Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-08-19 / 33. szám
- fi] !'jíl$á(! 9 Gyárfás Miklós: A szobrász nem csodálkozott, amikor a Béke lelépett talapzatáról és megszólalt. Két évtized óta mást sem olvasott az európai sajtóban, mint hogy művei „az élet szépségétől sugároznak", meg hogy „elevenebbek a valóságnál is." — Jó napot, kislány — bóljntott és bátorítóan mosolygott a kecses lányalakra, aki a januári napsütés villogáséban elindult a műterem szegletéből a szobrász felé. — Jó napot — szólt halkan, zavartan a zajtalan könnyedséggel közeledő szobor —, meg sem lepődik, hogy lejöttem a talapzatról? — Nem. Tisztában vagyok á képességeimmel. Azt hiszem, Fodin sem Jépődött volna meg, ha Gondolkodója fölemeli a fejét az ökléről és társalogni kezd vele. A zseniális művészeknek számolniuk kel! azzal, hogy műveik élnek. Te, gyermekem, különben is a legjobb alkotásom vagy. — Szép vagyok? — Gyönyörű. Remélem, nem szégyenlecf magad előttem? — ö, dehogy! — A te meztelenséged nem más, mint az élet harmóniája. Szépséged az örök lét foglalatában áll. Ezért neveztelek el Békének. — Köszönöm. — Érzed, hogy milyen megtiszteltetés ért azzal, hogy Bék^ lehetsz? — ö, igen. — Remek sajtód volt Párizsban, Londonban, Moszkvában és Rómában is. Jövő héten múzeumba visznek. Bizony, kicsikém, a látogatók századokon át mosolyogva és meghatot- tan ácsorognak majd előtted, és ábrándozva sóhajtják, bizony, mégiscsak a Béke a legszebb dolog a világon. — Csakhogy én nem akarok múzeumba menni — hajtotta fejét kicsit oldalt a szobor, és kérlelően nézett a mesterre. — Nem akarsz a halhatatlanok közé kerülni? — kérdezte a művész elnéző mosol)yal_ a naiv gyermeket. — Nem. — fes miért nem? — Utazni szeretnék. — De hiszen voltéi Rómában, Moszkvában, Londonban, Párizsban is. — Ládába csomagolva! — Természetesen. — De én másképp szeretnék menni... és mindenhová. — Nem egészen értelek. — Engem nem nagyon érdekelnek a látogatók sóhajai. — Nocsak... — 'fis a műértők hozsannái sem. — Bocsáss meg, gyermekem, de ha szerénységi rohamaid vannak türtőztesd magad. A hozsannák különben is csak közvetve érintenek téged, aki... mondjuk meg világosan, az én alkotásom vagy. — Az lehet, de ne tessék haragudni, egy alkotásnak is lehetnek önálló gondolatai. — No jő, halljuk, kicsike, miféle terveket forgstsz a fejedben — nevetett jóindulattal, és önmaga kedélyét élvezve a szobrász. — Nincsenek terveim, csak nem szeretnék... szóval nem szeretnék tovább izé lenni... — Mi? — Alkotás — nézett félénken a fiatal lányalak a hatalmas testalkatú mesterre. A tél hideg, fehér márványzata pattogott odakint a fény vésője alatt, szikééi beröpültek a forróra fűtött műterembe is. A Béke szerény mozdulatlanságban állt'a terem közepén. Most, a várakozás pillanatában talán még gyöngédebben érvényesült testének fiatalos rajza. A szobrász arcán megjelentek a türelmetlenség első jelei. — Kedvesem, én szívesen elbeszélgetek a saját halhatatlanságom jelképeivel, de nem szeretem, ha a halhatatlanságom butaságokat beszél. A szobor elmozdult az előbbi kérő helyzetből. ANTONIO ROBLES: — Halhatatlanság nies — mondta váratlanul és eddigi viselkedéséhez képest szemtelenül. — Csak nem azt akarod mondani, hogy a zsenik fölött is eljár az idő? — kérdezte bosszúsan a szobrász. — Nem. Világosabban akarom kifejezni magamat. A halhatatlanság nem más, mint a zsenik halálneme. Szóval ezen a módon szintén meg tetszik pia.jd halni. — Elég volt a butaságaidból — legyintett a mester —, tessék visszamenni a talapzatra. — Nem megyek! — Nem? — Nem. — Te, a fenekedre ütök! — elégelte meg a pimaszkodást az „élet szépségét sugárzó" nagyember. — Meg tetszene ütni a Békét? — Nem a Békét, hanem egy neveletlen kölyköt! Megértetted? — Meg. Különben, nyugodtan tessék ütni. Márványból vagyok. ' — Elég! A szobor haragos fiatalságának feszes vonalai ismét tőré-' kenyebbé váltak. * — £>n itt nagyon boldogtalan vagyok — sóhajtotta csüggedten. — Boldogtalan? Miért va,gy boldogtalan? — enyhült meg a szobrász hangja is. — Mert én a múzeumok helyett a külügyminisztériumokba és a parlamentekbe szeretnék menni. Oda, ahol aláirnak. — Mit? — A nyilatkozatokat meg ilyesmiket. — Már megint összevissza fecsegsz. Te nem politikai fogalom vagy, kedvesem, hanem művészi alkotás. Béke, de nem szavakból, hanem márványból. Nem éngedem, hogy olyan dolgokba avatkozz, amelyekhez semmi közöd nincs. — Igenis van közöm. Segíteni akarok az aláírásnál! — Csönd! — Mindenhová el akarok menni. Csak jussak be a szép formámmal meg a fiatalságommal a kísérleti telepekre... A- mikor a vén kecske tudósok megpillantanak, a szivük megtelik vágyakozással, a kezük meg remegni fog, és elszúrják az atomvacakjaikat. — Elég ebből a marhaságból! — Nem elég! íps bemászok a laktanyaablakon, ahol a pilóták bombázásra készülnek. Tessék csak elképzelni, megállók előttük! Nem márványhidegen, ahogyan a múzeumban kell álldogálnia Vénusznak meg a többieknek, hanem elevenen... Tessék elképzelni, megmutatom a pilótáknak eleven emberi testemet, a szépségemet, hogy lássák, kire akarják dobni a bombáikat... — Utoljára figyelmeztetlek, hogy ha nem állsz vissza a talapzatodra, én fogom magamat és teljesen átalakítalak. Addig faraglak, véslek, amíg megtépázott, fáradt öregasszony nem lesz belőled. — Sohasem leszek öreg!? — Nem? A szobrász kergetni kezdte a lányt. A karcsú, hajlékony Béke nesztelenül futott a mester előtt. Az utcáról beszikrázó januári fények vadul keringtek az üvegfalú műterem levegőjében. A magas, idős férfi mind hosszabbra nyújtotta lépteit. Kapkodott az előtte kanyargó és egyre áttetszőbbé váló fehérség után. Aztán, amikor látta, hogy már csak a kora délután villogó vonalait kergeti, megállt. Mi ez? Ügy látszik, meglépett a kicsike. A műterem nagy üvegtábláján lebámult az utcára. A keményre fagyott havon eivékonyodva futott a fény. A lány sehol. A talapzat üres. A szobrász vállat vont. Egy ideig elgondolkozva maga elé nézett, aztán odament a talapzathoz és ráállt. Nem hiúság, nem önös érdek vezérelte, csupán a művészet tekintélyét vette védelembe. Ha a szobor nem merte, úgy érezte, neki kötelessége vállalni a halhatatlanságot. Verebek és kollégisták Maria Luisa, Marla del Socorro, Maria Teresita, Maria Paz... Kis- léptű hernyók, kollégista lányok, akik csütörtök délutánonként sétára indultak a városi parkba, egymás kezét fogva, társnóikkol láncot alkotva, úgy néztek ki egyforma ruhácskáikban, mint