Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-29 / 52. szám
A SZOCIALISTA IFJÚSÁG! ■SZÖVETSÉG SZLOVÁKIAI KÖZPONT! BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA XIX. irt. 1070 DECEMBER 2*. Ara t- Kés Tapasztalati lgazsfig, hogy ß boldogság vagy boldogtalanság, mind az egyének, mind a népek számára, csaknem mindig a jellemtől függ. R Ivaréi SIMON ISTVÁN: SZILVESZTERI ÉNEK Háromszázbatvatmégy tovább ment, mint zászlóaljnyi katona; egynek se mondtam azt, hogy állj meg egytől se kérdeztem: hova? Mégis most. hogy az utolsó megy hátul kullogva, — mert öreg s halántéka dér, bajsza hó, meg utakra hullt sárga törek — most vág a szívembe a bajnét fénye csak, szinte megsebez: igaz, hogy nem is olyan nagy vég, mégis, valami vége ez! Messze az, mikor beporozták az elsők még az utakat, s hajh, a pünkösdi sapkarózsák a csupa-zöld egek alatt. Kepék alatt pihent meg este a derékhad, s a kerteket szuronyuk vége verte, verte s a gyep gyümölccsel tele lett, Nyomodban, öreg, már a hótól, estőtől s dértől pori adóz az orrabukott napraforgó, hol a domb fénylő, agyagos. A menet tódult csak. de árvább se szegényebb nem lettem én. Elvesztettem a kesztyűm párját, s írtam még néhány költeményt. Meg hasonló köznapi dolgok — mert azok csak az igazak —, miket emlékként máig hordok a fellőtt csillagok alatt. S egy érzést, hogv akár az- árnyék a fa körül, fordul az év. Vén baka. Szilveszter, no, várj még, nem azt kérdem hogy hova mész — nyújtsd hátra csak — húzok belőle — reménytelen kulacsodat, hadd legyek azért Is jövőre a tavalyinál fiatalabb. LÁNYI SAROLTA: ÉV VÉGI BÜSONGÄSOK Későn jöttél. Búg a kürt. Megtelt a hajó már, horgony kúszik fel falán. Elkésőkre nem vár. Elindult ím nélküled — boldog büszke gálya. Könnyben pillog két szemed, úgy nézel utána. Látszik-e még? Látod-e? Nem lehet még messze. Hullám hátán eléri, akinek van mersze. Sóvár karral, csüggedő, ússzál hát utána: elevenen, vagy holtan — de felvesz a gálya. Már nem ajándék éltem senkinek. — érzem. Ö, nem a lét de az adni-tudás az öröm. Nem kell, semmi se kell. ha nem adhatok érte többet, százezerannyit. Már nem várom új zene zendületét. Űj mámort már a halál hozhat csak — a nagy Biztosság. Ám amíg élek. a csendemet őrzöm. Utolsó hús menedék ez nékem. Ezt őrzöm, tárt mellet védeni állok. Mosti kévésem többérő, mint régen a bőség. ... Jaj, fiatal szívvel hogy szórnám ezt (s a szélbe! Jaj. fukar az ki szegény lett. CSONTOS VILMOS: SZILVESTER ÉJ VOLT Szél csapta be a vén pitvarajtót, S a bakter szemébe havat söpört, Szaggatta az éjféli harangszót Ezerfelé — és jajgatott a föld. Hunyorgó mécses ingó árnyakat Rajzolt a falra — néma volt a ház, Jött a oapné, a bába is szaladt, Petrovicsnéra pírt lehelt a láz. S míg künn az idő bőszen trombitált, Jó szomszédasszony rakta a tüzet, A szoba közepén Petrovies állt, Motozott szemén büszke révület. S mire a harangszó elhallgatott, A bába karján sírt a kis legény, — A bakter is épp bekopogtatott, S dünnyögött: biz ez véznácska — szegénv ★ — Es nőtt a legény, s fény-éhes kezét Égre nyújtotta — üstököst fogott, S Arra csatolta arany kengyelét, S lanttal kezében — rákapaszkodott. Bűvös ívet írt népe egére, ( Szabadságról lett hangja harsona, Betelt vele a föld kereksége, S azóta zeng — és el nem hal soha!
