Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-21 / 29. szám
új ifjúság 9 HILDA PERERA: KISGARA Nyolcéves fickó: ez azt jelenti, hogy az ember lógó cipőfűzővel szaladgál, nem akar mosakodni, lökhajtásos-ptlóta, futballsztár, cowboy vagy Robinson szeretne lenni; azt jelenti, hogy az ember elhasznált vonatjegyeket, üvegeket, csavarokat és drótdarabokat gyűjt, vagy esetleg golyót, töltényhüvelyt. ceruzácskákat. De amit legeslegjobban kíván, az a ló. Még akkor is, ha az ember ör egy autóparkírozó helyen, vagy újságárus. és nem tudja megvenni azokat a filléres füzeteket, melyeknek az újságbódén mindig csak az első oldalát olvashatja el. Futball-labdája csak egy cigarettásdoboz vagy papírgombóc, íján, amellyel lődöz, húr helyett madzag van, és szuperman-ruháról, tőrről vagy igazi bőrlabdáról álmodozik. De az a ló, amiről Kisgaras álmodik, valóban létezik. Keresetéből mindennap félretesz egypár centavót, mielőtt hazaadná a pénzt, és egy este így szól az anyjához: — Anyu, veszek magamnak lovat. Anyu fáradt és agyondolgozott. Leteszi a vasalót, és felnéz. — Lovat? Megbolondultál, fiam? — Barnát, és a szőrén fogom megülni. — Na de kisfiam, miket beszélsz itt összevissza? Tudod egyáltalán, hogy mennyibe kerül egy ilyen ló? Csak hogy megvedd, ötven pesóra van szükséged. Gondold meg, ötven pesóra! Az majdnem annyi, amennyit apád egy hónap alatt keres. Akkor aztán a lovat esszük? És hová teszed? Csak nem mihozzánk a szobába? És mit adsz neki enni? Talán lisztet? Nem, nem fiacskám, ne is ábrándozz róla. — Igazad van, anyu. A ló nem fér be a szobába, és a lisztet sem eszi meg. Inkább mégse veszek lovat. Es Kisgaras elhatározza, hogy kutyát vesz magának. De jó nagyot, nyírott fülüt, hosszú lábút. Ilyen kutyát lát néha a gazdagok kertjében. Egy ilyen kutya majdnem ugyanaz, mintha ló lenne. — Anyu! — mondja —, nem veszek lovat, kutyát veszek, de egy nagy barna bundást. — Menj csak el a mészároshoz, és kérdezd meg, hogy mit eszik a kutya. Kisgaras elmegy a mészároshoz. — Te, Venancio, tulajdonképpen mit eszik egy nagy kutya? — Hát — válaszolja a mészáros a fejét vakarva —, vannak kuncsaftjaim a Country Clubból, azok három font húst' vesznek mindennap, de a legjavát ám, és két liter tejet. Kisgaras elcsodálkozik. Három font húst mindennap! Ők otthon egész héten nem esznek ennyit így hát fajkutya nem jöhet számításba. Sokkal jobb lesz, ha egy egészen közönséges kóbor kutyát szerez, egy kis borzasát. Az sokkal ragaszkodóbb, mindenhová követi az embert, és ha Kisgaras a parkírozóhelyen őrzi az autókat, egy kicsit játszhat is vele. Világos: egy ilyen kutyus az igazi. — Te, anyu — mondja az "édesanyjának —>;• nem kell nekem semmiféle jajkutya, csak egy egészen apró. — Ugyan eredj már azzal a korccsal — jeleli az édesanya. — az mindenfelé elkószál, aztán megharap valakit, és kész az összpzördülés a rendőrséggel, mert lehet, hogy veszett volt. Van elég bajom így is, semmi szükségem még egy korcsra is, Kisgaras figyelmesen végignézi az édesanyját. Igen, egész nap el van foglalva a mosással, vasalással, stoppolással, főzéssel. És Kisgaras megszólal: — Igazad van, anyuci, nem kell kutya. Néhány napig töprengve jön-megy. A mindenségit, csak kell olyan állatnak lennie, amelyik se húst nem eszik, se dolgot nem ad. De persze, fel kell vennie a karjára, hogy játszani tudjon vele, és vele kell hogy menjen mindenhová. Egy macska jut át az úton. Sovány és borzas, és a farka égnek áll, mint egy antenna. Kisgaras boldogan viszi magával a nyávogó macskát, és azonnal érdeklődni kezd, hogy mit eszik. Tiszta szerencse: elég neki egy tányérka tej, mert még meglehetősen kicsi. A saját fejrészéből fog neki adni. És még a parkírozóhelyre is magával viheti. A macska dorombolva dör- gölöztk a lábához, és ráadásul kék szeme van, A macska az igazi! Nevetséges hogy mindjárt nem arra gondolt. — Nézd csak, anyu, mim van! — Remélhetőleg kandúr. Mit csinálok a kölykökkel, ha nös- tyén? Anyu nem tudja megállapítani, hogy kandúr-e. Hazajön édesapa Felemeli a macskát és megnézi. Kisgaras feszülten figyeli. — Hagyd futni, Kisgaras. nóstyén. Minden szíre-szóra le- kölykezik, aztán bukdácsolhatunk a kismacskákon. Kisgaras fontolóra veszi a dolgot. Nem, 0 nem fog a kismacskákon bukdácsolni, a szoba anélkül Is elég kicsi. Nem kell a macska. Ezt is feladta. Már három napja áll a parkírozóhelyen, és megpróbál csak az autókra gondolni, amelyeket őriznie kell. A lóval nem ment a dolog, a kutyával és a macskával szintén nem. Mégiscsak egyedül kell maradnia. És ha szerezne egy gyíkot? De abban mi a jó? Egy darabig elszórakozik vele, megbámulhatja, amint ide-oda cikkázik, vagy hirtelen levegő után kapkod. Csakhogy a gyíkok mérgesek és harapnak. Hát a béka? A, nem, az jóformán semmi. Csak megijednek tőle, és kész a veszekedés. Egyáltalán semmi értelme sincs, hogy örüljön valaminek, mert úgysem lesz semmi az egészből, és csak bosszankodik miatta. Végigmegy a Gallano utcán egész a San Rafael utcáig. A sarkon egy férfi áll, és egy icipici, teknősbékát akar eladni, ami egy üvegben mászik körbe-körbe. Tíz centávóba kerül. — Mit eszik a teknősbéka? — érdeklődik Kisgaras. — Egy morzsányi húst vagy kenyeret... miegymást. Kisgaras odébbmegy, és ■ gondolkozik. A teknősbéka nem dorombol és nem nyávog. De dülledt szeme van, és pikkelyes nyaka, és ha behúzza a jejét, és elbújik a páncéljába, olyan mint a kő. A kicsinyein nem bukdácsol nz ember, annyi húst sem eszik, mint a kutya, nem olyan drága, mint a ló, és sokkal szebb, mint a gyík vagy a béka, az egyszer biztos. Hát. ide azzal a teknösbékávall Alig kérést meg a parkírozóhelyen a tíz centavót, elmegy az árushoz a Galiano utca és a San Rafael utca sarkára, megveszi a teknősbékát, és beledugja egy zacskóba, amire két szellözőnyílást fúrt. Egész nap áll a tűző napoTí, őrzi, az autókat, és néha meghallgatja, hogyan motoszkál a zacskó. Végre van valamije, ami csak az övé. Egy apró, sötétzöld tek- nősbéka, kidülledt szemmel, karmos lábacskával. Este megmutatja az édesanyjának És ha az édesanyja a teknősbékát is ellenzi? Kisgaras végtgsímitja az állatka kis fehér hasát A teknősbéka mindent megeszik, egy morzsányi húst vagy kenyeret, a kicsinyein nem bukdácsol az ember, nem ugat. nem kap veszettséget, és a rendőrséggel sem okoz összezördülést. Kisgaras odaáll az édesanyja elé, előhúzza háta mögül az összegyűrt zacskót, felemeli a fejét, és egy kis aggodalommal a hangjában kérdezi: — Anyu, és egy teknősbékát? — Úristen, kisfiam, mit beszélsz? — Hogy tarthatok-e teknösbékát? Az édesanya ránéz. Hirtelen elneveti magát, arcáról gyengédség sugárzik — Hát persze, kisfiam Tegnap találtam véletlenül egy üres üveget, és arra gondoltam, hogy abban éppen egy teknösbékát tarthatnánk. Hozd csak ide, kisfiam. Látogatás szülőfalumban A mikor egy-kétévenként hazalátogatok, kedves emlékek tipegnek elémbe. A messzeszéllt gyermekévek rajongása most egyszeriben újra közelivé válik, szinte érzem a leheletét. Anyám hajlott háttal, fogatlanul, de ugyanazzal a szerető tekintettel jön felém, mint harminc évvel ezelőtt, megsimogatja az arcom, és örömkönnyével egyidejűleg buggyan elő suttogö szava: Örülök, hogy megjöttéi... Biztos meqéheztél. gyere, ülj le. És egyszeribe megfiatalodik, szinte menyecskés mozdulatokkal keres ételt, italt a vendégnek. Keze reszket, istenem, mennyire kiszáradt. De minden érintése u- gyanolyan lágy és kellemes, mint akkor, amikor sok évvel ezelőtt a napi kóborlások után este a szur- tos gyereket a mosdótöiba állította és tisztára mosta. Ugyanannyi kedvességgel hajlik most fölém és kínál: Szelj a kenyérből, egészen friss még, és egyél hozzá szalon nát. paradicsomot, fogyaszd 16 étvággyal! És kendője csücskével letörüli a szöfogadatlan könnyet: „Már csak úgy kínállak, mint urakat szokás... Hol is ennél már száraz kenyeret! Pedig valamikor...“ — Pedig ha tudná. mama. még mindig emlékszem arra az Időre, amikor tyúkokkal lárt be a vásárra. Mennyire vártam, mikor jön meg! Mindig hozott a városbői eg.v kis darab kolbászt. Hanem egyszer nem hozott, mert a tyúkot senki sem vette meg. Maga akkor haragjában levágta a fejét, mert azt mondta, bizony nem fog vele gyalogolni még egyszer tizenöt kilométert. Itt van, gyerekek, a tyúk, egyetek! De szerettem, ha nem sikerült eladni a tyúkot a piacon! Mama elmosolyodik, aztán hirtelen gondolataiba merül. Nézem a homlokát, nézem a késő őszi reggelek deres mezőjére emlékeztető ezüstös haját. Egy-egy szálban benne látom gyermekkori cslnyte- véseimet, melyek e fehérséget o- kozták. Ebben a pillanatban nagyon szívesen megsimogatnám és ha lehetne, befesteném... Anyám észreveszi a tekintetemet. Zavaromból így próbálok ki- lábolnl: — Jöjjön el velem Pozsonyba. Elmegyünk sétahajöznl a Dunára, meglátogatjuk az álletkertet... — Ha már elmennék, templom ba is elmennék. Vannak még Pozsonyban templomok? — Hogyne lennének. Sok szép templom van Pozsonyban. — Ész- reveszem, ez kissé meglepi. — És imádkozni tudsz még? Nem felejtettél el imádkozni? — Nem felejtettem el, de nem imádkozom. Most újra elgondolkodik. A rádióban felhangzik az „Ave Maria, gracla plena...*, valahonnan vallásos adás következik. Anyám közelebb húzódik az „Imádkozó szekrényhez“. Ebben a pillanatban o- lyan, mint amilyennek gyerekkoromban láttam, amikor falunk határa felett sötét felhők tornyosultak és villámcsapások tördelték derékba a magas jegenyefákat. Hiába könyörögtünk kegyelemért. Imádságunkat nem hallgatta meg az egekben senki. A jégverés tönkretette a termést, leverte a gyümölcsöt. Szobánk falán az Istenanya mindig egyforma tekintettel nézett, akár nyomor fenyegetett, akár ritka öröm jött a házhoz. Haragudtam rá. Anyámnak a- zonban más volt a véleménye: — Akit Isten szeret, azt kereszttel látogatja — szokta mondani. — És kit nem szeret? — merészkedtem egyszer megkérdezni. Ezzel megsértettem. Istenkáromló vagyok, mondta, s kíváncsi rá, mi lesz belőlem. A rádióban megszakadt az Imádság. Anyám felém fordul és titokzatosan kérdezi: — Te is kommunista vagy? — Igen, mama. Szeme lassan lecsukódik. Arcára nyugalom ül, kezét ölében pihenteti. s ott pihen ujjal közé fonva a rözsafüzér Is. Hirtelen felrezzen. észreveszi, hogy beesteledett. Felkattlntja a ' villanyt. — Nem Is vettem észre, hogy már beszerelték a villanyt — mondom. — Ö, fiam, sok mindennel gyarapodtunk — s közben rámutat a hűtőszekrényre, a televízióra. — Jóska, az öcséd a vízvezetéket Is beszereli... Mama. 'maga haragszik rám. nem? — szakítom meg váratlanul a beszélgetés fonalát. — Vajon miért? — néz rám értetlenül. — Miért haragudnék? — Azért, hogy kommunista vagyok... — Azért? Én tudom, hogy becsületes ember vagy. S hiszem, hogy közületek a legtöbb Ilyen. Ml ezt érezzük, különben sok minden másképp lenne nálunk. — Most elmosolyodik. — Ne félj. habár a nyolcadik keresztet hordozom a vállamon, azért meg tudom különböztetni a jót és a rosszat. Tőlünk öregektől már csodát nem lehet várni- Mi már nem változunk meg. Égy kis szünet után folytatja: — Tudod, Imádkozni is lehet sokféleképpen. Senkinek sem lehet megparancsolni, kiért, miért imádkozzon. — Hát maga kiért imádkozik? — Ejnye, téged a kíváncsiság a sírig sem hagy el! Megöregszel, Ka ilyen kíváncsi leszel — mondja jóhiszemű dorgálással, aztán elindul a tűzhely felé, de ment közben visszafordul: — Te érted Is. fiam. Martin KrláS Kulcsár Ferenc versei ÁDÁM KERING — BETONBÓL PÁROLOG jeep Willys modernban mereng az ódivat százhativanas szexbombán zászlók textilek százados cafat • telefonál a lány fémcsatja zárja halántékomat — hello te klassz mohikán •igazán spontán fiú vagy apokaliptikus tömegbe repít a cenrifugál jézusok buddhák fáraó-fejek — kolomp birkák nyakán — srácokon függenek hozzá a hold a bamba romantikus nyögdécsel teenager-imát illárom-haj elgáncsoltuk Nezvalt Eluard-t rongyot tépnek a kirakatban ezer jókedvű ikeríejek szakadárok hitehagyottak a nap feljöhet’ a nap lemehet az alkony-porban végső gesztusokkal úgyis bezsong a város és messiás-hímeknek lefekszik a szent áruház — a magányos törtetünk centrifugai-ideggel mixerek baj- s habkeverők — a város a város a város motyogják idegenvezetők félreértett Prométheusz vagyok gnóm vagy államelnök? hol van a föld ha nem hajamban mely mégis mégis ellök? kocsmákban szikrázó vaspatámat leprázza gyűlöli a kor eladott testem névtelen kék szemekből gőzölög Faust és pokol Ádám kering — betonból párolog — apa a nézésed jóságos Káin a szót a drága szót az írógépet fátyolozzák készülő hamvaim de téveteg ki véget harangoz mert formálódnak jövőm arcai isten él erényes robotokban és elektródák lesznek fiam barmai ŐZ-ASSZONY LÁTOGATÁSA A beteg lánynak kit nagyon szeret. Kopog az óz édesen nyitom az ajtót jól nevelten. Megcsókolom és elernyed az emberiség bennem. Nézi erre könyvem ruhám a testemet finoman hogy azok belekrísztusodnak. Jóllakatom de közben kikérdez. A sörnél tartunk s tudja már faragatlan vagyok mint az atombomba arcbőröm meg normálisan fehér és káromkodok idomulok Európa éghajlata alatt. Csókolnám újra a szemét. Elérti gesztusom. Emberré változik. Lehorgad könyvem ruhám a testem. Ruha a ruha már. Test a test. De az asszony-óz váratlanul pozitív kis kép lesz. Fehér táncok széles homlokán. Arca gyermeké fátyollal letakart újszülött gyermeké. Fogom magam veszem a tenyerembe viszem ki a holdra. Szemfényvesztő ami itt van: holdat hegesztenek apró démonok kicsi manók a fészkeket rabolják szellemek himbálják az észvesztő éjszakát. Fogom magam fordulok hozom a szobába. Kigyullad a testem. Zsugorodok kis oltárrá de könyvet ruhát kimondó szájjal barangoló szemmel őriz a képecske. , KÓRHÁZUDVARON a fal mögött három férfi áll hat szemük nyugodt hat fehér tenyerük üres s oly csendesek — egymás mellében alszanak egyedül állnak mint a hold az asszonyos űri anyaméhben s oly csendesek — egymás mellében alszanak kórházi kék pongyolában hatszemű hattenyerü három férfi áll: állnak reszkető kék égkupoiában koponyán-tüli sötétben s oly csendesek — egymás mellében alszanak
