Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-22 / 38. szám
új ifjúság 9 OUA ILF — JEVGENYIJ PETROV: Repüljünk vissza a nyárba. Bizony, volt ilyen cirógató időszaka a folyó költségvetési évnek. Volt olyan varázslatos évnegyed — június — július, — augusztus amikor füvet kaszáltak a moszkvai sugárutak mentén, nyárfák dunnapihéje lebegett a légben, és a tiszta alkonyi égbolton vetélkedve hancúroztak a fecskék És ah, alig élvezhettük ezt a költői évszakot! Az egyik parkban, ahol a fák hívogató árnyat vetettek a fasor csikorgó kavicsára, egész nyáron hatalmas plakát hirdette: HARCOLJ TE IS AZ ÜDÍTŐ SÉTÁÉRT! Csakhogy senki sem sétált a parkban. A fák hiába vetették árnyukat, egyetlen proletársarok sem illette a fasor pompás kavicsát. Itt senki sem sétált. Itt csak bal coliak. Harcoltak az üdítő sétáért. A pihenés e rendkívül hasznos és természetesen még tökéletlenül elsajátított válfajáért a következőképpen folyt a harc: a pihenés kérdésének ideológusai reggelenként bebújtak egy furnérlemezb'ől készült házikóba, s szorosan becsukva az ablakokat, késő estig vitatták, mi a sétálás leghelyesebb módja. Ezalatt természetesen felettébb sokat dohányoztak. És ha a parkban feltűnt egy sétáló félszeg alakja — tüstént kooptálták az értekezlet elnökségébe, a tétlenül kószáló tömegek képviselője gyanánt. És az illető ettől kezdve már nem sétált. Bekapcsolódott a mozgalomba. Az üdítő sétát illetően késhegyre menő szócsaták zajlottak a házikóban. — Elvtársak, legfőbb ideje, hogy méltóképpen válaszoljunk azokra az ártalmas osztályidegen elméletekre, amelyek szerint lehetséges sétálni, csak úgy általában. Tudatosítani kell végre azt a sétálva-alkotö folyamatot, amelyet bizonyos vulgarizá- torok egyszerűen „séta“ névvel gyalázzák. Csak úgy. általában a tehenek sétálnak (derültség), továbbá az ebek (zajos derültség), valamint a macskák (általános derültség). Mi kötelesek vagyunk — igenis kötelességünk — minden egyes sétáló egyednek kellő feladatkört biztosítani. És ez az egyed, elvtársak, köteles nemcsak úgy egyszerűen sétálni, hanem, elvtársak, köteles hathatós sétálómunkát kifejteni. (Egy hang: „Ügy van!“) Bizonyos elgondolások már születtek a kérdést illetően. Itt van például Gorlllo elvtárs tervezete. Mit is ajánl tulajdonképpen Gorillo elvtárs'. Gorillo elvtárs azt ajánlja, hogy függesszünk minden sétáló hátára művészi kivitelű plakátot. amely egy-egy aktuális gondolatot népszerűsít Például: itt sétálsz, lehetséges, hogy lángok martaléka lett a lakásod. Sürgősen biztosítsd ingó javaidat az Állami Biztosítónál!" Ilyesmi. Igen ám, elvtársak, de úgy kell ezt beütemezni, hogy az egyedek egy pillanatra se veszítsék szem elől a plakátokat. Másfelől pedig, a plakátok hatásának, hogy úgy mondjam, folyamatosnak és százszázalékosnak kell lennie. Ezt bizony Gorilla elvtárs nem vette figyelembe, a fáktól nem látta meg az erdőt. (Derültség.) Pedig van rá mód, hogy mindezt elérjük. Meg kell honosítanunk azt a szokást, hogy a sétálók libasorban haladjanak egymás mögött, szemük egymás tarkóján, így aztán feltétlenül megakad a szemük egy-egy plakáton. Ezzel az üdítő pihenéssel eltölthetnek két-három órát. (Egy hang: „Rém lesz az sok?“) Igenis, elvtársak, két-három órát. És ha kell. négyet vagy ötöt is, elvtársak. Nos. egy rövid, ötperces politikai beszélgetés után elkezdődhet a „Till Ulenspiegel“ nevű mulatságos tömegjáték. A résztvevő egyedek között művészi kivitelű szemétkosarakat és megfelelő méretű kampókat osztanak ki., A rendező harmonikájának vidám hangjai mellett szélesednek a parkban, folyvást a lábuk elé bámulnak, s amint valaki rongydarabot, ócska kalucsnit vagy kiürített borospalackot talál, nyomban beleakasztja a kampót a hasznos tárgyba, majd leletét a művészi kivitelű szemétkosárba helyezi. Ezenközben rázendít egy időszerű csasztuskára, és a többiek kórusban dalolják a refrént. Továbbá: a szerencsés nyerő részt vehet a „A kapitány foglyai" nevezetű táncos játékban. (Egy hang: „És mi lesz, ha a játszók nem néznek a lábuk elé?“) Emiatt sose aggódjon, elvtársaim! (Derültség.) Legyen nyugodt, a lábuk elé jognak nézni. A játék- szabályok szerint minden résztvevőnek egy kisebb méretű, mintegy húsz kilogramm súlyú „agitnehezék“ csüng majd a nyakában. Ily módon ákarva-akaratlan a lába elé bámul, és a játék, hogy így fejezzem ki magam, megőrzi üdítő, vonzó jellegét. Ez lenne így globálisan Gorillo elvtárs tervezete. — Nos, elvtársak, szeretnék néhány szót hozzáfűzni Gorillo elvtárs tervezetéhez. Kérdem én, nem túlságosan céltalan-e az ilyesfajta séta? Bizonyos-e, hogy nem áll itt fenn a I art pour I art kacarászás elvtelen vihorászás, szórakoztatás veszélye? Komolyabban kell viszonyulni a kérdéshez, elv- társak. A parkba lépő éltesebb dolgozó számára mindez túlságosan komolytalan. Ö ennél többre vágyik munkája végeztével. Sétatevékenységét a mutikája légkörében kell folytatnia. Hiszen, elvtársak, az ő fejlettségi foka megköveteli azt, Oda kell varázsolnunk megszokott termelési körülményeit. Itt van például egy pompás nyári attrakció: ásni kell a parkban egy harminc méter mély bányatárnát,és bele kell bocsátani a pihenni vágyó éltesebb dolgozót. Tessék elképzelni az örömét: a bánya fenekén föld alatti politikai rendelőintézetre talál, ahol bármikor kellő felvilágosítást kaphat a szakszervezeti tagság és juttatások kérdéseit illetően. Itt mindjárt válaszolni szeretnék egy javaslatra, amely szerint jó lenne hűsítő italokkal várni a vendéget a bányában. Én ezt nem javasolom, elvtársak. Szerintem ez alapvetően helytelen, mivel elvonja az éltesebb dolgozót a munkától a politikai rendelőben. Hűsítő italok helyett jobb lesz, ha egy brosúrával kedveskedünk neki: „Tegyük közkinccsé az üdítő séta kérdéseit És íme, mi történt. Az állam elvetette a csodaliget tervét, és kiutalta a pénzt azzal: „Sétáljatok! Levegözzetek! Szórakozzatok!“ Ám az illetékesek ahelyett, hogy a fentebbiek jegyében cselekedtek volna (séta, levegőzés, szórakozás/. bölcs töprengésbe fogtak: .,Hogyan sétáljunk? Mi módon levegőz- zünk? Mily válfaját űzzük a szórakozásnak?" Rettentő unalmas dolgot sütöttek ki. Oly hirtelen gyászba borult minden, hogy még a levegő — ahogy mondani szokás, az éter és ózon - sem hatol be a sétáló egyedek ajkai között. Tessék: kételkedjk «= k u történetben, ha kedvük tartja, véljék ostoba locsogásnak, kérjék a bizonyító tényeket, és követeljék Gorillo elvtárs előállítását a kultúrpihenés természetfölötti tervével. Akár hiszik, akár nem, a fentebb elbeszéltek rendkívül közel járnak a valósághoz. Jó néhány parkban fellelhetők az üdítő sétáért folyó titáni küzdelem nyomai, ám maga a séta- maga a séta hiányzik. Világért sem szándékozunk kisebbíteni a parkok oly népes dolgozó állományának érdemeit — hiszen szüntelenül fáradoznak egy valódi és hamisítatlan „pihenési nagyüzem" létrehozásán —, de ki kell mondanunk kereken, hogy a parkokban másodosztályú kultúrával és másodosztályú pihenéssel találkozunk. Ami pedig a szórakozást illeti, az már osztályon aluli. Szórakozás egyszerűen nincsen. — Még hogy nincsen!... — emeli fel szavát az oly népes dolgozó állomány. — Hát a mi kedvelt spirálcsúszdánk, szórakoztató szektorunk dísze és büszkesége? Az maguknak semmi? És a népszerű lengőkerék? És a... a... Csakhogy ezt az „a"-t nem követi „b", mert egyéb szórakozási eszköz sem akad. Hazánk legmutatósabb és legnagyobb parkjában, ahol sok ezer ember megfordul, két attrakció büszkélkedik: a vásárokon látható lengőkerék, valamint a XÍX. század szenzációja, a spirálcsúszda. Különben, ha jól megnézzük, nem is olyan spirál és nem is olyan csúszda. E berendezésben is megmutatkozik az az óvatosság, amely ugyancsak jellemző a parkbéli furfangokra. A csúszda annyira enyhén lejt, hogy az ifjú szív számára fölöttébb kedves szédítő utazás helyett (a XIX. században ezt még szívdobogtató érzésnek hívták) a szórakozó egyed nagyokat rugdos a vályú oldalába, keservesen nyögdécselve csúszik le a célig, s mire odaér, fürdik a verejtékben. És csak a csúszda parancsnokával folytatott rögeszme-csere szerzi meg számára azt a szívdobogtató érzést, amelyet az utazásnak kellett volna kiváltania. Jelenleg kevesebb a szórakozási lehetőség a parkban, mint a megnyitás esztendejében. Hova tűnt például „az ördög csarnoka"? Nem volt ebben a csarnokban semmi különös, nem súrolta az emberi leleményesség felső határait. Mégis zengett a látogatók kacagásától és vidám füttyeitől. Mindenki szerette. Erre megszüntették. Vajon miért szüntették meg „az ördög“ — ó bocsánat — „a titkok csarnokát"? Képzeletünkben felködlenek a szörnyű részletek. Alapos a gyanúnk, hogy a szórakozásügyi dolgozók szívében mélységes felháborodás lett úrrá: — Mi az ördögnek egy ilyen csarnok? Egyszer csak tótágast áll a fal, és az emberek dőlnek a nevetéstől. A fene se érti! Döntően gerinctelen, elvtelen szórakozás. Eszmei tartalmat kell biztosítani a csarnoknak És biztosítottak. — Hogyan történik mifelénk az ilyesmi? Plakátokat akasztanak a falra, és kész. Csakhogy nem számoltak a körülményekkel. Nem érvényesült az eszmei tartalom. Nem érvényesült azért, mert a falak tótágast álltakés nem lehetett elolvasni a plakátokat. — Nincs mit tenni, elvtársak: meg kell szüntetni a falak forgását. — De akkor nincs attrakció! — Miért ne lenne? Csodás, valódi szovjet attrakció. A sétáló egyed tíz kopejka befizetése ellenében öt percig ülhet a szobában, olvashatja a plakátokat, és ily módon tágíthatja szellemi látóhatárát. — Csakhogy így nem lesz benne semmi titokzatos és mulattató! — Nincs is szükség titokzatosságra. És az efféle vulgáris elnevezések helyett, hogy „a titkok csarnoka", hívjuk egyszerűen. hozzánk méltóan, igy: „I. számú agytágító műhely". Igen vonzó elnevezés. És máris megszűnik ez az elvtelen, ostoba vihogás. így történt-e vagy másképpen — egyre megy. Az a fontos, hogy elérték a céljukat. „A titkok csarnoka" eltűnt, és vele együtt eltűnt a parkban felcsendülő kacagás negyven százaléka. A park adminisztrációs szervei nagy hévvel készítik a legkülönfélébb feliratokat, táblázatokat, grafikonokat, felhívásokat. Ezek a kartonból és jurnírlemezből készült munkamódszerek azonban erős idegenkedést váltanak ki az emberekből. Különösen szembeötlő a park közepén ékeskedő felhívás, amely hatalmas üveglapról hirdeti: LEGYEN A PARK A SZAKSZERVEZETI KONGRESSZUS HATÁROZATAINAK KOHÓJA! Legyen a park kohó! Lehet szomorúbb, lehangolóbb valami ennél-a perspektívánál? Milyen fogalmaik vannak ezeknek a pihenésről, ha egy kohó kellős közepébe helyezik! Még ha a kongresszusi határozatok kohója is. Egy másik pihenésügyi dolgozó meg azt prüszköli: — Milyen emberek maguk? A határozatok végrehajtásának ellenségei! Szó sincs róla. Mi támogatjuk a határozatok végrehajtását. Csupán annak vagyunk ellenségei, hogy a parkot hivatali jelszavak és tartozékai kohójává tegyék. Persze, a felhívásoknál sokkal többet ez a határozatok teljesítése. Varázsoljuk igazi proletár-szórakozóhellyé a parkot, ne pedig szegény fagylalt- árusok csemetéinek négyosztályos tanintézetévé, amelyhez jelenleg annyira hasonlít. Természetes, hogy minden halandó ahhoz a folyóhoz tódul, amelyet még nem rekesztettek el az alábbi feliratot viselő kemény papírgáttal: LEGYEN A FOLYÓ AZ ÜDÍTŐ PIHENÉS GRÁN1TKEMÉNY BÁSTYÁJA! Egyébként a pihenésügyi ideológusok erőfeszítései ellenére, csengő kacagás veri fel a park csendjét. És ezt a kacagást nem tudják elhallgattatni a kultúrjontoskodók. A látogatók nevetnek minden ok nélkül is. Fiatalok. Tizenhét évesek. A fiatalság mindig nevet. De ha nem vetünk véget a „Icohósítási" küzdelemnek, hogyha nem rekesztjük be „az üdítő sétáért folyó harc“ válfajainak áldatlan vitáját — még ők is abbahagyják a kacagást: a tizenhét évesek. Reszeli Ferenc versei: ETŰD a meghamisított város fajtalan oszlopai között a tengerre várva a tengerre ... és a cimbalom meg a csúnya lányok ők nélkülem én nélküled ha értelmed idáig nem kísér kínom akkor is ugyanaz és szépírással e holmi széiitbeazéd okos ösztöneim elvtelen tele benned a tenger bennem minden partja létezésed annyi mint hiányod V> FÁRADTAN akár az okádék rút most az erdő a kopár hegy tövében mint a fékcsikorgás olyan szél ölel tegnapod mindig a holnapban dől el ezért rút az erdő bozótja ösztönöd ösvénye ezért nem lehet igy lüktet benned minden látomás mint vakok szemében hűvös képzelet a házak akár a szeretők távolodnak te meg csak állsz JA w GYALOGOLVA markomban a kifejezhetetleti talpam alatt az alkalom szememben higanyszín bánat a falra feszített ablakok zabla-barna hatalma rám zuhan mint kétirányú csavarmenet olyan az idő drót és sín közé feszített gyámoltalan áltat a villamos' korhadó cölöp az ember járni és vacogni megtanul csak állni nem tud s átvág a zebrán akár tegnap a köd tornyok cafiatnak rózsaszín betönb;;: a házak taréján guanó csillog •valami ég bennünk az opálfény csupán búrunkig ér gumitalpunk nyomot hagy a sárban krokodil-zöld szorongás hull ránk: az est ÉLETRAJZ vak hajó fedélzetén menni a tenger felé égő gyufával teleszórt utak alattad a vakság vízzel felégetve sziklából fakasztott tüzek vízből éjszakát tűzből vitorlát hullám és szárazföld sehol e bolygón csak tenger és tüzek huszonnégy nyáron át kínja moszatoknak hálóknak diadala a parton az utak miképp véget érnek eltévednek vízen víz fölött víz alatt biztos irányt csak ösztöneimben tüzet vizet csak bennem legbelül utat csak előttem hullámot mögöttem szenteltessék még vizeknek hatalma tengernek tűznek lankás törvényei
