz kerül drága pénz­ért, aztán még drágábbért vissza a nőkhöz, hogy felüket ékesítsék azzal. Na és a csont.. Hát csont,. az lenne elég az eqykort nyugat-szlovákiai kerületben is — mert a riportban felsorolt adatok az egyszerűsítés kedvéért csak erre a terület­re vonatkoznak —, de mégis hiánycikk. Br- i dekes, nem? Húshiányra. nem ts panaszkod- I hatunk, csonthiány meg van. Az okok bi­li zonyára érdeklik az olvasót. Elárulom, mert nekem ts elárulták a felvevőhely emberei. ! Igaz, irulva-pirulva egy kicsit, mintha ők lennének érte a vétkesek. A csontot, illet­ve annak legjavát a vágóhidakról egyene­sen Ausztriába exportálják. Hogy mire Ausztriának a csont? Amire Csehszlovákiá­nak. Gombot, enyvet gyártanak belőle. De j hogy Ausztriában sincs ’húshiány? Es hogy i ezeír szerint van csonthiány? Lehet. Min­denesetre úgy néz ki, tőlünk olcsóbban meg tudják vásárolni, mint amennyibe nekik sa­ját csontjuk szállítása kerülne. Mert büdös, átkozott szemét ám az a drága csonti Lip- tovsktj Mikuláson nemrég adtak át egy drá­ga gépekkel'felszerelt qyárat, hoqy ott gyöngyenyvet készítsenek, mert szükség van rá. A gyár készít is. de kevesebbet, mint a- mennyire képes lenne. Ezért követelődzők a Zberné surovtnynál; adtatok csontot. A Zber­né suroviny pedig a váaóhidakndl apellált sorozatosabban. Safnos nem segített. Most már magasabb szinten foglalkoznak a prob­lémával. A felvevő emberei bíznak benne, hoqy meg is oldják — valuta ide. valuta oda, hisz a Liptovskű Mikulás-i agárban ki­használatlanok az uayancsak valutáért vett gépek. Reméljük, már nem sokáig. A aabona arany — mondtuk, mert tényleg az. A kenyér még énnél is „aranyabb" — mondjuk, mert tényleg így igaz. Az embe-' rek mégsem úay bánnak vele, mint arany karikagyűrűjükkel. Rengeteg kenyeret elpo­csékolnak, eldobálnak. Ennek bizonyítéka megcáfolhatatlan. A Zberné suroviny éven­te száz tonnát vásárol fel — s ezt csupán Bratlslavában, mert eqészséqünyi szempon- • tokból csak ebbe a felvásárlási területbe mentek bele az egészségvédelmi szervek, lay lesz újra arany az eldobált penészes kentiérhől, s úgy lesz belőle még „ara­nyabb", hoqy sertést, baromfit hizlalnak ve­le, amelynek húsa ugyancsak aranyat ér. Aranyat ér, akárcsak ez a szeméttel fog­lalkozó hangyaszorgalmú vállalat. KESZELI ^VENC A világ legkisebb vasútja A ragyogó elméjű Geoge Ste­phenson bányagépész jóvoltából 1814-ben, a killingworthi szénbá­nyában mozgásba lendült a világ első vasúti mozdonya. Erőlködve vonszolta maga után a nyolc, szén­nel töltött csillét, de ment, és ez a lényeg, mert lerakta az embe­riség egyik legnagyobb találmá­nyának alapjait. Néhány esztedövel később, ami­kor a világ első vasútvonalának tekintett Darlington—Stockon pá­lya sikerein felbuzdulva,* az angol parlament megszavazta a Liver­pool-Manchester vasútvonal meg­építésének tervét, az ünnepélyes megnyitó előtt a következő pár­beszéd zajlott le George Stephen­son és áz egyik hitetlenkedő kö­zött: — Uram! Tegyük fel, hogy az ön vonata tizenhat kilométeres óránkénti sebességgel száguld, egyszer csak egy tehén kerül az útjába. Nagy-nagy baja történhet. — Igen, uram — válaszolta mo­solyogva Stephenson —, a tehén­nek. Vajon mit szólna az a bizo­nyos hitetlenkedő manapság a japán Hokkaido-expresz láttán, amely több mint háromszáz kilo­méteres sebességgel száguld? A derék Stephenson szívből-lélekböl örülne, és joggal. A vasúti hálózat _egy-egy or­szág gazdasági fejlettségének fok­mérője. Hazánk e tekintetben á világ élvonalába tartozik. Terüle­tét széltében-hosszában több mint 14 ezer kilométer hosszúságú va­sútvonal sz<5vi át. A vasúti háló­zat sűrűségét tekintve, Európában a 6. hely illet meg benünket. S akkor még nem tudom, hogy a rangsorolásnál figyelembe vették-e azt a vasűtat. amely nem a Hok- kaido-expreszre. inkább Stephen­son killingworthi. vonatára emlé­keztet. pionírvasút A CSERMELY VÖLGYÉBEN A forró nyári nap sok kassait kicsai a szürke falak közül. Aki csak1 teheti, igyekszik a termé­szetbe, a vízhez. Leggyakoribb végcéljuk a Bankov vagy a Cser­mely völgye. Hogy mi a Bankov és mi a Csermely völgye, a kas­saiaknak • nem szükséges magya­rázni. • A beavatatlanoknak csak annyit, hogy etek a rohamosan fejlődő iparváros legszebb helyei, ahová még nem jutott