Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-06 / 40. szám
/ új ifjúság 9 Ifi00 ^éső őszén — már nem [H/íj emlékszem, hoey miw w lyen alkalomból — ünnepi vacsorára ültünk össze a moszkvai National-szálló éttermében. Ott volt Kun Béla a feleségével, Alpári Gyula, Mün- nich Ferenc, Jancsik Ferenc, Szamuely György és még sok öreg, magyar kommunista harcos. Ott volt három magyar író is: Zalka Máté, Hidas Antal és csekélységem. Kun Bélának nagyon jó kedve volt. Nemrégiben szabadította ki öt világrész munkásságának tiltakozása a bécsi rendőrség magánzárkájából, és most ismét fiatalos aktivitással dolgozott, szervezett, agitált és határtalan derűlátással nézte a munkásmozgalom világszerte megnyilvánuló fellendülését. Vacsora közben minket, hármunkat szurkált: „mihaszna irodalmárokat.“ Enyelegve szurkált minket, de közben egészen őszintén megmondotta, hogy mi a véleménye rólunk és munkásságunkról — és ez számunkra nem volt különösen kellemes. Jó szerencsénkre a National- ban akkor cigányzene játszott. Talán csak véletlenségből, de valószínűleg azért, mert a prímás megtudta, hogy a hallgatói között van Kun Béla, egyik magyar dal követte a másikat. Kun elérzékenyült, mint mindig, mikor magyar muzsikát hallott, vagy magyar népmesét olvasott. — „Menjen, Illés, kérdezze meg, ki vezeti a zenekart“ — szólt rám. az asztalhoz. — „A prímást Kun Bélának hívják“ — jelentettem. — „Volt hadifogoly." — „Magának mindig ilyen ízetlen tréfái vannak“ — mordult rám Kun. — Menjen Zalka, beszéljen a prímással.“ Máté hosszabb ideig maradt el, mint én, és mikor visszajött, nemcsak azt tudta jelenteni a prímásról, hogy Kun Bélának hívják, és volt hadifogoly, hanem azt is tudta, hogy a moszkvai magyar cigányzenekar vezetője két éven át volt vöröskatona. Csapajev alatt szolgált, majd (1920-ban) részt vett a perekopi ütközetben — a másik Kun Béla parancsnoksága alatt. Kun Béla egy szóval sem nyugtázta Zalka beszámolóját, hanem a legfiatalabb tollforga- tót (a kedvencét), Hidast küldötte a prímáshoz. Hidas, nemcsak megkérdezte a prímástól, hogy mi a neve, de a személyazonossági igazolványát is megnézte. — „Nincs mit tenni, Kun elvtárs, a prímást Kun Bélának hívják“ — mondotta, mikor visszajött, és lehajtotta fejét, arra számítva, hogy most alapos fejmosást kap. De Kun egy szót sem szólt Pár perc múlva visszajöttem — nyilván sokallta már az ízetlenkedést. Felugrott és odasietett, majdnem odaszaladt a prímáshoz. A két Kun Béla jó negyedórán át beszélgetett, egymás kezét szorongatva. Aztán a mi Kun Bélánk lassan, útközben meg-megállva, visz- szajött az asztalunkhoz. Leült és jő ideig úgy hallgatott, mintha egyedül lenne egy zárt szobában, vagy egy végtelen, sötét erdőben. Teljesen megfeledkezett arról, hogy társaságban van. Gondolatai — bizonyára — régi-régi dicsőséges harcok színtereit járták, ott járták, ahol Kun Béla százezreket vitt harcba — az emberiség szabadságáért. Történnek még csodák!“ — szólalt meg hosszú-hosszú dő múltán Kün. — „Hát — vettem át én a szót — az valóban csodaszámba mehet, hogy eqy volt vöröskatona, egy perekopi harcos, ugyanazt a nevet viseli, mint...“ „Maga szerencsétlen, azt hiszi, hogy én ezt nevezem csodának?“ — vágott a szavamba. — „Ugyan! Arra gondoltam, milyen csoda, milyen ritka csoda, hogy három magyar író ugyanazt állítja. £s még ennél is csodálatosabb, hogy amit állítanak — az valóságnak bizonyult. Na, erre iszunk egyet, irodalmárok.“ Fecsó Pál versei: ALMAFÁK AZ ŐSZBEN Szeretem a borzas almafákat, szüzlány szégyenével ' vetkőznek az őszben, férfiparancs ez, kemény, természetes, sodorják a percek térben és időben. Levél-selymét szeptember csalta el, ami megmaradt, apró szilon-holmi, táltosvérü, ezerszínű szelek egy este halkan elrabolják. Megborzongnak a gallyai ruhát kérnek a novemberi égtől, tavaszhullásig nem kapnak meleget csak a varjak toll-lepte szívétől. REMÉNYSÉG KELL £ gy óriás szvkomorfa tövében, hajladozó, nehéz- szagú páfrányok között feküdtek. Fejük felett egy pepita madár zokogott, mert megtudta, hogy kihalásra van ítélve. Fülledt meleg volt. Géza, az ősember, szótlanul, szuszogva feküdt Ilonka mellett és a nagylábújját nézegette. Körülbelül tizenöt perce ismerkedtek össze a forrásnál, és most itt feküdtek szorosan egymás mellett, az árnyékos, vén szikomorfa alatt. S akkor Ilonka megszólalt: — Mondd, Géza, most mire gondoltál? A férfi nem válaszolt. A nagylábujját mozgatta kíváncsian. — Mit? — riadt fel Géza. — Hogy mire gondoltál? — Mikor? — Az előbb. — Nem gondoltam semmire — mondotta Géza kedvetlenül és rágni kezdett egy keserű páfránylevelet. - Abszolút nem gondoltam semmire. Honnan veszed, hogy egyáltalán gondoltam valamire? — Tudom — felelte Ilonka szemrehányó hangon és lesöpört magáról egy mézet gyűjtő lepkét. — És azt is tudom, hogy mire gondoltál!... — Ha tudod, mondd meg! — kiáltotta a férfi. — Mert én nem tudom, hogy mire gondoltam, amikor nem gondoltam semmire. — Hazudsz! — pityergett Ilonka. — Arra gondoltál, ne is tagadd, hogy vajon milyen nő lehet az, aki tizenöt perces ismeretség után odaadja magát... Ugye erre gondoltál? — Esküszöm, kisanyám, hogy nem gondoltam ilyesmire. Semmire sem gondoltam. Csak néztem magam elé... — bizonygatta Géza. — Hazudsz, hazudsz, hazudsz! Biztosan arra gondoltál, hogy fogsz megszabadulni tőlem... Ugye erre gondoltál? — De én... — Nem! — sikoltott Ilonka. — Te egy másik nőre gondoltál, aki a völgyben vár rád... Géza törte a fejét, miképp vágja ki magát ebből a kínos helyzetből. — Na jó, megmondom, hogy mire gondoltam... — dadogott. — Arra gondoltam, hogy izé... — Homlokán kidagadtak az erek, a szeme kidülledt a nagy erőfeszítéstől, hogy eszébe jusson valami, — Bevallom, arra gondoltam... — Mondd már! — türelmetlenkedett Ilonka. — Arra gondoltam, hogy... — habogott a férfi verejtékezve, nagyokat nyelve. S akkor megpillantotta a hegyek mögött alámerülö napot. — Arra gondoltam, hogy a nap olyan, mint egy piros madár... — Amikor kivágta ezt a mondatot, nagyot sóhajtott és fáradtan lehunyta szemét. Ilonka felült, a napot nézte és suttogva így szólt: — Tényleg olyan, mint egy piros madár... Hát erre gondoltál, szívem? — bújt a férfi mellé engesztelő mosollyal. — Erre' hát! — felelte sértődötten Géza. — És arra, hogy a mi szerelmünk olyan, mint amikor két fa összeölelkezik a szélben... — De szépen mondod — re- begte Ilonka ájtatosan és elismételte: — Mint amikor két fa össze ölelkezik a szélben... És még mire gondoltál? Géza merengő tekintettel nézte a nagylábujját. — Az életre, amely olyan, mint a vadászat... Hirtelen felállt és tétova léptekkel elindult. — Hová mész? — kiáltott utária tlonka. — Ki tudja? — sóhajtott Géza. - Az ősember csak megy, csak megy, nem tudja hová... Aztán bebújt a barlangjába, és ott feljegyezte gondolatait a barlang falára. Amikor Ilonka utána jött, a férfi azzal fogadta: — Ezt hallgasd meg! Esti vers Máriának... — Ilonkának hívnak! — Az mindegy! — legyintett Géza. és zengő hangon felolvasta a verset. Ilonka és két véletlenül arra járó pikkelyes hüllő tátott szájjal hallgatta. Történelmi pillanat volt ez. Megszületett a költészet. A z alábbi történet hitelességéért nem vállalok felelősséget, bár az egyetlen hiteles személy mondta el, akivel megtörtént: Líray Káz- mér, a költő és novellista. — Mielőtt válaszolnék arra a kérdésedre, hogy miképpen lettem a kis kezdőből elismert, kitüntetett író — kezdte el magyarázatát némi nagyképűséggel —, el kell mondanom, hogy mi a giccs. Jó, jó, tudom, hogy tudod, de nem árt röviden összefoglalni. A giccs nem más, mint többször megírt, megfestett vagy megzenésített, közhellyé vált cúkorvizes témának művészietlen utánzása vagy ismétlése. Ámde feltűnt nekem, hogy ha valami szép, hangulatos tájat láttam, valaki mindig felkiáltott: „Nézd, micsoda giccs!