Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-06 / 14. szám

4 iiíífíúság A Forradalom terén, a Vörös tér be járatánál áll az a kétemeletes vöröstég­lás palota, amelynek minden nap rengeteg látogatója van: a Lenin Múzeum. A földszinten és az első emeleten kiállítási termek, tele Lenin-relikviákkal, ok­iratokkal, fényképekkel, Lenin-kézirato kkal. Néhány évvel ezelőtt én is nagy érdeklődéssel szemléltem a halhatatla n férfi hagyatékát. Különösen egy fény­kép ragadott meg a sok közül: 1918-ban készült, Lenint ábrázolta, mellette a feketeszakállas Boncs-Brujevics, és körülöttük a Népbiztosok Tanácsa Elnök­ségének munkatársai. Sovány nők, katonaruhás és bőrkabátos, gimnasztyor- kás férfiak. A fénykép alapján került aztán sor az alábbi találkozásra, melyet itt leírok. Bár nem tudom, mi történt azóta a szereplőivel, közzéteszem e kis történetet, mert oly kevesen élnek már azok közül, akik személyesen is érintkeztek Le­ninnel. — Ha élne még valaki a képen sze­replők közül ___Milyen érdekes lenne elbeszélgetni vele... — mondtam a mellettem álló múzeumi alkalmazott­nak, Marija Kulikovának. — Nézze meg jól, ezt a sovány, fehér blúzos nőt, Lenin jobbján ... Figyelje meg a hosszúkás arcát... Jól megnéz­te? ... És most menjen fel a második emeletre, keresse Lígyija Fotyijevát. A második emeleten, az egyik terem­ben, az ablak melletti frőasztalnál egy magas, mosolygós arcú asszony ült. El­mondtam, hogy miként kerültem ide. — Jól megnézte azt a magas, sovány, fehér blúzos nőt Lenin jobbján? Nem talál semmi hasonlóságot a kép és én közöttem?... Amikor látta, hogy milyen meglepet­ten vizsgálgatom, elnevette magát. •— Igen ... igen ... Lígyija Fotyljeva vagyok. Lenin titkárnője voltam... A Lenin Múzeumban annyi érdekes, régi emlékkel találkoztam, kezdve Le­\Bnln 1918-ban, a Kreml udvarán nln ruháin és végezve azon az autón, amelyen Lenin járt... És most itt ül előttem egy „emlék“, a hősi idők egyik koronatanúja. Lígyija Fotyljeva megszokta már a kíváncsi érdeklődést, nem is nagyon tiltakozik, olyan szívesen beszél mind­arról, ami Leninnel kapcsolatos. 1904-BEN találkoztam LENINNEL — emlékezik. — Akkor Lenin Genfben volt emigrációban. Naponta jártam a lakásukra, segítettem Krupszkaja asz- szonynak az illegális munkában. Abban az évben, Genfben léptem be a pártba. Huszonegy esztendős voltam. És ezzel a két adattal a koromat is megmond­tam. Lígyija Fotyljeva egy év múlva visz- szatért Pétervárra. Tovább folytatta az illegális munkát, állandó levelezésben állt Krupszkajával és gyakran találko­zott Lenin testvérével. Marija Iljlnics- nyával. — 1917 októberében a Szmolnljban találkoztam ismét Leninnel. A forrada­lom győzelme után, 1918 márciusban, a kormánnyal együtt, én is Moszkvába utaztam. Kineveztek a Népbiztosok Ta­nácsa Elnökének helyettes titkárává. 1918 augusztus 20-án pedig én lettem a titkár. Kérem Lígyija Fotyijévát, idézzen fel emlékezetében olyan momentumokat Leninről, amelyek nem közismertek. — Egy jellemző emlékem van Lenin szerénységéről — mondta rövid gon­dolkodás után. — Az egyik elvtársat megbízták Szovjetoroszország tőzegter- melésének vezetésével. Riadtan jött Le­ninhez, mondván, hogy ő nem ért ehhez a munkához. Lenin mosolyogva vigasz­talta: „Higgye el, én sem ismertem az or­szágvezetés módját, de magtanultam. Maga is tanulja meg a tőzegterme­lést ...