el a civili­záció romboló hatása. Hamisítat­lan őstermészet veszi itt körül az embert. Fölvidul, s legszívesebben tonnaszámra nyelné az ózondűs levegőt. Nem csoda, hogy a hét végén valóságos emberáradat tart erre, bár most egy kicsit körül­ményes az utazás. A szünetelő vil­lamosforgalmat autóbuszbk helyet­tesítik. Az autóbusz végállomásától rö­vid séta után fából készült, föld­szintes állomásépület fogadja az érkezőt. A két oldalt meredeken felfelé ívelő, fenyőfákkal borított hegyek között, sínpár rohan a vég telenbe: a Kassai Pionírvasút. Az állomásépület előtt vörös nyakkendős gyerekember erőlködik a forgattyú karjával. Vasútas e- gyenruhájának a kabátját másra szabták, majdnem a térdét veri, a* parányi kézfej ■elvész a kabát- ujjban. De ez őt mit sem zavarja, nyilván a sorompót engedi le. Belépek a forgalmi irodába. Termetesebb, szintén vörös nyak­kendőt viselő gyerkőc áll" a táv- írőgép felett. Rám se néz, mere­ven figyeli az előtte heverő gra- íikont, és telefonál: — Halló ... Igen ... Az 1830- as járat... indulhat .. . fogadha­tom . . . Minden rendben ... Vé­tel . .. Miután leteszi a kagylót, felém fordul. Kérdő tekintete mondja: Mit óhajt? Közben az iménti for- gattyús is bejön az irodába. Antal Zoli a neve, a Terebesi utcai is­kola nyolcadikos tanulója. Amíg édesapja a vasgyárban dolgozik, anyja kisebb testvéreit gondozza, legszívesebben itt tölti az idejét. Jó halyen van. A forgalmista sze­repkörében megismert Árvay- Laci szintén. JUBILEUM HARSONÁK NÉLKÜL Beszélgetésünkre idős, jóságos tekintetű ember jön ki a szom­széd helyiségből. Gyurcsík Lajos bácsi, a Csermely völgyi pionirva- sút állomásfönöke. Öreg szaki, akitől tanulhatnak a kispajtások. Több mint ötven-éve teljesít szol­gálatot a kék hadseregben. Sokat beszélhetne a vasúti köz­lekedés fejlődéséről. Most azonban a pionírvasűt' a téma. Erről is so­kat mondhat, elvégre azok' között volt, akik vagy húsz évvel ezelőtt szabad idejükben csákányt és la­pátot fogtak, hogy örömet szerez­zenek a gyerekeknek. Akkor is itt állt. amikor 19S5. augusztus 2-án kigördült Csermely völgye felé az első, ünnepélyesen feldíszített vo­nat, az Ifjúsági Vasútvonalról jól ismert „Ancsa“ kismozdony. An­csa azóta kivénhedt, múzeumba került, helyette , Diesel-motoros mozdonyok bonyolítják le a for­galmat. Időközben egy vonat be is fut az állomásra. Alkalmi utasok, vö­rös nyakkendős, kék egyenruhás pionírok ugrálnak le róla. Fel­nőttek felügyelete alatt. végzik a kötelességüket. Közben elsajátítják a mesterség minden csínját-bín- ját. Egyiknek-másiknak megtet­szik’ a szakma, és tanonciskolában folytatja a tanulást. — Ha évente csak 4—5 gyerek választja közülük a vasútasszak- mát — hangsúlyozza Petrik Jenő bácsi, aki az állomásfőnökkel fel­váltva teljesít szolgálatot —, igye­kezetünk akkor sem volt hiába­való. Persze sokkal több azoknak' a száma, akik itt tették meg az első lépést, és jelenleg már fele­lős beosztásban dolgoznak a va- sútigazgatóságon. Máskülönben e- zen a vasúton nincs pontosan előirt szolgálat. Senki seen kény­szeríti a pionírokat, hogy játflanak. Bárki jöhet, amikor csak akar.-Á nyári szünetben néha azonban Így is olyan az érdeklődés, hogy több pajtást kénytelenek vagyunk ha- zaküldehi. X szülők szívesen el­engedik gyerekeiket. Meg is kér­deztem Antal Zolitól, mit szól hozzá az édesanyja? — Örül neki, mert tudja, hogy jó helyen vagyok. A gyerekeknek megtérítik az útiköltséget. A legjobbakat kitün­tetik, ami többnyire azt_ jelenti, hogy egy szabadjegye’t kap. a szüleivel együtt. Első osztályon utazhat az ország bármely helyé­re. ILLENDŐSÉGBŐL JELES • A legközelebbi járattal — most már inkognitóban — elindulok a Csermely völgyébe. Szinte félálom­ba szenderülve szemlélem a visz- szafelé rohanó festői tájat. — A jegyet kérem — figyel­meztet a hátam mögött egy ro­konszenves, úgyszólván félénk gyermekhang. Illendően meghajol, aztán türel­mesen várja, míg elökotorpm a zsebemből a kis papirkártyát. Ki­lyukasztja, visszaadja és megkö­szöni. Űtitársamra nézek, aki — a tekintetéből Ítélve — alighanem ugyanazt gondolja mint én: „Il­lendőséget felnőtt társaik is ta­nulhatnának tőlük". PAlAgYI LAJOS Amikor még az- „Ancsa“ pöfékelt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom