Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-09 / 1. szám
Uj Kjusag 9 FARKAS ISTVÁN TUDOR ARGHEZT; Egy régi Szilveszter A z év utolsó napjára az egész világ fehérbe öltözött. A hó ropogott az ember lába alatt, vidáman csilingelő szánok jelentették az igazi telet, ami kevés örömöt, de annál több gondot okozott a szegény embereknek. Mert szegények bőven voltak, a szánok nem nekik csilingeltek. Én is szegény voltam. Ogy viseltem ezt a nagy-nagy szegénységet, mintha már a pólyában beleszülettem volna. A karácsonyi szünet sem jelentett számomra örömet. Nem volt korcsolyám, nem volt szánkóm, a konyhaablakon át néztem a fagyos udvart é.s álmodoztam. Melegebb konyháról, jól kifűtött szobáról, sok kalácsról, sok jó ennivalóról. Legtöbbször ébren is ilyen álmaim voltak. Reggel szokás szerint még elmentem a boltba, ott hitelbe veilem egy kétkilós kenyeret, aztán negyedkilónyi marhahúst a szomszéd mészárosnál, aki sokszor gúnyosan kérdezte: — Nem árt meg nektek ez a sok hús? — Nem, — teleltem gyerekes fél-igazmondással, — édesmama nem szereti a húst. Pedig szegény, talán ő is szerette volna, ha lett volna miből venni, A két egészséges fiú a vasat is megemésztette volna, ha vassal lehetett volna őket etetni. De ezt sem akkor, sem azóta nem találták fel, így hát többször feküdtünk le korgó gyomorral, mint nem. De ez is hozzátartozott az életünkhöz. S ohasem voltam afféle szíves templomjáró, de estére kelve elmentem az évrvégi ájtatosságra. A templom tele volt, én meghúzódtam a bejáratnál. Magam sem tudtam, mire vártam, talán valami csodára, amely egyszerre úgy tárulna elém, mint mesebeli a valóság, megszínesítené szürke életemet, megnyitná előttem a bőség szaruját, és mindenekelőtt sok-sok ennivalót, ajándékozna. Mindegy, hogy mit, csak ennivaló legyen.-Azt vettem észre, hogy már a kimeneti éneket éneklik, azt, hogy: — Ö, szép Jézus, ez új esztendőben légy híveiddel! Már kifelé indultam volna, de akkor tele szívvel és tele torokkal rázendítettem én is, hogy ő, szép Jézus, az új esztendőben... Többet nem is tudtam énekelni, mert hirtelen elfogott a sírás, a könnyeim olyan bőségesen csordultak, hogy már nem lehetett nekik határt szabni. S amint kiléptem a fagyos estébe, a gyerekes könnyek ráfagytak az arcomra, de nem vettem észre. Csak mentem, mentem as ismerős utcán hazafelé a rám váró nagy, szomorú szegénységbe, amelyen maga a szép Jézus is aligha tud segíteni. Édesanyám megterítette már a nagy konyhaasztalt. Akármilyen szegények is voltunk, mindig terített asztalnál ettünk. A tálban ott párolgott már az üres káposztaleves, ma kenyeret is bőven ehettünk hozzá. Aztán a negyedkiló marhahús rizzsel, ami kiadós is volt, olcsó is volt, úgy voltunk vele, mint az ázsiai népek, sohasem tudtunk betelni az ízével. Még mákoskalács is volt. Igaz, hogy kevés volt benne a mák, de kalács volt. .Aztán ültünk a petróleumlámpa alatt, mintha vártunk volna valamire. — Megvárjuk az éjfélt? — kérdezte édesanyám. Mi hallgattunk. Sohasem szoktunk Szilveszter estén fennmaradni, ahhoz kevés volt a tüzelő, kevés volt az étel, és csak éhesen néztünk volna egymásra. Akkor sokkal jobb a dunna alá bújni, amit testünk melegével melegítünk fel, aztán éber álomban várni valami titkos jelre, valami szegénységet oldó csodára. Emlékszem, hogy kiskorom óta mindig visszatérő éber álmom volt, hogyha gazdag lennék, elmennék a pékhez és ott egy egész omlós kuglófot vennék, amiből először édesanyámat