Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1970-12-15 / 50-51. szám

Lívia egy évvei előbb, egy mozdulatból állapította meg, hogy Marion, a férje, és barátnője,, Estella között a va’amikor barátságnak indult viszony szerelmi kapcsolattá változott. Szilveszter éjszakáján történt. Annunziéknál várták az új esztendő érkezését. Marion részegnek látszott (akkor azt hitte, hogy részeg volt), Estellával táncolt. Az asszony két kezével átfogta Marion nyakát. Marion pedig reszkető kezével végigsik- lott Estella meztelen hátán. Ujja« egy pillanatra megálltak, az asszony szíve táján. Ezt nem lehetett félreérteni Sem Marion reszketősét, sem azt, hogy Estella egy pillanatra lehunyta a szemét.

Lívia nem mutathatta, hogy féltékeny. Különben nem is tudta egészen biztosan, hogy az. amit érez, féltékenység-e vagy sértett önérzet. Hiszen Marion és ő már régebben rájöttek, hogy házasságuknak tulajdonképpen semmi értelme, és ha nem léteznének ezek a szörnyű olasz törvények, melyek örök időkre egymáshoz kötik az egymást gyűlölő házasfeleket, a legjobb tenne elválni. Mindegy, hogy ő, Lívia most negyvenhét éves, és Marion közel jár a hatvanhoz.

Akkor azonban még fogalma sem volt róla, hogy mi okozta a változást életükben.

Mi okozta Marion hangulatának megmagyarázhatatlan hullámzását? Hol tölti estéit? Klubjában nemigien talált rá akkor sem, amikor még kereste. És végiül, miért kezdett Marion egyszerre inni? Mert a férfi nyilvánvalóan a? alkohol rabja lett. Otthon ugyan nem ivott, de sokszor előfordult, hogy részegen jött haza.

Esteliára nem gondolt.

.Estella nem Volt nála fiatalabb, szebb sem volt, mint ő. Igaz, Estella. jobban tudta mutatni, hogyan bámulja a „felülmúlhatatlan" Marion Carinit, minden idők Rómájának legnagyobb színészét, mint ő, Lívia, az orvos.

Esteiiára nem gondolt, mert azt Ijitte, hogy barátnőjének elég alkalma volt kitombolnia magát. Élt Franciaországiban, élt az Egyesült Államokban, harmadik férje repülőgiép-szerencsétlenség áldozata lett, és akkor a romantikus Haitira utazott egy filmrendezővel, felejteni. Mire hazatért, közel az ötvenhez, Lívia úgy gondolta, megállapodott.

Igiaz, nem tagiadhatja, már előbb gyanút fogott. É- rezte, hogy Marion és Estella között .valamilyen kapcsolatnak kell lennie, de eszébe sem jutott, hogy ez a kapcsolat — szerelem. Azt hitte: az ital.

És csaknem abban az időben, amikor a szilveszteri mulatságon rájött az igazság egyik részére, rájött annak másik felére is.

Ez is csak a véletlenen múlott.

, Estella lakásán volt, várta, míg Estella elkészül fürdőjével, . közben szórakozottan turkált a szobában, és akkor az egyik kínai vázában valami különös leletre bukkant. Valami gyógyszer lehetett. Por. A kínai vázában.,

Heroin volt.

.. Marion, viselkedése mind türelmetlenebbé vált. Estéről estére kimaradt, akár volt előadása, akár nem, és mikor hajnalban, kidülledt szemmel, bárgyú ábrázattal, bukdácsolva, néha valóban a földre zuhanva, eljutott szobájáig, csak motyogni tudott.

Heroin.

Egyetlenegyszer próbálkozott Lívia beszélni Marionnal,. de nem jutott mondanivalója végéig.

— Marion — kezdte. — Tudok mindent. Tudom, hogy Estella a szeretőd, és tudom, hogy a heroin...

Marion visszakézből hatalmas ütést mért felesége arcára.

Ekkor véglegesen meg,gyűlölte.

És tudta, hogy cselekednie kell. Valamit tennie kell.

Egyik reggel a színész levelet talált szobája asztalán.

„Örökre elmentem. Te vagy a felelős, Marion. Isten legyen irgalmas hozzád, és bocsássa meg nekem, amit miattad teszek."

A féljőzanság bizonytalanságában Marion nem értette a levelet. Akkor jött Estella, elolvasta ezt a néhány sort: „Vigyázz szerencsétlen, bűnös férjemre. Légy mellette az első időben. Szobám legyen a tiéd. Lívia".

— Mi ez?

Az esti lapok arról adtak hírt, hogy az ostiai tengerparton néhány női ruhadarabot taíá'tak. A ruhadarabok fényképét is közölték az újságok Feltételezték hogy a titokzatos nő a tengerbe ölte magát.

