Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-14 / 28. szám
„Kölcsey, Vörösmarty és mások megrázó pesszimizmusa rám nem azzal a hatással volt, hogy lemondjak népem életéről, hanem ellenkezőleg: arra serkentett, hogy minél előbb világosságot, derűt tudjunk hozni ennek a népnek az egére." AMEDDIG A TOLL FOG Ma már kétségbevonhatatlan igazság: Hlyés Gyula a József Attila utáni korszak legjelentősebb egyénisége. Sokirányú — költőt, prózairól, esszéista, műfordítói, drámaírói — munkásságát a múlhatatianság, az értékes maradandóság bélyegével látta már ei a kor. Mert eddigi’életműve mindenestől mai és maradandó. A népi származás és európai műveltség felülemelfe Illyést a hazaiság és európaiság nálunk oly megszokott ellentétén. Oj irányt teremtő jelentősége mindenekelőtt abból a tényből fakad, hogy rálelt a sajátosan hazai gondok-problémák és az európai mérték helyes összhangjára. Illyés Gyulával a magyarság ismét a világirodalomba lépett. Humanista eszmékből táplálkozó demokratikus elkötelezettsége kitapinthatóan érezhető egész életművében: minden megpróbáltatások ellenére bízik az emberi haladásban, és az élet igazi, legfőbb értelmének a nemzeti és emberi közösség érdekében kifejtett tevékenységet tartja... Illyés Gygla fáradhatatlanul munkálkodik azon, hogy megismertesse .a magyar olvasót az idegen kultúrák nagyjaival. Ezért szólaltatja meg rendszeresen a francia, a német, az angol, az orosz és más nemzetiségű költők alkotásait magyar nyelven. Hogyan alakult ki a sajátos, a senkihez sem hasonlítható illyési oeuvre? Kik és hogyan hatottak rá, egyengették művészi útját? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre — problémákra Illyés műveiben, vallomásaiban, nyilatkozataiban aligha találhatunk kielégítő választ. Nemrégen a budapesti rádióban elhangzott műsorában azzal lepte meg tisztelőit, hogy a legszemélyesebb kérdésekről, ún. „műhelytitkokról“ beszélt. — Megkísérelné-e, hogy tájékoztassa olvasóit: milyen irodalmi hatások formálták, alakították költői-írói útját? — A legtávolabbi gyermekkorral kell kezdenem, a mesékkel. A pusztán a mese az én gyerekkoromban még teljes erejével élt. Vasárnap délutánonként a béresek kiültek az uradalom nagy istállói elé és ott — katonatörténetek mellett — népmeséket mondottak egymásnak. E mesék tanulsága, mondanivalója az volt, hogy a szegénység, az igazság mindig győz a rettentő zord valóság felett. Ezekből az élményekből születeti a „Hetvenhét magyar népmese“ c. könyvem... Az a vidék, ahonnan származom, a tolnamegyei Iregpuszta, a népdalnak is valóságos meseföldje volt. Ha az ember átnézi Bartók népdalgyűjtéseit, többszáz dal alatt találkozik a mi tájunkkal, az Ozora környéki pusztával... Tehát közvetlenül is sok olyan hatást kaptam a nép művészetéből, amely egész életemre mély nyomot hagyott bennem. — Mi volt az első népköltészeti termék, a- mellyel találkozott? — Különös, hogy még a pusztán jutott az első ilyen jellegű mű a kezembe: Fazekas Mihály: Ludas Matyi c. remekműve. Mint tudjuk, e művet a jelps költő hexameterben írta, a legklasszikusabb versfajok egyikében. A hexametert a magyar fül nem tudja első olvasásra vagy hallásra élvezni. A Ludas Matyinak azt a példányát. amely a kezembe került, folyamatosan — tehát nem versalakban — nyomtatták és én gyerekfejjel nem is tudtam akkor, hogy verset olvasok. Csak jóval később, amikor mint versértő találkoztam ismét’ a Ludas Matyivai, villant föl bennem ez a régi-régi olvasmányélmény: akkor becsültem igazán Fazekas tehetségét. Oly tökéletesen idomította a hexametert a magyar nyelvhez, hogy munkáját egy egyszerű vidéki gyerek, sőt bármely parasztember is élvezni tudta... — Petőfiről írta Illyés Gyula a magyar irodalomtörténet egyik legszebb művét. Hol találkozott először Petőfivel? — Nyilván itt a pusztán. De az ő verseit olyan magától értetődően, olyan természetesen azonosítottam a népdalokkal, hogy eszembe sem jutott: ezt egy ember, egy költő Irta... Ifjú korom egyik legnagyobb irodalmi hatását Arany János Toldi c. elbeszélő költeményétől kaptam, tizennégy éves koromban. Alig olvastam el belőle néhány éneket, máris olyan boldogságban volt részem, hogy ezt a szellemi élvezetet én a testrészeimben is éreztem: arcom tüzelt, szívem gyorsabban vert. És amikor elolvastam az egész költeményt, úgy éreztem. más vagyok. Elmondhatatlan vigasz és fölszaba- dultság töltött el. Hittem, hogy érdemes jónak, egyenesnek és becsületesnek lenni. Arany, aki kitűnően kezelte a lantot, a vakhit fokáig azt plántálta belém, hogy jő dolog embernek lenni. Budapesten, a Munkás utcai gimnáziumban Ismerkedtem meg azzal a férfivel, akinek későbbi életem során, az irodalom terén a legtöbbet köszönhettem' Babits Mihállyal, ő tanár volt, én diák Sajnos, nem sokáig volt abban az iskolában, mert egy háborúellenés verse miatt elmozdították állásából. Első versével is ebben az iskolában találkoztam, a tankönyvünk — érdemes módon — tőle is közölt egy verset, sőt Ady Endrétől is. (Hozzá keli tennem, hogy bizonyára azért, mert a tankönyvet Ady Lajos, vagyis a költő testvére írta.) ...Irodalmi művelődésemhez komoly mértékben járult hozzá, hogy azokban az időkben, az első világháború esztendeiben — furcsa amit mondok — az iskolákat becsukták telente: szénszünet miatt. Ön ilyenkor vidékre, Cecére mentem, nagyszü- leimhez. Ott egyik tanítóskodő nagybátyám könyvei között bukkantam rá Kropotkin, Anatole France és mások szépirodalmi munkáira, valamint Szabó Ervin. Marx és Engels műveire. Úgyhogy tizenhat éves fejje! olyan szociális világképem volt, hogy amikor a Tanácsköztársaságot kikiáltották, kész emberként értettem azokot az eszméket... — Ezután Párizs következett... — igen, öt évig, 1926-ig éltem Párizsban. A Sorbon- ne-ra jártam, a régebbi francia irodalmat hallgattam Ugyanakkor személyesen megismerkedtem az akkor legmodernebbnek számító dadaista, szürrealista költőkkel. Tehát egyszerre tanulmányoztam és fordítottam anyanyelvemre a legrégibb francia költészetet a legmodernebbel. — A Nyitott ajtó címmel néhány éve megjelent közel hétszáz oldalas műfordításkötetének valóban jelentős hányada a francia anyag... — Egész tevékenységemre óriási hatással volt a francia kultúra, a francia irodalom a Chanson de Ro- landtól egészen Eluardig, Emlékszem, annak idején á- mulva fedeztem fel például, hogy a franciák már a 12. században milyen nyíltan és művészien tudnak beszélni „kényes“ dolgokról (mint a szerelem), amelyekről a miénk és általában a keleti irodalmak csak évszázadok múlva tudnak szólni. Kik voltak rám különös hatással? Kiket fordítottam a legszívesebben? Nehéz a felsorolás: az ukk nyelven író Bertran de Born, a trubadúr Peire Vidal, aki Magyarországon, Imre király udvarában is megfordult 1196 körül. Nem győztem csodálni a 13. századi Ruteboenf elevenségét, nagyságát, aki őszinteségével, közvetlenségével Villon előfutárának tekinthető. Azután persze: Villon, aki nekem is kedves költőm és két leghíresebb balladáját ültettem át magyarra. A következő korból Guillaume és Ma- chan-t szeretem, akiről köztudott, hogy Dávid zsoltárát ő tette francia versbe, annak a ritmikáját éneklik a magyar protestánsok, magyarul persze... — És a modernek?... — Leutréamont, akit a szürrealisták vezérüknek tekintettek, Mallarmé, azután Cocteau, akit személyesen is megismertem. Ma is emlékszem, hogy amikor a lakásán ideadta nekem verseskötetét, én már az utcán elkezdtem olvasni. Megismerkedtem Pierre Ráverdyvel is, aki szinte megérttette velem a kubtémust. Mert az ő verseiben fedeztem fel, hogyan bontják meg tudatosan a modern művészek azt a világot, amelyet környezetük egységesnek lát, és hogyan rakják azután isrrtét össze, egy új harmónia nevében. — Ha utánaszámolunk, Paul Éluard-tó! fordított a legtöbbet. Miért? — Azt a kitüntetést kaptam a sorstól, hogy valamennyi modern francia költő közül Eluard-ral kerültem a legmelegebb emberi kapcsolatba, ö egyébként igen rokonszenvesen viselkedett mindenki iránt, ám én ezt a rokonszenvet és szeretetet «— talán nem is alaptalanul — magamra fokozottan értelmeztem. így meleg emberi viszony alakult ki közöttünk, elég, h3 megemlítem, hogy később többször eljött Magyarországra... Annak idején, ott, Párizsban, szinte még kéziratban olvastam verseit és fordítottam is... — Miben látja a párizsi évek jelentőségét? — Az alatt' az öt év alatt, amit a Sorbonne-on, illetőleg a környékén, irodalmi kávéházakban, vitahelyeken, előadásokon, irókkal-költőkkel való ismeretségek révén alakult ki az a művészi és világi szemléletem, melyney révén másként, üjszerüen láttam meg a hazai viszonyokat. Valószínűleg kevesen gondolnak arra, pedig igaz, hogy amikor a harmincas évek elején- derekán a Puszták népe című szociográfiai művemet írtam, a francia irők hatása is vezette a toll am. Hogy példát is mondjak: szándékom volt úgy ábrázolni hazám állapotát, mint ahogyan Andre Gide számolt be afrikai útjáról. Amikor hazajöttem, Párizsból kiforrott szemmel és világnézettel, megdöbbenve láttam az akkori Magyarország siralmas állapotát, trágédiáját És igazában 1926-os hazatérésem után ismertem meg a magyar Irodalmat is. Újra áttanulmányoztam irodalmunkat és megdöbbentett, amikor felismertem igazi hangját. A nyelvi hatalmasságát, a kifejező erejét, de nagy problémáit is. Azt kellett látnom, hogy irodalmunk azt tükrözi: ez a nép egész története folyamán, halálos veszedelemben, állandóan a pusztulás ellen küzdött. A magyar irodalom úgy ábrázolja azt a népet, mintha egy süllyedő hajón egy bátor tengerészcsapat új és új sziklák és zátonyok között rettentő viharban küszködne. Meg kell mondanom, hogy számomra a legmegrázóbb, legnagyobb versek azok voltak, amelyek ezt a képet szuggerálták: Kölcsey, Berzsenyi és mások költeményei. De éppen ezek a müvek figyelmeztettek arra is, hogy mi a magyar költő dolga, hivatása. így lettek a klasszikus magyar irodalom nagy gondjai az én gondjaim is: ezeket a gondolatokat próbáltam én, a legmodernebb eszközökkel kifejezni. De egy lényeges különbségre hadd mutassak rá Kölcsey. Vörösmarty és mások megrázó pesszimizmusa rám nem azzal a hatással volt, hogy lemondjak népem életéről, hanem ellenkezőleg: arra serkentett, hogy minél előbb világosságot, derűt tudjunk hozni ennek a népnek az egére. Ezek a hatások munkálták és munkálnak rajtam ma is. Ds ameddig a toll fog, azt hiszem, ezek fognak már elkísérni mindvégig. DOROGI ZSIGMOND / • «r. > • _ u| ifjúság 5 Tárlati jegyzetek " PLATZNER TIBOR Mir régebben volt. amikor először találkoztam Platzner Tiborral. Akkor a véletlen úay akarta, hogy ne csak találkozzunk. hanem kénytelenek lényünk fél- várni háromnegyed órányi tdöt e- nyütt tölteni egy hivatali be- lyiséqben. lényegében méq én sem ismertem, és ezért nem is beszélgettünk. Saját hivatali dolgaimat intéztem, Ö pedtq először lapokat forqatott, maid szemlélődött és talán gondolkodott. A hivatalt helytséq eléq zsúfolt és eléq közömbös volt ahhoz, hoqy különösebb jelentőséget tulaidonítottam volna neki, de ahoqy eqy óvatlan pillanatban felnéztem. és fél szemem megakadt rafta. arra lettem figyelmes, hoqy nézése, szemlélődése nyomán valahogy megelevenednek a tárgyak. Az öreg Remington írógép hengere valamiféle lábszárcsontként úszik a levegőben, a szép, régi íróasztal farag- ványos díszítése egy leendő kép közepére kerül mint hátgerinc, az ajtón fityegő karika a szemgödröket keretezi. Mintha a nadrágom is átvándorolt volna valamelyik kén szöqletébe... Így önkéntelenül is alkalmam nyílt rra, hogy megfigyelem, tetten érjem a képzőművész Platzner Tibort, miképpen gyűjti az anyaqát, tapasztalatait, hogyan alkotja véleményét az emberekről — embert lényén keresztül miképpen nyer képi kifejezést a valóság. Azóta többször is találkoztunk, több ízben láttam a képéit kiállításon, alkalom- adtán kis műtermében is voltam, de ennél lényegesebbet azóta sem tudnék róla mondani. Csendes, magába mé- lyedt művész, aki pontost, megfigyelő, gondolkodó és véleménynyilvánító. Lemezteleníti az embert, és bár képei fasszamblázsai) egészen transzcendentálisak, megdöbbentőek, a művész mégis teljesen a valóság talaján áll. Vegyük csak, mennyi igazság és mennyi könyörtelen ítélet van a Kisasszony című objektumán, még akkor is, ha két aranycipő, egy karcsú bicikltviha és egy halvány olajoszöld bútordarab — almáriumrész jelzi csupán a mondanivalóját: Ittfelejtett lény, álomképeket, régi ideálokat göngyölqetö kis teremtés, és milyen találó. Vagy a másik, a Gondolkodó a maga megbomlott óraszerkezetével, elnyűtt, képkeretbe ragasztott farmernadrággal. Es sorolhatnánk Az Ember 1., II.. 111.; a Krisztus '70, az Utód képeit, objektumait, vagy ha úgy tetszik asszambíázsatt. Mind-mind eqy külön világ, és bár nem bocsátkozunk részletekbe, annyi meggondolandó. érvényesítendő gangolai. megfigyelés, kis részlet van bennük, hogy bizony nagyon Is oda kell figyelnünk ennek a művésznek a munkáidra. Ami esetleg elriasztja Platzner Tibor világától azokat, akiknek nem nyílt módjuk, hogy elmélyedjelek a képzőművészek alkotási módjában, világukban — az a képek szokatlan szín és tárgyi alaptónusa. De milyen emberek vaqyunk mi, ha megriadunk a valóságtól és attól, hogy a művész önmagát, saját világát, emlékeit mert hozni? Nem — és ez jó —, mert amint jobban szembenézünk velük, megismerkedünk a művész eddigi pályájával (oéptpart technikusbál lett pedagógus, maid képzőművészt, azonnal rátalálunk a gyökerekre, amelyek eredményeként létrejött az ő világa — azaz korábbi aépesített világát áthozta és érvényesítette alkotásaiban. Innen a gépek, a műhelyek, a vastárgyak. A fém vlláaából származnak sötétszürke alaptónusai, olajoszöld és barbárvörös színei, rikító sárgái és megdöbbentő feketéi. Oiabb képei (Elérhetetlen I., U., III.; Ecce homo; Képi is meqőrízték ezt a világot. Az asszamblázsai helyett megfelentek ugyan a tradicionálisabb képek, de a nagy terekre, felületekre osztott kivi felületek ugyanabból a világból törnek fel, mint a korábbi alkotásai. Tenyér-névjegyet pedig egyéniségének, újszerű emberi magatartásának kifejezőeszközei. . ■ Mindez természetesen a komáromi kamarakiállításon csak részben volt látható, és talán csak a legre- prezentánsabb formáiban került a tárlat! át ogat ók elé. De így is jelen volt, és dicsérendő, hogu az immár rendszeressé váló komáromi tárlatok, kis kamarakiállítások ilyen következetesen és céltudatosan vállalják művészeink bemutatását. Platzner Tibor kiállítását Bácskái Béla és Kiss Sándor képzőművészek kiállítása fogta követni, és ismét csak dicsérni keif, bogy a visszapillantó kiállítások mellett ezt az úi világot, más életérzést vállaló eszközöket is a nagyközönség elé merj vinni a komáromi múzeum munkaközössége. Németh István