“, de rút, piszkos, kellemetlen látványra ezt még senki sem mondta. Mindezt a dolgok megértése miatt bocsátom előre, mert ott kell kezdenem, hogy eleinte csak verseket írtam, szerelmes verseket, Évikéhez. Például ilyent: Végy öledbe és kezedbe, és simogass engem bele a szerelembe. Évike el volt ragadtatva, azt mondta, ez olyan szép, hogy szinte már giccs. és éppen ezért sehol sem fogják közölni. Igazat adtam neki, és ugyanazt a verset — miután tan1'1 mányoztam egy sereg fiatal, pesszimista hangvételű költőt — megírtam egy másik, mor- bidabb változatban is, így: Végy öledbe és kezedbe és dugd bele ujjadat a torkomba míg meg nem fulladok. Most miért nevetsz oyan értetlenül? Én az ezt követő sorokban olyan érzékletesen fejeztem ki azt a szenvedést, a- melyet egy szerelmes lány fojtogató keze okoz, hogy a verset egy szépirodalmi és sportláp teljes terjedelmében közölte. Ezen a sikeren felbuzdulva, megírtam életem első nagy novelláját. Kerültem benne minden érdekességet és feszültséget (ezek ma elavult fogalmak, és a legszürkébb szavakkal írtam le egy ondóiéit hajú fiú és egy ultramini- szoknyás lány találkozását. „Mondja, van magán bugyi?“ — kérdezi a fiú, mire a lány sértődötten hátat fordít, de any- nyira tetszenek egymásnak, hogy elhatározzák: szembe kell nézniük önmagukkal. E célból a lány órák hosszat ül a tükör előtt mozdulatlanul (ezt a jelenetet egy filmes később külön megvásárolta tőlem), a fiú pedig a tó partján a vízben hosszan bámulja a jól sikerült önarcképét. Miután így tisztázták a helyzetet, újra találkoznak. Előbb igen határozott hangvétellel sértegetik egymást, de aztán a fiú elhatározza, hogy mégis dolgozni fog, a lány pedig arra gondol, hogy lekopik arról a vezérigazgatóról, akitől pénzt szokott kapni, bár ezt még meg kell fontolnia, és megint a tükör elé ülnie, hiszen az a kis mellék- jövedelem nem állná útját boldogságuknak. Utolsó mondatként ez csúszott ki a toliamból: „És boldogan éltek, amíg meg nem haltak.“ Amikor néhány nap múlva fölmentem a laphoz a válaszért, a szerkesztő dühöngve fogadott: — Meg'van maga őrülve? — kiáltotta indulatosan. — Elhoz nekem egy rokonszenvesen megírt, eredetien színtelen novellát, és a végén hozzáír eqy megdöbbentően giccses mondatot? — Szabadna látnom? — dadogtam, és amint belepillantottam, egyszerre világosság gyűlt az agyamban. — Ó, hiszen ez csak géphiba, engedje meg, hogy kijavítsam. És ki is javítottam, igy: „És boldogtalanul éltek, amíq meg nem haltak.“ A szerkesztő megnézte, és az arca felderült. — No látja, ez már más! Ez logikus, irodalmi és közölhető is. Azt hiszem, a novella feltűnést fog kelteni. így indult meg irodalmi karrierem... erő és jókedv, harapófogót játszik az ég, színekre vágyom, meleg fényre, egy icipici büszkeségre, hogy élek még. — Merek élni, míg az eső aláássa a múltamat, szenvedésből faragtam a téglát, " s hullik már az öröm-vakolat, mely kevés volt az építményen, hamar csípték a derek, mégis, mégis, amíg élek, a fényt, a napfényt keresem. AZ ÉLET KÉPES ISMERETLEN így jó és így igaz, fura módszerekkel harcol az ember, hogy hulljon a gaz. Egységre törésünk szúvájattal teljes, mint az anyaföld, felve alagúttal, sötétség oson hajlataiban, a páncélfényű lusta bogarak, hátukon fekete, éjfekete búval. Bennünk is így bolyong az emlék, s valami formátlan, jóra, szebbre vágyás, nem álmodtuk még teljessé, alakká, lassan érik, akár a szerelem, tüzes, termékeny, boldogító csókká. így válik a formátlan megfoghatatlan szoborkemény, emberibb formává, s a múlt kövein egy szebb templom épül, ahol az emberség válik majd imává. TÖRVÉNYSZERŰSÉG Az eget nézem némán, mozdulatlan, hanyatt fekve arra qondolok, igy fogok a hátamon feküdni, ha megdermednek bennem a napok, ősz lesz akkor is, s a csukaszürke ég vigyázzba vágja fölöttem magát, gázlángok törnek ki a föld alól, s a fák elnyelik szemem sugarát. Mocorognék, ámde nem lehet, merevvé formál a halál adta rend, amire vágytam süket életemben, magához ölel a törvényszerű csend, s törvényszerűen jegyzőkönyvet írnak némán tűri a hófehér papír, megmozdulnak síromban a férgek, s a törvény újabb papirosra ír.