Marionra szörnyen hatott ez a hír. Mintha csak most döbbent volna rá. hogy elűzte magától az egyetlen lényt, akit valaha igazán szeretett.

Estella türelmes volt. Vigasztalta:

— Ne zuhanj olyan mélyre. Marion. Senki sem fogja megtudni, hogy azok a ruhadarabok Líviáé voltak. Senki sem fogija megtudni, hogy te űzted el innen Senki, mert én szeretlek.

Estella javaslatára el is költöztek erről a vidékről. A Via Appia Alta végén sikerült kibérelniük egy villát.

Itt nem ismerte őket senki.

— Miért is jöttünk ide? — kérdezte Carini.

— Mert itt úgy élhetünk, mint férj és feleség — felelte Estella. — Itt senki sem tudhatja meg, hogy megölted Líviát.

A színész üres tekintettel nézett Estellára.

— Én... öltem... meg...?

— Ne törődj vele, szivem — felelte az asszony. — Ne törődj vele. És felejts.

Igen, felejteni. Feleltem kellene.

De mit akar tőle Estella? Mit akar tőle ez a ném- ber? Hol van Lívia?

Megölte Líviát? Valóban megölte?

— Marion, ezt a csekket írd alá.

— Igen... Igen...

Egyszer ez jutott eszébe:

— Estella a pénzt csalja ki. Persze. Estellának nem kell más. csak a pénze. Nincs több pénz!

Ködös szeme az idegen lakás idegen falain siklott át. Estella heroinálomban a szobájában tartózkodott. A kábítószer mint nyúlós, ragacsos valami, tapadt a férfi ágyához is. Émelygett a gyomra.

Akkor kinyílt az ajtó, és az ajtóban Lívia jelent megu

Nem... Ez nem lehet...!

Lívia lassú léptekkel, zajtalanul közeledett hozzá.

— Hol van a... feleséged? — kérdezte az asszony. Hangijában nem volt gúny, csak csendes szomorúság.

— Lívia...? Te vagy...? Nem, ez nem lehet...!

— Hol van Estella?

— A szobájában.

— Mit csinál?

— Talán alszik...

— Heroin...?

A férfi bólintott.

Lívia langyos, puha kezét rátette Marion homlokára. Azután feltúrté a férfi ingujját, és táskájából fecskendőt vett elő.

— Akarod? — kérdezte.

De Marionnak nem volt akarata.

Mikor kinyitotta szemét, az ablakon besütött a nap. Lívia a szoba sarkában ült egy karosszékiben és őt nézte.

— Lívia! Mégis te vagy? — hangja r •! mi torka száraz.

— Én.

— És most együtt maradunk?

Az asszony vállat vont.

— Estellát elküldöm, elküldöm.

— Nem küldheted el. Marion — mondta, az asszony, és kezét a férfi felé nyújtotta. — Gyere!

Szédülő fejjel emelkedett fel Marion, és az asszonyhoz lépett.

— Gyere — mondta még egyszer, és a férfit Estella szobájának ajtajáig kísérte. Aztán szélesre tárta az ajtót.

Estella holtan feküdt az ágyon. Torka borotvával átvágva, vére szétfreccsenve a szobában.

— Nagy Isten- — kiáltott fel Marion. — Nagy Isten! Ezt te tetted?

— Én? — Lívia hangija elnyúlt. Csodálkozó szemmel nézett a másikra. — Én? Miért én? Te. Te tetted ezt. Marion. Talán nem emlékszel, de te tetted.

Felvette a telefon kagylóját. A rendőrséget hívta.

MINI-KRIMIFEJTÖRO:

Parkins felügyelő munkában

Peter Morgian lekókadt fejjel ült a tolőszékében. A mindkét lábát érintő bénaság évek óta a tolőszékhez kötötte. Ölében a fegyver, amellyel véget vetett életének.

Parkins felügyelő szemügyre vette a serétes puskát, majd Morgan két fiához, Rolfhoz és Dietrichhez fordult:

— Hogyan történhetett ez?

— Hátul voltam az udvarban, amikor meghallottam a lövést — mondta Rolf. — Azonnal berohantam a házba, és így találtam, ahogy most látja — mutatott apjára. — Annyira megrémültem, hogy nem is mertem hozzálépni. Semmit sem voltam képes csinálni, amíg, Dietrich vissza nem jött a városbői. Körülbelül tizenöt perc múlva meg is jött, és akkor azonnal értesítettük önt.

Rolf megtörülte a homlokát, aztán folytatta: — Apa gyakran emlegette az öngyilkosságot. Azt mondogatta, hogy a legegyszerűbb, ha serétes puskával végez magjával. Annyira beleélte magát ebbe a gondolatba, hogy

nemegyszer meg is mutatta nekünk, hogy elég hosszú a karja, meghúzhatja a ravaszt, ha a fegyvert az asztalra teszi.

Dietrich közbeszólt: — Ezért érthető, hogy nagyon aggódtunk és a fegyvert eldugtuk a szekrénybe, a töltényeket pedig a konyhaasztal fiókjába rejtettük. Mindent megtettünk, nehogy megvalósíthassa szándékát. Szegény apa! Milyen borzalmas véget ért!

A felügyelő körülnézett a szobában, majd a fiúkhoz fordult:

— Igen, valóban borzalmas véget ért meg. Mert az öregúr nem követett el öngyilkosságot. Meggyilkolták!

Olvasóink feladata megokolni Parkins felügyelő állítását. Vagyis, honnan tudta a felügyelő, hogy gyilkosságról van szó?

A helyes megfejtők között 5 krimiregényt sorsolunk ki. Megfejtési határidő: 1971. január 15.

FLORA FLETCHER:

Szerelmes levelek

Miriam már tizenöt éve volt Mar- város felé vette fit lát, majd az auttn Sterlinq felesége.

Martin durva ember volt, de nem a szó hétköznapi értelmében. Képes volt az embert lehordani, a- nélkiü, hogy a hangját megemelte volna. Eenyeqetődzött, de sohasem nyíltan, inkább csak úgy a sorok között. Kegyetlen volt, bár fizikai erőszakhoz sohasem folyamodott.

Martinnak feltűnt, hogy Miriam megváltozott.

A reggelinél szemben ült vele. Egyik kezében az újságot tartotta, a másikban a kávéscsészét. Mint rendesen, érdeklődés nélkül nézte feleségét, de egyszerre megrezzent és figyelmesen végigmérte tetőtől talpig.

— Mi van veled? — kérdezte.

— Semmi — válaszolta az asz- szony. — Npm tudom, mire célzói.

De elpirult, és kiejtette kezéből a kény ér szeletet.

— Azt akarom mondani, hogy olyan szép vagy, mint valaha — jeqyezte meg.

— Először hallok tőled ilyen bőkot.

— Talán másvalaki áraszt el bókokkal? Nincsen véletlenül szeretőd?

Már-már visszavágott volna, de észrevette férje szeme sarkában a düh szikráját felcsillanni, hát meggondolta magát. Megértette, hogy csak gúnyt űz belőle, és vállat vont.

Martin mégette reggelijét, végigolvasta az újságot, aztán elment a hivatalába. Miriam elhatározta, hogy az edényt csak később mosogatja el. Eelment az emeletre. Belépett a hálószobájába, és az asztoífiókból egy fadobozt vett elő. kulccsal nyitotta ki, amelyet a zsebében hordott. A dobozból egy köteg levél került elő, piros szalaggal átkötve. Olvasni kezdte őket olyan sorrendben, mint ahogyan érkeztek.

AZ első levelet egy keddi napon kapta hat hónappal ezelőtt. Amikor először elolvasta, megsértődött és szinte felbőszült, mert valami ismeretlen férfi szerelmet vallott benne, és úgy írta magát alá: „az Önt iniádó barátja“.

Eredetileg meg akarta ■ mutatni ü levelet Martinnak, de jelt gúnyos nevetésétől, így hát inkább leteti erről a szándékáról. De a levelet nem dobta el. Eltette a dobozba. Pár nap múlva ismét elővette és ló néhányszor elolvasta.

A kővetkező kedden mégjött a második levél. Es utána a többi. Nemsokára már vágyakozva és türelmetlenül várt minden egyes levélre. Már nem haragudott miattuk. Az ismeretlen férfi leveleiből sugárzott érzelmeinek mélységei amely nagyon tetszett neki'.

Martinnak a maga módján igaza volt — szeretője volt. Bár nem tudta, milyen a külseje, a nevét sem ismerte, de még a címét sem. Csak azt tudta, hogy érzéseit szépen tudja szavakba foglalni, és hogy ezekben a szavakban a mélységen kívül sok gyengédség és forrósig rejlik. „Gyakran követem távolról" — írta. És ez a pár szó mindennap hosszú sétákra késztette.

De most, hat hónap után, már nem jön több levél. Az ismeretlen ezt írta utolsó levelében, amelyet a múlt hét péntekjén kapott kézhez.