“ — Soha nem felejtem el A LENIN ELLENI MERÉNYLET napját — folytatja Fotyljeva asszony. — Lenin nagyon pontos ember voit, soha nem késett. Azon a napon a Nép­biztosok Tanácsának ülésére vártuk. Már elérkezett az ülés megnyitásának perce — és Lenin késett, öt perc múl­va jött valaki, rémülten újságolta, hogy Lenin a szobájában fekszik... Rohan­tunk hozzá. „Semmi... semmi... elvtársak ... Csak a kéz ...“ — Lenin nem tudta, vagy talán előt­tünk akarta titkolni, hogy milyen sú­lyosan megsebesült. Fotyljeva asszony, az eleven törté­nelem, kifogyhatatlan a Lenin-emlékek felidézésében. Bár már régen nyugdíj­ban van — minden nap bejár a Lenin Múzeumba, dolgozgat, gyakran küldött­ségeket fogad és segít a múzeum fia­talabb munkatársainak. R. B. I I I 1 I szína csaknem kétezer lakosú község a csehszlo­vák-magyar határon. Lako­sai közül mintegy harminc százalék vallja magát ma­gyar nemzetiségűnek. A fa­lu ismerői szerint, azonban legalább nyolcvan százalék­ra tehető a magyar anya­nyelvűek száma. Ebben a községben járt már Kádár János és Ceden- bal, A’bebe Bikila és Mam- mo Wolde. A világhírű kassai Békemaraton távja itt jut a felezőponthoz: te­rített asztal, frissítők, gyü­mölcsök és rezesbanda várja a versenyzőket, és sokszáz szinai lelkes bízta­tása. Ne lapozzunk most bele azonban sem a maratoni fu­tás résztvevőinek, sem a falu illusztris vendégeinek lajstromába. A kassai járás egyik leg­híresebb községe a kultűr- munka területén messze az élen jár. Tánccsoportját sok helyütt ismerik, szín­játszói is hallatnak maguk­ról. Amikor először jártam riportom ügyében Szinán, és Erőss Pálnét, a „mindenest“ kerestem, azt a javaslatot kaptam: rendezzünk egy tárgyilagos eredményeket felmutató beszélgetést a szinai vezetőkkel. örömmel mentem az egyezségbe, és örömmel utaztam másnap ismét Szi- nára, hogy felderítsem, mi az oka annak, hogy az egyik községben messze főidőn híres tánccsoport alakult, a rnásikban-harmadikban meg semmilyen. Este a népművelési ház kistermében legalább tizen­öt ember várakozott. A CSE- MADOK helyi csoportjának mindegyik vezetője megje­lent tehát, kivéve Mitro László elnököt, aki szolgá­lati úton volt. Az asztalt Erőss Pálné, Pa- taky Zsuzsa, Juhász Mária, Kuzma János, Lucskai Béla, Mura Ferenc, Koncsol En­dre, Hadas L. és Schmidt Ferenc ülte körül. Itt volt a titkár, az alelnök, a pénz­tárnok, vezetőségi tagok, a tánccsoport tagjai, a kultúr- felelős, és a kultúrotthon vezetője. Megkezdődhetett a beszélgetés. Ügy vélem, mindaz, amit itt most ezzel a községgel kapcsolatban elmondok, sok más község­gel is összefügg. Szinán hagyományai van­nak a kultúrmunkának és a sportolásnak. A tánccso­port és a futballcsapat min­dig Is ismert volt a környé­ken. Akadtak vezetők, és akadtak lelkes, áldozatot is vállaló tagok. Vegyük közelebbről a tánccsoportot. 1954-ben ala­kult, de már előtte is jár­tak Kssára tagjai. Volt idő­szak, amikor húsz tagja is volt ennek a kis közösség­nek, s volt olyan, amikor csak tizenkettő. Mihelyt egy lánynak udvarolni kezdenek, és az ismerettség komo­lyabbá válik, megszűnik a táncolás, a lány nem kap engedélyt a fiútól, ez pedig nagy kár, mert „elhullnak" a legjobb táncoslányok is, a fiúkat meg amúgyis viszik katonának. Hetente háromszor van próba, igyekeznek minden valamirevaló seregszemlén és versenyen részt venni. Gombaszög, Zsellz, Svidník régi ismerősként üdvözli őket. Bejárták már Kelet- és Észak-Szlovákiát, egy alkalommal Magyarországon is szerepeltek. 