Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-06 / 40. szám
4 új ifjúság Olvasókkal találkoztunk! Az újságíró munkája olyan emberéhez hasonlít egy kicsit, akinek bekötött szemmel kell célba lőnie. A szerkesztőségben elkészül a lap — a szerkesztők legjobb belátása és elképzelése szerint. De vajon az olvasó ízlése, érdeklődési köre, szemlélete, megegyezik-e a szerkesztőkével? A sokrétű olvasóközönségből kinek mi tetszik? Itt inkább a megérzés, mint a pontos tudás vezérli az újságírót. Ezért az újságíró számára mindig nagyon izgalmas és tanulságos az olvasókkal való találkozás. Ilyen izgalmas találkozásnak néztek elé szerkesztőségünk tagjai pár nappal ezelőtt. Kassán és környékén néhány szerkesztő-olvasó találkozón vettek részt. íme néhány megfigyelés: Egyik megállónk a Kassai Gépipari és Elektrotechnikai Szakközépiskola volt. Körülbelül ötvenen gyűltek össze a találkozásra. A létszámnak inkább a terem mérete, mint az érdeklődés szabott határt. Még mielőtt a beszélgetésre sor került volna, megejtettük az ÚJ IFJÚSÁG nyári sportversenye győzteseinek kisorsolását. Az eredményekről a hatodik oldalon tájékoztatjuk az olvasókat. Idejövetelünknek tulajdonképpeni célja — a beszélgetés, a sorsolás után kezdődött. Mint minden ilyen beszélgetés, ez is egy kicsit feszélyezve indult. De ez csak néhány percig tartott. A feszélyezettség gyorsan fellazult, és sokasodni kezdtek a kérdések. Javaslatok, észrevételek, óhajok — de kritikák is csak úgy záporoztak a szerkesztőkre. Újra kérdeztek, ha nem találták kielégítőnek a választ, vitáztak. Egyszóval élénk, aktív eszmecsere alakult ki a szerkesztő és olvasója , között. A vitán a hallgatók tanúbizonyságot tettek politikai, közéleti és kulturális tájékozottságukról. Ez mindenesetre az iskolát, illetve annak tanári karát dicséri Látszik, hogy az iskola nemcsak a szakmai felkészítést tartja szem előtt. A jó és eredményesnek mondható beszélgetés egy szép kötelezettséggel zárult. A jelenlevők megígérték, hogy iskolájukban kétszáz új előfizetőt szereznek az ÚJ IFJÚSÁG-nak. Reméljük, nem marad csak ígéret. —O— A repülőgép csekély Jcétszáz perces késése miatt kissé késve érkeztünk az egyik ifjúsági klubba. Mivel közben a tv képernyőjén megjelent az Angyal, nem akartunk zavarni. Türelmesen megvártuk a végét, hiszen mi voltunk a késők. Sajnos, amikor azután a beszélgetésre került sor, láttuk, hogy a klub ifjú tagjai meglehetősen kisebb érdeklődést mutattak a közéleti problémák iránt, mint az Angyal iránt. Hosszabb noszogatás után vagy két kérdésre tellett erejükből: ' a Csúzliról és a Veronikáról kérdeztek. Mondhatnánk így is — elszomorító; de ha figyelembe vesszük, hogy a hallgatóság nagy része főiskolás volt, akkor inkább elgondolkodtató. A fizikateremben minden tanuld felállással üdvözölte az Oj Ifjúság szerkesztőit. Arcukon szinte látszott a csalódás: Hát ilyenek a szerkesztők? Ilyenek akár mi is lehetünk, ha több túrós csuszát eszünk! Megérintettek bennünket — és mi erre nagyon is büszkék voltunk —, aztán az általános bemutatkozás után válaszolni kezdtünk a nekünk szegett kérdések tö megére. Így kezdődött látogatásunk a buzitai iskolában, ebben a csodálatos Kassa melletti gyermekparadicsomban. Hogy az iskola és környéke valóban szép, az a tanulók érdeme. Ezt már csak a beszélgetés után tudtuk meg az iskola igazgatóhelyettesétől, amikor már nem volt alkalmunk megkérdezni a diákokat, hogyan is csinálják. Megnéztük az iskola népművészeti múzeumát, ahol a cséphadarótól kezdve a dísztányérokig, rézmozsarakig, hímzett térítőkig minden megtalálható, amihez kelet jellegzetes népművészete fűződik. Csak azt nem értettük. miért nem írtak múzeumukról a buzitai diákok az Oj Ifjúságnak már előbb? Az iskola alapfokú — ez volt az oka, hogy szorongással, de nem kis kíváncsisággal ültünk le a vaskor fizikai kísérletezőasztal mögé. Szerkesztőink ugyanis ritkán jutnak el a tizenhárom-tizennégy évesek közé, mivelhogy olvasóink zöme két három évvel idősebb fiatalokból tevődik össze. De így is volt kivel és miről beszélgetnünk, mert arra a kérdésünkre, ki olvassa és ismeri az Oj Ifjúságot, nem egy kéz lendült a levegőbe. Később megtudtuk, hogy a buzitai iskola legjobb tanulóiról van szó... Kérdeztek és kértek: közöljünk iskola- köpenymintákat, több skótviccet — egyet azonnyomban mondtunk is, — kértek, foglalkozzunk a matematikai vetélkedő példáival. Tavaly jól jött, amikor közöltük, közösen oldották meg; ezzel kapcsolatban megígérték, ha sikerül kiagyalniuk valamilyen jó nehéz számtanpéldát, beküldik szerkesztőségünkbe, hadd törjük mi is és olvasóink is a fejüket Előre is köszönjük. A Tornai Kilencéves Alapfokú Iskola — főleg irodalmárok körében — „Fecsó Pál iskolája" néven ismert. Később meggyőződtünk róla, hogy az iskola tanárai és diákjai között is több költőnövendék nevelkedik. Ennek csak örülhetünk. Tornán ismét meglepett bennünket az, ami Dél-Szlo- vákiában, vagy legalábbis az általunk jól ismert iskolákban oly keveset tapasztaltunk; az iskola környékének rendezettsége. Tornán még egy icipici szemét sem hevert az udvaron, és gyönyörű szép kertet láttunk, és csak azt sajnáltuk, hogy ott jártunkkor nem tavasz, hanem már ősz volt. És még egy dolgot tapasztaltunk: azt, hogy nem az autóbuszok vannak a diákok miatt, hanem fordítva. Ugyanis alig kezdtünk beszélgetni, máris megszólalt a csengő, és ez számunkra is a „dumcsi" epgét jelezte. Megy a gyerekek autóbusza. Ki kezeskedik azért, hogy megéri, ha lemaradnak? Még így is rohantak, de legalább meggyőződhettünk róla, hogy testnevelésből megérdemlik az egyest... Itt is rátaláltunk olvasóinkra, sót egy cikket is kaptunk, szép fényképekkel. Beszélgettünk az iskoláról, megtudtuk, hogy jól működő tánc- és bábszínház-csoportjuk van, és az- ö iskolájuk neveltje az a kislány, aki elnyerte a Fecske (Lastövicka), a Szlovák Televízió gyermekműsora által kitűzött énekesi díjat. ' Ezekben az iskolákban vérbeit diákok tanultak. Kíváncsiak, fészkelődők, csintalanok, de nem hal-típusúak, akiket a csenden és a maguk vizecskéjén kívül az égvilágon semmi sem érdekel. Ahhoz, hogy az ember ilyen hal-típusú legyen, húsz-huszonhárom évig szülei kenyerét kell ennie. Higgyék el. kőrútunkon ilyen emberekkel is találkoztunk. Nagyon szomorú tapasztalat... Buzitától és Tornától nem szívesen búcsúztunk, mert úgy éreztük, hogy OLVASÓINK között voltunk, akiknek érdemes írnunk, volt mit mondanunk és lesz is mindig. Mit csináltál a nyáron VALÓRA VÁLT TERVEK Középiskolás koromban a földrajz egyike volt a legkedveltebb tantárgyaimnak. Tanárunk órákon át kalauzolt bennünket a világrészeken és országokon. Ilyenkor mindig arról álmodoztam, hogy majd egyszer sorra látogatok néhány országot, és megismerem ezeknek az országoknak a népét, kultúráját és nevezetességeit. 1969 júniusában leérettségiztem és augusztusban dolgozni mentem. Az volt az elképzelésem, hogy már az első szabadságomat külföldön töltöm. Ez meg is valósult. Az Ifjúsági Utazási Irodánál jelentkeztem, és első országként a Szovjetuniót választottam. Eljött a várva várt nap, július 4-e, amikor kora reggel a határmenti Csernő városka állomásán felszálltam a prága-moszkvai gyorsvonatra. Harminchatan voltunk, mind fiatalok, vidámak. A csoport többi tagja Kassáról indult. Csopon, a vámvizsgálat után egy minden igényeket kielégítő kényelmes vonatba szálltunk át, amely egész Kijevig száguldott velünk. Ott egy nagyon szép szálloda éttermében fogyasztottuk reggelinket. Az utat az állomásról autóbusszal tettük meg; mert a távolság jó néhány kilométer volt. Annak ellenére, hogy nem sokkal 11 óra előtt már továbbutaztunk, mindnyájan megcsodálhattuk Kijev nevezetességeit, szép parkjait, műemlékeit, modern épületeit. Utunkat a kijev— adleri gyorsvonattal folytattuk. Akkor tűnt leghosszabbnak az út, amikor térképeinkről már megállapítottuk, hogy nem messze vagyunk a Fekete-tengertől. Voltunk jó néhányan, akik még nem láttunk tengert. Aztán mégiscsak megpillantottuk a tenger kék vizét, a parton fürdőző és napozó turistákat. Végre megérkeztünk Szocsiba, ahonnan autóbusszal mentünk a néhány kilométerre fekvő „Szputnyik“ nemzetközi ifjúsági táborba. Melegen és szívélyesen fogadtak bennünket. A tábor vezetőjének üdvözlő beszéde alatt tudatosítottuk az orosz nyelv ismeretének hasznosságát — tökéletesen értettük minden szavát. Elszállásolásunk utáj még véletlenül sem jutott eszünkbe, hogy a hosszú út fáradalmait kipihenjük. Várt ránk a tenger. Ez az első fürdés a tengerben bizonyára emlékezetes marad sokunknak. A tábor vezetősége gazdag műsorról gondoskodott. A legérdekesebb a táborban rendezett kis nyári olimpiai játékok volt. Ha nem is szerepelt 80—90 ország; a szocialista országok fiataljai képviselve voltak. Akárcsak a valódi olimpiai játékok, ez is a sportolók felvonulásával és a szereplő országok lobogóinak felvonásával kezdődött. A fanfárok sem hiányoztak. Ha nem is állítottunk új világvagy olimpiai csúcsokat, az egyes nemzetközi találkozók nagyon izgalmasak voltak. Az összes sportágakban elért eredmények alapján született meg a győztes országok sorrendje. A Szovjetunió sportolói kerültek ki győztesként, mi az ezüstérmet szereztük, a magyar sportolók pedig a bronzérem tulajdonosai lettek. Ez a néhány napig tartó sportverseny biztosította szórakozásunkat. Esténként pedig a helyi beat-zenekar ritmusaira táncoltunk. Sajnos, az idő múlt, és egyszer csak ott-tartózkodá- sunk utolsó napjára ébredtünk. Mi is, mint a többi ország fiataljai, kis kultúrműsorral búcsúztunk, és ajándékokat adtunk át vendéglátóniknak. Autóbusszal Szocsiba mentünk, majd a moszkvai gyorsvonatra szálltunk fel. Moszkvára is nagyon kíváncsiak voltunk. Még meg sem érkeztünk a városba, de már magunk elé képzeltük széles utcáit, tereit, földalattiját. A valóságban mindez sokkal szebb és pompásabb volt. A nevezetességek közül megnéztük a Tretyjakov Képtárat, a Lomonoszov Egyetemet, a gazdasági kiállítást, a Kremlt és a Lenin-mauzóleumot. El sem képzelhető, hogy valamelyikünk a világhírű metró utasaként nem lett volna meg Moszkva alatt néhány kilométert. Ha információra volt szükségünk, a moszkvaiak nagyon szívesen segítettek, sőt el is vezettek a keresett helyre Ahhoz, hogy a főváros néhány nevezetességét megtekintsük, napokra volt szükségünk Az idő ott is lejárt, mi újra vonatra szálltunk, és tele kedves, szép emlékekkel tértünk haza. Palágyi Éva, Lelesz „Háromnyelvű szülőhazám9 te gyönyörű Gomon9 áldalak!“ U) C 8-C T o _Q E to </> N O Q to >* Ü Fábry Zoltán temetésén egy testi- leg-lelkileg megfáradt ember új és válogatott verseinek gyűjteményét helyezte a koporsóra. így búcsúzott a harcostárstól és baráttól, attól, aki ugyanazt a jelszót tűzte zászlajára: vox humána — emberi hang. Azt hittem, a váratlan halálhír rop- pantotta ennyire össze Győry Dezsőt, a palóc Tamási Árint, — ahogy Fábry nevezte át. Néhány héttel később budai lakásában láttam viszont. Egészsége akkor sem szolgált jobban, hatalmas önfegyelmének köszönhette, hogy nyilatkozni tudott. A röpke egy óra alatt is sok érdekeset raktároztam el szavaiból, és ismét nekiláttam, hogy az Emberi hang címen megjelent új könyvet átolvassam. A versek legalább százféle szemszögből elemezhetőek. Milyen költészetének a formai skálája, képivilága, ritmushullámzása? Mérjék föl a specialisták, ez az 5 területük. Mi a gondolati szférák magasában vagy mélyében időzünk el, mert ez az, amire okvetlen szükségünk van; sőt megkockáztatnám a kijelentést: akit valóban érdekel a csehszlovákiai magyarság fél évszázados „történelme", s aki néhány bonyolult összefüggést úgy akar megérteni, hogy hitelesek és logikusak legyenek következtetései, az meg sem engedheti magának azt a fényűzést, hogy Győry költészetét kihagyja. „Győry költészete" alatt most verseit értem, de vele egyrangúnak tekintem prózájának különleges líráját is — ezt viszont ezúttgl nem elemzem, ez külön területnek számít, még akkor is, ha dialektikus egységet képez verseivel. Győryben ezt látjuk, akik — esetleg — magunk is lehetünk negyvenötven év múlva. Nem tagadta meg palóc voltát, fizikailag és lelkileg is vissza-visszatér Gömörbe, nem adta fel az emberségbe vetett hitét, ma is hirdeti és vallja: „Szeretem a magyarságot, a becsületet és az emberek szabadságát, több, jobb gazdagabb emberi életet. Gyűlölök mindenkit, aki ennek ellensége. Teljes férfi, értékes magyar, emberi ember akarok lenni." Ez a néhány sornyi vallomás egy beszéd gerincét képezte 1925-ben Kassán. Azóta tapodtat sem hátrált elvei útján, 1969-ben pedig a rozsnyói Czabán-szobor avatásán versben mondta: „Háromnyelvű szülőhazám, te, gyönyörű Gömör — áldalak: te adtad Öt, szobrász Ferenczynk. Tompát, Blahát... Csodáljanak természeti csodáiért is minden nép s minden emberek, a Sarlóért, Gombaszögért is, s fiaidért is, kik szétszórják eszméd: Haladás, Jellem, Jóság, munkás, paraszt s író-kezek!" Az „Emberi hang" tehát erkölcsi dokumentumgyűjtemény, és üzenet is egyben, s elsősorban nekünk, csehszlovákiai magyaroknak szól. Sokat foglalkoztatott és foglalkoztat most is a téma: hol folytatódnak és hol szakadnak meg egyes korok képviselői, egyes nemzedékek reprezentánsai között a szálak? Győri, aki tiszta szívből szereti az ifjúságot, aki éppen úgy lelkesül, ha fiatallal közös gondokról és örömökről beszél, mint Fábry tette, szinte el van vágva tőlünk, és ez nem az ő hibája, hanem a miénk. Könyvtárát értékes, egyedinek számító, korabeli, Csehszlovákiában kiadott magyar könyvek is alkotják. Minden kötetnek más a története: egy darab csehszlovákiai magyar múlt. Vajon akad-e közöttünk valaki, aki hozzálát, hogy legalább egy-egy területet felkutasson belőle? Emlékiratait bizonyára megírja majd és közzéteszi az író. De még akkor is maradnak adatok, amelyeket jó lenne megismerni. A csehszlovákiai magyar olvasó ismeri és szereti regényeit — a Viharvirágot, Vérehulló szerelmet, Sorsvirágot, Gömöri rengeteget, Tüzvirágot —, de vajon tudja-e, hogyun alakult és szerveződött a két világháború közötti csehszlovákiai magyar szellemiség, milyen viták és harcok dúltak? Fábry Zoltán munkásságában bőven találhatunk visszhangokat ezekre a jelenségekre, a stöszi szeizmográf mindent mért. De nagyon érdekes és tanulságos lenne Győry Dezsőt is alaposabban szemügyre vennünk: 3 ugyanis sokat utazott, benne élt a zajlásban. Ez a rövid írás a Magvető gondozásában megjelent „Emberi hang“ ürügyén íródott. De sokkal többet kíván elérni, mint egy könyvre terelni a Ügyeimet. Több fényt a szerzőre, több sugarat! Magunknak használunk vele. (batta)