Sorjában olvasta a leveleket, cy míg az utolsó is a kezébe került. Kivette a borítékból és még egyszer elolvasta:

„Szerelmem, többször már nem írok Magának. Itt az ideje, hogy megismerjük egymást. Minél e- lőbb találkoznunk kell. A külvárosban van egy kis kávéház, a neve Candlíght. Kérem, 'jöjjön el oda a legközelebbi csütörtökön, délután három órakor. Ha nem tön el, nem foghatom meg a kezét, és sosem mondhatom meg, hogy milyen végtelenül szeretem. Elmegyek, és soha többé nem hall felőlem. Hogy rám Ismerjen, kabátom gomblyukába fehér virágot tűzök." '

Ma volt a döntő csütörtök. Csak fél kettőkor kezdett öltözködni. Nagyon gondosan válogatta meg ruháját és kabátját. Kettőkor már útra készen állt. De még túl korai volt az idő, ezért még leült és cigarettára gyújtott. Negyed háromkor beült a kocsijába. A kültót a parkolóhelyen hagyta. Onnan már nem volt messze a Cand- light kávéház. Mikor odaért, az 6- ra mutatója öt perccel három előtt állt.

lement a lépcsőn és belépett a kávéházba, amely az alagsorban volt.

Miriam megállt az ajtónál, körülnézett, majd egy sarokasztal felé Indult. Kora délután volt, a kávéházban csak egypár vendég lézengett. Mikor a pincérlány fel akarta venni a rendelést, Miriam mosolyogva elhárította.

— Még nem — mondta. — Megvárom a barátomat.

Nagyon izgatott volt, a szíve szinte a torkában dobogott.

Mikor az óra elütötte a hármat, megjelent — Martin! A bejáratnál állt és a termet fürkészte. Az első percben fel akart ugrani, hogy valahol elrejtőzzék, de Martin már észrevette és feléje indult.

Mikor közelebb ért, akkor döbbent rá az asszony, hogy nem véletlenül került ide. Megvetéssel nézte Miriamot, és szája sarkában gúnyos mosoly játszadozott.

— Üdvözöllek — köszöntötte. — Szép tőled, hogy eljöttél a találkára.

Csodálatos volt, hogy Miriam nem is bosszankodott. de még csak meg sem ijedt. Inkább megder- mesztette Martin rafinált, sátáni észjárása, amellyel ezt a kegyetlen tréfát kiagyalta és keresztülvitte.

Felkelt, kezébe vette retiküljét, és majdnem közömbösen nézett férjére.

— Nem tudtam, hogy ennyire gonosz vagy! — suttogta.

Martinon látszott, hogy remekül szórakozik. Miriam még elmenőben is hallotta fölényes, cinikus kacagását.

— A vacsorát, mint rendesen, hétre készítsd — szólt még utá na.

Ügy érezte, magát, mintha meztelenül róná az utcákat, de annyira fásult volt, hogy minden mindegy volt neki. Beült a kocsiba és hazahajtott. Miután a kocsit elhelyezte a garázsban, felment a hálószobába és leült az ágy szélére.

Sokáig ült így mozdulatlanul. Csak akkor eszmélt fel, amikor az előszobában az óra elütötte az ö- töt. Felkelt, kiment a konyhába, és nekilátott a vacsora elkészítéséhez. A marhahúst a lábasba tette, és bekapcsolta a villanytűzhelyet.

Azon göhdolködott, hogy mit is készíthetne még a vacsorához. Elhatározta. hogy előételnek rákmártást készít. Martin szereti a rákot — és miután pokoli terve ilyen remekül sikerült, bizonyára az étvágya is kitűnő lesz.

A mártásba sok tormát reszelt és különböző erős fűszereket vegyített, hogy elnyomják a ciánkáli kesernyés ízét; A mérget pár hónappal ezelőtt találta a fáskamrában a kertészszerszámok között.

—0—

Eljött az orvos, és miután megvizsgálta a halottat, értesítette a rendőrséget. A rendőrök kíméletesen bántak Mlriammal. Az éjszakát még otthon tölthette.

Másnap délelőtt érte főttek és bevitték a rendőrségre. Az őrszobán rajta kívül Ryan hadnagy ült és egy férfi, aki a jegyzőkönyvet írta.

Ryan elmosolyodott. Nagyon fiatal volt, mégis férfiason hatott, és a modora is kellemes volt.

— Sterlingné asszony — kezdte —, nincs értelme, hogy bújócskát játsszunk. Tudjuk, hogy a férje halálát ön okozta.

Az asszony nyíltan viszonozta tekintetét.

— Igen. Én öltem meg. Mérget kevertem a mártásba, amellyel aztán leöntöttem a rákokat. Hiszen ezt könnyű volt megállapítani, nem?

— Könnyű, fis hajlandó azt is megmondani, hogy miért tette?

Mielőtt felelt, ölbe tett kezét figyelte, és minden szót gondosan megfontolt:

— Szeretőm volt — mondta végül. — A nevét nem mondom meg, de néhány levelét megtalálhatják a szobámban.

Fordította: —si—