1968-ban, a kassai Carnica és a Zeleziar profi együtte­sei mögött harmadikok let­tek, s erre nagyon büszkék, mert ők a szó legszorosabb értelmében véve is amatő­rök. ' Nézzük csak, mi minden kell ahhoz, hogy egy tánc­csoport működni tudjon? HELYISÉG A kultúrotthont a község önszorgalomból építette a Z-akciő keretén belül, 1964- ben adták át rendeltetésé­nek. Azóta szépen beren­dezték, a kultúrotthonnak fi­zetett felelőse van, Schmidt Ferenc személyében. RUHÄK Kétszer kaptak a CSEM.A- DOK-központtól segítséget, de sohasem nagy összeget. Igyekeztek ruhát vásárolni rajta, persze a legszeré­nyebb keretek között. Vol­tak ők már olyan verse­nyen is, ahol a másik cso­port egyetlen ruhája többe került, mint az egész szinai együttesé. Dehát szerencsé­re nemcsak ezen múlik. Minden színdarabot kény­telenek úgy megválasz­tani, hogy a díszletek és ru­hák lehetőleg fillérekbe ke­rüljenek, hogy színre le­hessen vinni a darabot! Itt nagyon érdekes ösz- szefüggésre bukkantunk. Az illetékes vezetők és művé­szi bizottságok a színvonal emelését kérik számon (jog­gal) műkedvelő táncosaink­tól, színészeinktől, ök vi­szont anyagiak hiányában kénytelenek gyengébb és igénytelenebb darabot beta­nulni (joggal) hogy egyálta­lán dolgozhassanak! Amíg az anyagi probléma nem oldódik meg, a leglel­kesebb és legtehetségesebb emberek sem tudják a ma­ximumot kiaknázni. ZENEKAR Ha pénz nincs, zene sincs. A cigányprímás nemigen jön ingyen hegedülni, és a tán­cot a zenével kell összehan­golni. Lenne a járásnak le­galább egy, „hordozható“ zenekara! Hány és hány iz­galmas percet élt már át a szinai tánccsoport a zene miatt! OKTATÓ Erőss Pálné és Mitro L. tanította be a táncok java­részét. (Van az talán negy­ven is!) Az utóbbi időben a fiatalok is segítenek, fő­leg Csurilla Erzsébet és Svenk Ferenc. TURNÉK Említettünk néhány hely­ségnevet. Ukrán és szlovák lakosok felé is közvetitte saját kultúránkat ez a kis együttes, és ezzel a lehető legszebb munkát vállalta és teljesítette. Bár akadna mi­nél több követője! ZÄRSZÖ illene még a könyvtárról, a kultúrotthonról írni. Nem lennénk azonban igazán ala­posak, és örüljünk annak, hogy a tánccsoporton át tényt tudtunk villantani a községre és szorgalmas em­bereire. Félfüllel hallottam az óvo­da-problémát. Azt hiszem, nem lehet kétséges: elkelne ide a magyar óvoda is, an­nál is inkább, mert né­hány évvel ezelőtt volt, de ki tudja milyen okból kifo­lyólag megszüntették. Szinán jól működő, gaz­dag szövetkezet van. Nem lehetne a kulturális alapból juttatni valamit a CSEMA- DOK műkedvelőinek? A fa­lunak közös érdeke, hogy rangja, tekintélye legyen, s nem hinnénk, hogy nem jut­na néhányezer korona ruhá­ra, felszerelésre. Hol Svidníken, hol Lőcsén, hol Gombaszögön tapsolnak nekik. Kívánjuk, hogy lel­kesedésük ne lohadjon le sohasem, hogy a láng, amit gyújtottak, bevilágítsa a kör­nyéket is, másokat is tettre serkentsen. Elégtételként — ha pénz­beli segítséget nem is tu­dunk nyújtani — álljon itt ez az írás és ez az egyné­hány fénykép. Jóindulatért — jóindulatot, szinaiak! (bt) .. A LELKES SZINAI EMBEREK KÖZÜL NÉHANYAN. Kolár Péter felv. ♦

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom