Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-15 / 50-51. szám
K arácsony előtti délután. Vasárnap. Ma is, mint minden áldott délután, fél háromkor indultam a kávéházba. Döglődő, átfűtetlen ho- dály, de mégis az egyetlen hely, ahol csöndesen beszélgető, bizalmas pillantásokat cserélő társakkal Jöhet össze az ember. Ilyenek is akadnak még néhányan, csak néhányan, mert a többi százak, ezrek, tízezrek most hangosan, széles gesztusokkal jönnek-mennek, gyanús ügyekben szaladgálnak, ágálnak a fórumokon, mintha senkinek semmi egyéb teendője nem lenne ezen a világon. Idegenek a számomra, és szívesen húzódom meg előlük a csöndes, homályos sarokban. Sajnos, arról már sző sem lehet, hogy munkához üljön az ember, valami szépet merítsen ki a leikéből, tegyen valami olyasmit, ami jólesik magának, s másoknak is jóleső lehetne. Közeledik a szent este, s kissé fanyalogva veszem tudomásul, hogy megint egyedül maradtam ízletes ételek, meghitt családi kör és valóra váltható remények nélkül. Az unalom űz el hazulról, a szinte betegséggé vált tehetetlenség, úgy indulok neki, ahogyan a csatangoló állat kényszeredetten megindul egy nem kívánatos akol felé. Alig is gondolkodom, s aztán hirtelen magamra döbbent a váratlan égszakadás, földindulás, ami pillanatok alatt éri Budapestet. Repülőgépek szállnak a levegőben, itt-ott felbukkanó, mély búgású, terheket cipelő masinák, időnként bombákat hullatnak alá, detonációk remegte- tik meg a levegőt, a járókelők fejvesztetten menekülnek, és velük együtt én is. A fal tövében osonunk tova kaputól kapuig, előbukkanunk és megint elbújunk, védve -magunkat a védtelen szerencsétlenségtől. Már volt részünk az ilyesmiben, de ez most rettenetesebb és félelmetesebb minden eddiginél. A gépek már elszálltak felettünk, s anélkül, hogy összetörtem volna, anélkül, hogy kileheltem volna a lelkem, odaérkeztem a kávéház elé. De nincs tovább. Az ajtó nem enged be. Cédula lóg rajta: Délmegkezdődött Budapest ostroma. Fénypászmák remegnek az égen, lángbokrok nyílnak ki, és sorozatos durranások követik egymást. Sötét van már, s az ismeretlen távolokban nagy tüzek égnek. Az utcákról eltűntek a járókelők, akikkel még találkozni lehet, azok már menekülők, vakon követik az u- tat, s mint az éhező a kenyér után, úgy vágyódnak valami biztosabb menedékhely felé. Nincs egy pillanata az embernek, amikor biztonságban érez- hetné magát, Legalább a következő kapualjig jussak el szerencsésen, sóhajtja mindenki. Igen, megkezdődött a város ostroma, de fogalmunk sincs róla, mi az, hogy ostrom, hogy fog lezajlani, elpusztul-e benne mindenki, vagy lesznek-e szerencsések, akik még megláthatják a békésebb napok fényeit? Vessünk számadást, hogy milyen önzők, gyávák, minden jóra hasznavehetetlen lények voltunk? Mire való lenne ez a nagyképűség? Kétségtelen, hogy önzők, gyávák, minden jó cselekedetre képtelenek voltunk, s most következett a fizetség. S akik mégis keresték az élet értelmét, igazságos törvényeket sugalmaztak, hasznos cselekedeteket kezdeményeztek, ezek a kevesek is elpusztulnak a többséggel, összekeveredtek a salakkal, és kikerülnek a szemétdombra. Talán még tenni lehetne valamit a jó ügy érdekében. De nincsenek társak, kegyetlenül egyedül maradt az ember. Úgy tapogatózom a sötétben, mint a vak, s ha ijedtemben segítségért kiáltanék, valaki bizonyára rám sütné fegyverét az ismeretlenből. Nem lehet válogatni az utak között, hogy fölfelé vagy lefelé induljak tovább, valaki vagy valami meghatározott körülöttem — mindent, sem jelentősebb, sem súlyosabb nem vagyok annál a papírszeletnél, amit tehetetlenül erre-arra sodor maga előtt a szél. Éjszakákon át párnára szorított füllel hallgattam a távoli ágyúlövéseket, vártam a közeledő ellenséget, aki talán megszabadít bennünket a szöGARAI GÁBOR: ÜNNEPNAP, LEGALÁBB ... Ünnepnap, legalább — nem azért, hogy szúrós karácsonyfákkal villamoson tolongva egymás anyját gyalázzuk a szeretet nevében: nem azért, hogy hívatlan vendégeknek kiszolgáltatottan riadt idegenekként üljünk otthonunkban: nem azért, hogy töltött káposztával tömjük be az űrt a fejünkben, és émelyegve iszonyodjunk a diétás hétköznapoktól — de azért, hogy ünnepnap legalább talán kétszer-háromszor egy évben. ne a nekem, az értem legyen a legfőbb, hanem az é rt e, az értük, egalább a családért, a gyerekért, legalább magára-hagyott anyákért, legalább az ingyen-adott szeretet áhítatáért, a többért, a másért... s talán azért még, hogy aztán — a köznapokon legalább — ne a nekem, az értem legyen a legfőbb, hanem a... nem tudom kimondani: vakon kopognak a nyelv kifosztott, tiszta szavai ^ so mind e világ ezernyi anyanyelvén pünkösdi lánggal ellobbant szavak... Es ha kihűl a hit s álmaink omlanak? Akkor azért a megváltásért, hogy nincs Messiás — de a holnap, — tgéző másaként a múltnak — mindig csak másnap érkezik meg. s lesz addig — mindig! — még egy éjszakánk legalább hogy megváltsuk magunkat. SIMON ISTVÁN: FALUSI KARÁCSONY Nekem a karácsony havat hoz most is a múlt zsákjaiból, s megcsöndülő fülem harangoz tűnt éveken át, amikor föltündököl tisztán előttem borral meg kaláccsal az abrosz. Régi karácsonyok... Igen, ma minden ismerős úgyahogy. A konyhaasztalon van egy fa. csak mintha most a huzatot oltaná el ajtónyitáskor ágairól a fénylő gyertya. S az utcán valaki karjába fűzném riadtan karomat, mikor elém fordítva szánka úgy perdül már, hogy a lovak hátraollózó csődjein ver imbolygó fényt a viharlámpa. Oh, emlék és valódi látvány, . sok összemosódó dolog: a téli föld alvó királylány módjára föl-fölmosolyog, mert ember kering épp a holdnál, körbe-körbe a glóriáján; lent pedig keményen, zsuppon át háztetőkből meredve ki, mint a hajdani katakombák előbúvó keresztjei, (új nomádot szoktatni helyhez) föltűnnek a tévéantennák... JULES LAFORGUE: SZOMORÚ KARÁCSONY Szent est! Szent est! Harang szól, hallom, odakün' S toliam hitetlenül illesztem a papírra- emlékek, zengjetek! Minden gőg tovatűnt, s elönt a nagy keserv, amelynek nincsen írja. Ah, ezek a dalok karácsony éjjelén, a templomból, amely bentről világosítva, oly gyöngéd anyai feddést hoznak felém, hogy túldiagadt szívem keblemben megszakítja. DUTKA ÁKOS: KARÁCSONY A régi házban, hol apánk ilyenkor aranyba mázolt almát és diót mesélve karcsú, vidám angyalokról, kik zsákban hordanak ma minden földi jót. Emlékszel anyánk boldog asztalára, hol illatozva gőzölt a frissen sült kalács, s gyertyafényből, fenyő illatából szövődött a derűs, ünnepi varázs? KASSÁK LAJOS: után 4-től zárva... Mások is u- gyanúgy megállnak az ajtó e- lőtt, mint én, várunk, tanácstalanul nézünk egymásra, aztán elindulunk, ki erre, ki arra. Nem tudjuk a záróra okát, és sejtelmünk sincs róla, hogy tulajdonképpen mi történik fölöttünk és körülöttünk. A repülőgépek már elhagyták a várost, most azonban a távoli á- gyúk belövései érnek el idáig, nekicsapódnak a házak falainak, tűzzel és füsttel szétfröcs- csennek. Igen, valószínű, gondolom, vetségestől, attól a kimért, me- chanizált erőtől, ami, akár egy tüzes henger, mángorol és nyomorít bennünket hónapok óta. Vártam az ellenséget, mert nemcsak reméltem, hanem hittem is, hogy ez a másik roppant erő lesz az, aminek a nyomában, ha megfogyatkozva és megnyomorítottam is, újból levegőhöz juthatunk. Vártam ő- ket, s most, hogy itt vannak, már majdnem tapintható valóságukban, nem tudom, mit gondoljak, és mit mondjak róluk? Végül is ötévi ellenségeskedés állt fenn közöttünk (nem köztem és köztük, hanem az általunk soha meg nem választott és jóvá nem hagyott vezetőink között), nem tudom, megbocsáthatják-e vétkeinket? Tegnap még amiatt keseregtem, hogy messze vannak, ma remegve érzem a közelségüket. Nem okos dolog ennyire őszintének lenni, de az írónak csak akkor érdemes szólni, ha azt mondja ki, amit gondol. Lementem a pincébe a többiek közé, részben, hogy védjem az életemet, részben, hogy érezzem magam körül az embereket, akik akármilyenek, mégiscsak hozzám hasonlók, és akaratlanul is eggyé kalapáló- dott a sorsunk. Mindenki sápadt, zavaros tekintetű, alig mernek egymással szót váltani. Érzem és látom, hogy ezeket a gyámoltalan lelkeket mennyire megdolgozta és erőtlenné tette a hónapok óta tartó újság- és rádiópropaganda. Ha csöndben, fájdalom nélkül meg tudnának halni, inkább a halált választanák, mint az újabb megpróbáltatásokat. Szólok hozzájuk egyszerű, tárgyilagos szavakkal, kezet szorítok velük, hogy így bátorítsam őket. Ha megkérdeznék, mire bátorítom, nem tudnék rá felelni. Nagyjából éppen olyan vagyok, mint ők, halvány kis mécses világít bennem, de lehet, hogy idő előtt nem fog egészen kihunyni. Ma én vagyok a kapuőr, fegyvertelenül, fázva és éhezve állok a boltozatok alatt, és várom, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Talán elég erős leszek hozzá, hogy szembenézzek vele. Es hallgatom soká az éj harangszavát... Vagyok az emberi családnak páriája, kinek szelek szárnyán rút vackába bevág egy messzi dáridó gyötrő zenebonája. Istenem, ha még egyszer lehetne asztalodhoz ülni, édes jó anyám, s a Te szívednek melegével égne gyertyánk, — a karácsonyi fenyőfa gallyán, ha még egyszer öledbe borulva Betlehemre lesnék hittel, áradón a régi házban, a Te asztalodnál .. Még egyszer... még egyszer otthon Váradon. A régi háznak karácsonyfa lángja, negyven év ködén át híva felragyog: szívemben Jézus, künn angyal harangoz és újra tiszta, jó gyermek vagyok. A téli ködben ismert régi úton, állok a sugaras Betlehem előtt s a régi háznak szentelt délibábját ringatja előttem a karácsonyi köd.
