Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-14 / 28. szám
új ifjúság 9 MIHAIL ZOSCSENKO: ARISZTOKRATA HÖLGY Podolszki József versei: Crigorij ivanovics nagyot sóhajtott, és mesélni kezdett — Én bizony, barátaim, nem szívlelem az olyan nőket, akik kalapot hordanak. Ha egyszer az a nő kalapot visel, meg se- lyemharisnyát, vagy mopszlit cipel a karján, vagy aranyfog villog a szájában, az efféle arisztokrata jelenség az én szememben már nem is nő, csak madárfütty. Egyszer, persze, belehabarodtam egy ilyen arisztokrata höl- gyikébe. Sétálgattam vele, sőt operába is elvittem. Ám az operában minden kiderült. Az operában teljes valóságában feltárta ideológiáját. A házunk udvarán találkoztam vele. Lakógyűlésen. Látom ám, ott áll egy amolyan puccos nöszemély. Harisnya a lábán, aranyfog a szájában. — Hát te honnan jössz, polgártársnő? Melyik lakásból? — Én a hetesből — azt mondja. — Rendben van — mondom erre. — Légy üdvöz. Első pillantásra rettenetesen megtetszett nekem. Eljárogat- }am hozzá. A hetes lakásba. Fogtam magam, megjelentem hivatalos minőségben. Nos, polgártársnő, mondom, mi a tényállód ék a vízvezetékkel meg az illemhellyel? Rendben működik? — Igen — mondja —, működik. Aztán csak beburkolózik egy fi.anellkendőbe, és meg se mukkan, Csak sebesen pislog, és villogtatja a fogát. Mikor már egy hónapja tárogattam hozzá, felengedett. Aprólékosan jölelgetett. Mondok: hogy működik a vízvezeték? Köszönöm, jói. Grigorij Ivanovics. Telt-múlt az idő, sétálgatni kezdtünk. Ahogy kiérünk az utcára, rám szól, hogy karoljak belé. Hát karon fogom, és hallgatok, mint a csuka. Fogalmam sincs, hogy kezdjem az udvarlást, és szégyellem magam az emberek előtt. No, egyszer csak megszólal: — Hogyhogy — azt mondja —, mindig csak az utcát fogjuk róni? Csak úgy szédül a fejem — azt mondja. — Maga műit gavallér és mint a hatalom birtokosa, elvihetne példának okáért az operába. — Lehet róla szó — morgom. Másnap épp küldött a tömb-bizottság operajegyeket. Egyet kaptam, a másikat meg Vaszka, a lakatos ajándékozta nekem. Meg se néztem a jegyeket. Pprsze, nem egymás mellé szóltak Az enyém a földszintre, a Vaszkáé pedig a karzat legtetejére. Hát elmentünk. Helyet foglaltunk az operában. A hölgyike az én jegyemmel, én meg a Vaszkáéval. Trónolok a kakasülön, és egy mákszemnyit se látok ö hölgyből. Bár ha kihajolok a korláton, látom. Csak rosszul. Unatkozom, egyre jobban unatkozom, aztán csak leballagok. Látom, épp szünet van. És ő sétálgat a szünetben. — Jó estét — mondom. — Jó estét. — Kíváncsi vagyok — mondom —, müködtk-e itt a vízvezeték ? — Honnan tudjam? — mondja erre. Fogja magát, és elmegy a büfébe Én utána. Járkál a büfében. és szemléli a pultot. A pulton tál. A tálon sütemény. Én meg afféle gúnár módjára, afféle irmagnak hagyott bur- zsuj módjára keringek körülötte, és javaslatot teszek: — Amennyiben szándékában áll egy süteményt elfogyasztani — mondom —, ne zavartassa magát. Fedezem a költségeket. — Merd — azt mondja. És nyomban odabilleg azzal a szemérmetlen járásából a tálhoz, és hopp, bekap egy krémest. Csakhogy vajmi kevés a pénzem. Legfeljebb, ha három süteményre elég. Mialatt ő jóízűen eszik, én nyugtalanul kutatok a zsebeimben, és ujjaimmal tapogatom, mennyi a vagyonom o4 a vagyon: édeskevés. Hopp, most nyeli le a második krémest. Köhentek. És hallgatok. Amolyan polgárt szégyenlősség kerít hatalmába. Még azt mondhatják: sóhér gavallér Csak körözök, mint a kakas, 6 pedig kacag, és bókokat szeretne kicsikarni tőlem. Azt mondom: — Nem kéne elfoglalni a helyünket? Csöngettek, alkalmasint. Azt mondja erre: — Ném. És fogja a harmadik süteményt. Azt mondom: — Nem lesz ez sok éhgyomorra? Mire ő: — Nem — azt mondja —, már megszoktam. És nyúl a negyedikért. Ekkor a fejembe szökik a vér. — Nem teszed vissza! — mondom. Erre megijed. Tátva marad a szája. Nekem meg szikrát hány a szemem mérgemben. Mindegy, gondolom, legfeljebb nem sétálok vele többet. — Nem teszed vissza! — mondom. — Azt a jégenkopogós rézangyalát! Visszateszi. Odafordulok a kiszolgálónőhöz: — Mennyivel tartozom a három elfogyasztott süteményért? A kiszolgálónő közömbösen viselkedik: értetlennek álcázza magát. — Ennyi és ennyi jár — azt mondja — a négy elfogyasztott süteményért. — Hogyhogy négyért?! — mondom. — Mikor a negyedik ott van a tálon. — Azt már nem — feleli erre. — Ámbátor ott van a tálon, az Ízléses, valamint az ujjakkal való érintés megtörtént. — Még hogy ízléses! — mondom. — Már megbocsásson. Ezek a maga zavaros rémképei. A kiszolgálónő közömbösen viselkedik, csupán az orrom előtt hadonászik. Közben, persze, odagyűlik a nép. Csupa szakértő. Az egyik azt állítja, hogy megtörtént az ízlelés, a másik azt, hogy nem. Kifordítom a zsebeimet — persze, minden kacat kiszóródik, — a nép vihog. Én nem. Én a pénzemet számolom. Kiderül: épp hogy elég négy süteményre. Hiába minden vita, a keservit. Fizetek. Aztán a hölgyhöz fordulok. — Fogyassza el, polgártársáé — mondom. — Fedezve van. Ám a hölgy nem mozdul. Szégyellt elfogyasztani. Ekkor egy bácsika közbeszól. — Ide vele — úgymond majd én megeszem. És meg is eszi. Az én pénzemen. Elfoglaljuk helyünket a nézőtéren. Végignézzük az operát. Aztán megyünk haza. A ház előtt azt mondja nekem jóféle polgári hangsúllyal: — Elég disznősdg a maga részéről. Akinek nincs pénze, ne járkáljon hölgyekkel. Erre azt mondom: — Nem a pénz boldogít, polgártársnő. Elnézést az intő szóért. így aztán el is váltunk. Sehogy se tetszenek nekem az arisztokratikus hölgyek. 1923 m bálon karcsú lányok tán- colnak. Hm. Bál, karcsú m “ lányok, halk zene. sóhaj. Mtlyen szép a világ, Dodó! A hosszú hajú barna lányok fehér ruhában táncolnak. Szép az étet, Dodó. Hosszú barna hajuk úszik a teremben, a zenészek homlokán gyöngymezőt teremt a verejték. Minden szelíd. Minden szép A máskor rakoncátlan jawa most szelíden, simán rohan veted az országúton. Az ember zsebre vágja a napot, de még mindig ott az éjszaka. Nyár. A lányok fehér ruhában táncolnak. Milyen szép az élet. paripa fénycsövét lehel az éjszakába, s doromboló macskaként duruzsol az üleped alatt, Te kis nikkelezett dög, te, te benzinfalé csodaparipa, te kedves...: Miénk az éjszaka, ha a hátadra pattanok, Tiéd az országút, enyém az éjszaka és a távolság. Megosztozunk testvériesen. így a jó. Dodó. olyan sötét az éjszaka, olyan karcsúak a lányok, olyan ingerlöek a távolságok, hogy ebbe bele lehet halni. Nem. Csak egy kicstt beleőrülni De jó néha valamibe egy kicsit beleőrülni! De jó minden lányt igazán szeretni! És jó minden reménnyel, minden szenvedéllyel minden jóval egy forró nyári éjszakán találkozni. Szentül paráználkodni. Egyszerűen szeretni. Szeretni. Szeretni. Látod a fehérruhás lányokat. A lányok végigtáncolják az illatos éjszakát, és ha száztizenBERECK JÓZSEF: SÁNTA GRÁCIA kilenc fiújuk van, akkor a száz - huszadikra várnak. A fél világot bejártam, hogy ma veled táncolhassak. Laura. Dodó. Tudtam, hogy ma este megtalállak, Laura. Siettem. Siettünk. Honnan? A szomszéd faluból. Néhány kilométer sokszor egy fényévet is kitesz. Ugye, nem szoktál minden lánynak így udvarolni? Baj? Nem, Nem. Most csak nekem beszélsz. Most csak velem táncolsz. Jó veled táncolni. Mg$t vészem csak észre, hogy veled a legjobb táncolni. Tudtam, hogy ma éjszaka találkozni fogok veled. Azért száguldtam az országutakon. De hiszen olyan közel lakunk egymáshoz. Laura, elmellőzhettük volna egymást. A közelség sokszor csalóka, könnyelműségre ösztökél. Jó hallgatni a hangodat, Dodó. Könnyedén táncolsz, Laura■ Beszélj! Táncoljunk! A zenészek igazgyöngyöket izzadnak, hangszereikből minden hang — szép sóhaj. Mindig van a világon egy hely, ahol a lányok fehér ruhában táncolnak. Ha egyedül rohansz az éjszakában, és kósza bogarak koppannak a homlokodhoz, mindenki, minden veled van. Zsebedben a nappal és az éjszaka új napot nemzenek. Arcodra a szél százezer forró csókot lehel. Gyere, Dodó, hagyjuk a zenészeket megpihenni. Forró az éjszaka. Hadd rejtsék el fehér zsebkendőikbe homlokuk igazgyöngyeit. Ne irigyeljük tőlük a pohár vörös,bort. A benzinfaló táltos lobogó fénycsóvát lehelt az éjszakába, és elrohant velük végtelen országúton. Ugye. Dodó, soha többé nem állunk meg? A hangját tikkadt szivacsként felitta a forró éjszaka. Csak hajnalban egy pillanatra, hogy feldobjuk az égre a Napot. Milyen szép az élet. Dodó! A legtökéletesebb tükör a világon. Vigyázz! Laura! Ah, te hálátlan nikkelezett dög! Jaj, széttörik a tükör...! Csend. A jawa csendesen forgó kerekének küllőin álommuzsikát pengettek az érett kalászok. Laura! Laura! A félelembe bele lehet őrülni. Itt vagyok, kedves! Mi történt veled, Laura? Semmi, kedves. Nincs semmi bajom. Az isten szerelmére, mi bajod?! Nyugodj meg, kedves, nyugodj meg! Laura, te bicegsz! De kedves, én már kiskorom óta sántítok. Eddig még nem is vetted észre? Áh, te kedves, te bicegő grácia! átejtettek most már világos és szólni szóval kegyetlen ítélet a vasmunkás ujjpörce kiszálkásodhatik te belülről keményedsz s csűrölve dobod szerelmed ugyan hányat pattan a víz lemezén aztán a végeredmény hogy alámerülsz. kellhet-e dal Lajosnak temerinbó! aki hamburg környékén melós és a rikkancsoknak és a koldusoknak egy tisztviselőnek ebédje mellé kellhet-e dal a parasztnak fblllstuat futballistának szurkolónak igazgatónak és igazgatódnak kellhet-e és kellhet-e még a forradalom a pusztulás és csökevényesedés játékszerei közt ne válaszoljatok Varga Katalin vignyettája mikor vonulunk ki a barikádokra fegyverekkel és szétlőtt tagokkal hogy a romlást fessük lobogókra miket a szél nem fog lobogtatni mert nem lehetnek akkor már szelek és csatazaj se lesz immár sehol hisz hangtalan kell hogy tönkremenjen mit annyi zajjal fel nem építhetett soha az ember hát mikor fordítsuk vissza önmagunkba a városkinövéseket és útvarakat mikor vonulunk már a barikádokra a végső ütközetre hogy utána csendes mozdulattal két mellső lábunkkal érintsük a földet és visszatérjünk a nyugalomba ha a csillagokat már nem is figyeljük ' azután mert kétségkívül a városok következtek előbb húsos sugárutak és idegrendszered hiába aludnál nem szab fellebbezési határidőt itt a madarak Is külön repülnek csak galamb galamb galamb bárgyú szelídség mi jobb fészek híján tojásait a hat méter magas szobor lyukas kezébe rakja le hogy emberek rebbennek szét s csak kis sárga folt marad a szürke köveken aztán egy kirakatból a cipők feléd vonulnak de felettük célba nem "találsz a hírügynökségi iroda megszokott híreket közöl