kínálnám meg. Aztán a bátyámnak adnék, de nekem is maradna elég, mert a pék amolyan nagy, családi kuglófot szokott sütni. , ilenc óra tájban nyugovóra tértünk. Mi édesanyámmal ketten a szobába, ahol ugyan már régen kialudt a tűz, bátyám pedig szokás szerint a konyhában maradt, ö a konyhaágyban szokott aludni. De lámpát nem égethetett, így magára maradva gyertyacsonkokat égetett, amiket Läufer Laci, az utcabeli szobafestő kamasz fia hordozgatott neki, aki egy nagy fűszer- üzletben inaskodott, s onnan hozta a kisebb-nagyobb gyertyadarabkákat, csakhogy üzletzárás után együtt lehessen a bátyámmal, aki költő volt, s akit közvetlen közelből megcsodálhatott. Sokszor ültek így együtt a gyertyacsonkok fényénél. Laci alig szólt valamit, a bátyám vagy írt, vagy olvasott és nagyon jól megfértek együtt. Engem nagy ritkán fogadtak maguk közé, nekem aludnom kellett. Szilveszter estén már nyolckor zártak, így Laci kilenckor megjelent a gyertyadarabokkal. Ma nagyobbakat hozott a szokásosnál, mintha arra gondolt volna, hogy a mi konyhánkban várja meg az újévet. Én még nem vetkőztem le, s kilopakodtam a konyhába, hogy velük lehessek. Édesanyám hallgatagon vett tudomást arról, hogy nem vagyok a szobában. Ha már nem tudott egyebet adni, legalább azt az örömöt szerezte meg, hogy a „nagyok" között lehetek. Ott ültem hát Lacival és csendben néztem, hogy rója bátyám a betűket, hogy simogatja serkedő bajuszát, aztán néha szőke hajfürtjeivel játszik, amikor mélyebben elgondolkodik. Aztán egyszerre csak látom, hogy Laci csokoládédarabkákat meg fügét szed elő a zsebéből és szótlanul a konyha- asztalra teszi. Ez volt az újévi meglepetése. De mindjárt köhécselni is kezdett, ami annyit jelentett, hogy ö is csomagolópapírra írt verset húz elő a zsebéből és bátyám elé tolja, hogy bírálja meg. Bátyám evett a csokoládéból is meg a fügéből is, de nem hagyta zavartatni magát. Laci cigarettát is hozott, persze a legolcsóbb fajtából, s bátyámmal ketten fújták a füstöt. A ztán csak a hideget éreztük, ami bekéredzkedett .a konyhaablakon. A tél ide is jelentette magát, ide talán még jobban, mint a fűtött konyhákba, szobákba. Éreztem, hogy a kezem gémberedni kezd, de meg nem mukkantam. Mintha tudtam volna, hogy valami születik, amit nem szabad megzavarni. Mert bátyám már tizennégy éves korától verselgetett, büszkék is voltunk rá. Mert ha kenyerünk alig akadt, de könyv mindig volt a házunkban. Kenyeret nem lehetett kölcsönkérni, de könyvet szívesen adtak kölcsön Amolyan olvasó család voltunk. Édesanyám is szokott irogatni, már leánykorában megjelentek versei a pesti Divatbazárban, s míg édesapám élt, maga is büszke volt rá, hogy írónő a felesége. Az írás, olvasás tehát úgy hozzánk tartozott, mint a levegő, amely nélkül nincsen élet. Én már elszundítottam, amikor egyszerre csak hallom a bátyám hangját' — Megvan! ,egsimogatta szőke fürtjeit és felolvasta nekünk a szilveszter éjszakáján született verset. Bevezető soraira még ma is emlékszem, mert olyan szépnek találtam, hogy álmélkodva néztem rá, hogy ilyeneket is ki tud találni. Így kezdődött: — Cézár vagyok, büszke, hatalmas úr, szent álomlátások szent éjjelén... A szegény diákgyerek arról álmodott, ami hozzáférhetet- lennek tűnt számára: jólétről, melegről, emberibb környezetről, amit valóban csak megálmodnia lehetett. Laci kábultan hallgatott. Az ő csomagolópapirosra írt verse most olyan kicsinynek, olyan szürkének látszott, hogy maga is megfeledkezett róla. S egyik ép szemével csak nézte a bátyámat, mintha jelentést látott volna. Hirtelen még egy gyertyacsonkot gyújtott, hogy nagyobb világosság legyen. A benső fénysugárhoz külső fényt is szeretett volna adni. Aztán folytak a rímek, a verset tízszer is szívesen hallottuk volna. .Azon vettük észre magunkat, hogy mind a hárman egyszerre szavaljuk: — Cézár vagyok, büszke, hatalmas úr, szent álomlátások szent éjjelén... Soha addig ilyen szilveszterestet nem éltünk át. Mintha megszínesedett, melegebb és fénylőbb lett volna az egész világ, a kis konyha palotává tágult, szolgák serege hódolva leste Cézár parancsszavát. Aztán egyszerre csak megnyílt a szobaajtó, édesanyám kopott hálókabátjában ott termett közöttünk. — Anyucinkóm, drága, hallgassa meg ezt a verset, most írtam! — ujjongott fel a bátyám, — azt hiszem, jóra sikerült. És még magasabbra nyújtva amlgy is magas, karcsú termetét szavalni kezdett az édesanyjának. Ki is érthette volna meg jobban, mint az édesanya. Édesanyánk örömkönnyekkel a szemében ölelte át nagyfiát. Kisfia pedig maga sem tudta miért, halkan énekelni kezdte: — Ö, szép Jézus, ez új esztendőben légy híveiddel... O dakint talán éppen éjfél lehetett. Az elhagyott utca kis konyhájában nem tudtunk róla, nem törődtünk vele. Benső meleg fűtött bennünket, a két árva mintha édesanyja szívének kimeríthetetlen melegét, sugárzó jóságát érezte volna. Laci a tűzhely mellett állt és ép szeméből patakzott a könny. ... Ez volt talán a legszebb, legemlékezetesebb szilveszteVLAGYIMlR PANKOV: Mitói gyuiiadt meg a széna? Valahogy nem értem az embereket, amióta elromlott a tévékészülékem. — Mondja, szikrázott már magának a szeme? — kérdezte tőlem egy ismeretlen az autóbuszon, — Hogy érti ezt? — Ogy értem, hogy meggyulladhat-e ettől a szikrától a széna? — Milyen széna? — Hát a tehervagonban! És Fred‘S Gondolja, hogy nem Fred tette? Akkor mitől gyulladt meg a széna? Míg ki tudtam vergődni a peronra — sokan voltak a buszban —, a .sapkám elörecsüszott, a szemüvegem pedig az orromra, — Tipikus Fred! — mondta a sofőr mosolyogva, miközben kinyitotta a kocsi ajtaját. Öregasszony állt mellette: — Kiköpött Fred! — rebeg- te. — Mit gondol. elfogják, vagy nem fogják el? Elkéstem a munkahelyemről. — Beszédem lenne magával — mondta a főnököm, amikor meglátott jöjjön be hozzám — tette hozzá szigorú hangon. „No tessék — gondoltam magamban —, ha rosszul kezdődik a nap. így is folytatódik." — Mondja, mi a véleménye; ha sok szeszt iszik az ember, meggyulladhat valami a lélegzetétől? — kérdezi a góré. — Mért tőlem tetszik kérdezni? — Ügy tudom, vegyészeti főiskolára járt... — Szerintem nem gyulladhat meg. — Szerintem se. Az öngyul-' ladás tehát nem jöhet számításba. A rejtély kulcsa mégis csak az: miért gyulladt meg a széna? Odakinn beleütköztem a kollégámba. — Szervusz, Bocskin, Légy szíves, közöld velem, mi van a szénával... — Szóval te is... — ölelt át boldogan a kollégám. — Valóban talány... Szerintem a rejtély kulcsa nem a szénában hever. A nyomok Fredhez vezetnek. Nem vetted észre, hogy .szemüveg helyett két puskagolyó van az orra fölött? Kezdtem kapiskálni. Lehetett valami tegnap a tévében, amit elszalasztottam. S tényleg, látom a tévé-újságban: „20.15: Az áldozat". Atkozott tévé! Pont ilyenkor kellett elromlania. Este nyolckor várok lójára a szokott helyen, az ékszerüzlettel szemben. Végre negyed kilenckor az üzlet elé gördül egy autó. A gépből azonban nem lója lép ki, hanem két gyanús alak, kezükben jó nagy feszítövasakkal. Bemegyek a telefonfülkébe, hogy telefonáljak lójának, s egyszercsak látom, hogy a két alak feszegeti az üzlet redőnyét. Feltárcázom gyorsan a rendőrséget. lója meg a rendőrség egyszerre érkezik a színhelyre. Én lójához sietek, a rendőrség az üzlethez. — Hát maguk nem nézik Az áldozatot? — kérdezték a betörők a rendőröket, amikor első meglepetésükből magukhoz tértek. — Az örszobán elromlott a tévé mondta a rendőrhadnagy. — Menjünk talán hozzám — javasolta lója. Az egész kompánia — rendőröstől, betörőstől -— elhelyezkedett az URH kocsiban. Időben megérkeztünk, a krimi még csak tíz perce ment. A végén a rendőrök sokáig hálákodtak. Köszönték, hogy éber voltam, lója pedig olyan vendégszerető. — Az elromlott tévékészülék — elmélkedett a hadnagy — végképp elszakíthatja az embert a társadalmi valóságtól. Dúdoló Az arcodat, szomszéd, nem ismerem még. De érzem: jössz, kísérsz, bármerre mennék. Nem hallom, hogy benyitsz, neszek között belépő. De mindig rádtalálok, míg az éj jő. Bármerre járok, bárhová is érek. Egy élten át űz kósza-lelkű lényed, Ködízü-, árny- vagy gondolat-magad — S csak azt lesem, jő már az alkonyat? S hiába minden, neved kémlelem: Angyal vagy? lélek? füst-e! kegyelem? A jöttöd mégis érzi, ím, e zsoltár, Felkél a néma íven, s más lesz, mint ami volt már. És hirtelen cikázó, végtelen fény Fut át a mindenség éj-végtelenjén. Mint arany-kréta nyomán — fut a csóva, S a messzi láthatárt tűz-fénybe vonja, S ha a zsoltáros toll kalásza nő. Nem én vagyok a szárba-szöktető. Hiszen a kezem mindig is te fogtad, S a dal — tiéd, utánad dúdolom csak. .A lépted ismerem és áhitom. Kezem alázatomban mellemre kulcsolom, S a teli könyv-polc jobbján várja jöttöd Egy karosszék, te ábránd! — tán betöltőd. Már megcsókoltam volna fénybocskorod szegélyét. Am - akár engem - nyugvás, csönd tégedet se ért még. JEVGENYIJ VINOKUROV: Járókelő Ki ö? Miféle ö? Csudabogár? Tán Örült? Vagy bölcs? Kóbor vándormadár? Tépázott bőrrel megy a népes járdán, .Az ember, megy. Ki ő, ki erre jár? Mit gondol? Mint ítél, tárja ki ielkét? Am iátszik: amit kigondoit — remek! Mennyire fél — ó, nehogy megsebezzék Crzéstelen, vak emberi kezek. E világon — viaskodás a sorsa. Viszont a lénye lényege olyan: Megöli öt egy célvesztett magocska, Melyet csak elpattintunk lomposan. MARIN SORESCU: Mindig szakállasán Szakállat hagyunk, hogy eltakarjon bölcsességével, s komolyan megyünk végig az utcán, miközben valóban bölcsnek tűnik minden, ami önmagunktól a dolgokig vezet. De azért a fű alatt, mély bétakar, tudjuk, hogy a legtöbb bog, melybe belevágtuk fogunkat és eszünket, kioldozatlan marad. Mert csak az a férfias szakáll nem veszti el a reményt, Lenő egész a földig, s ott, mint a szőlő-dugvány, megköt, azután megfordul és visszatekeredik a gyermekeinkre, egy történelmi rögeszme szerint. Atlantisz Ki építette a világot egy olyan földre, mely süllyed? Tegnap este még feletted volt a hold, ma már a saját élete fölött. Egy kicsit lejjebb süllyedtél. Tegnap este a fejed búbján vitted a holdat, mint egy tálcán, a csudáival, most már fennebb úszik. Csomagoljatok hát össze gyorsan, másszatok fel a háztetőkre, vigyétek fel házatokat a padlásra, hordjátok ki a teheneiteket, ételeiteket és érzéseiteket a hegyek csúcsára, ha azt akarjátok, hogy még legyen tehenetek, ételetek és érzelmetek. aztán rakjátok a begyeket a csúcs kavicsára, ha lehet. Bölöni Sándor fordításai