egy játékvonat. Egy napon, amikor Maria Tere- sita boldogan lépkedett a többiek között, hirtelen verebekre lett figyelmes. Egy lei-picit még Is 1- rigyelte őket. Olyan azabadok voltak! — ő viszont csak csütörtökön volt szabad, s még akkor sem léphetett ki a láncból, melyet barátnőivel alkotott, mert Be- nita és Alejandra nővérek éberen figyelték minden mozdulatu- kst. Ebből a csodálatból, ebből az irigykedésből nem lett gyűlölet, hanem szimpátia- virágzott ki belőle. Mély és szomorú vágyakozás volt ez, természetesen, mint az olyan kislányé, aki vonaton ül és az ablaküvegen keresztül nézi, hogy milyen szabadon játszik a sok gyerek odakünn a mezőn. Maria Teresita elmesélte ezt a szomszédjának, akit Maria -de los Angelesnek hívtak, és a szimpátia és jóindulatú irigykedés csakhamar végigfutott a kollégista lányok láncán, mint egy alig észlelhető, finom rezgés. És ékkőé. történt, hogy az e- gyik kislány felkiáltott: Nézzétak, az ott az enyém!... És kiválasztott magának egyet azok közül a huncut, szemtelen kis verebek közül, amelyek úgy ugrándoztak az ágakon, mintha rugón rángatták' volna őket. Ogy tűnt neki. hogy átszállt a lelke abba a kismadárba, s most ott repked a fák koronái közt, vagy mámoros jókedvében a víztároló fölé repül és ott nézegeti magát a viz tükrében, vagy önteltségében berepül a vadállatok ketrecébe és együtt napozik az álmos szemű oroszlánnal. Már nem érzett szomorúságot, ha a verebeket látta. Ragyogott az arca csütörtök délutánonként, boldog volt, szemét élénken forgatta és igyekezett felfedezni a maga verebét. Parsze Maria de los Angolos is úgy érezte, hogy ezt a boldogságot ő is megszerezheti magának. így történt, hegy kijelentette, hogy ő is választ magának egy verebet, amely aztán arra lesz hivatva, hogy csütörtöki sétáikon ö- römet szerezzen neki. És aztán Maria del Socorro is választott magának egyet és Maria Lulsa is, és Maria Paz és Maria Fernanda is. A keréknélkü- 11. kisvonat minden Mariája választott magának egy .kedvencet. Mindegyiküknek megvolt hát a maga verebe! Még ennél több is történt: Olyan kedves és bájos volt a láncot alkotó húsz vagy harrrilnc kollégista lány, hogy csütörtöki sétáik nagy népszerűségre tettek szert a parkban. Idős hölgyek és öregurak. gazdasszonyok, ostyaárusok és strázsák várakoztak ott abban a reményben, hogy megláthatják az egyformán öltözött, bájos kis teremtményeket, akik fágranyltott szemmel, éberen figyelve keresik a „maguk*1 verebét. Még ugyanazon a tavaszon történt, hogy egy csütörtök délután nem- találták a szokott helyen a verebeket. Pedig ott voltak, hogy ne lettek' volna! Ez csak természetes! De egy sem — egy sem! — ugrándozott lenn a földön, hanem mind fenn voltak' a fák koronái között. Olyan lármát csaptak, hogy a járókelők felfelé pis- lantgattek, fellelkesülve ezen botrányos lárma hallatán. Mi történt a verebekkel? — Mit csináltak ott fenn? — Min vitatkoztak azon a csütörtökön? — Miért repdestek repeső szárnyakkal egyik gesztenyefáról a másikra? Könnyű megtalálni a magyarázatot, hiszen annyira kézenfekvő az egész. Oly vonzó és megnyerő volt a kislányok csapata, hogy a verebek, éppúgy mint azelőtt a kislányok is. kedvencet választottak maguknak. Ezért volt hát a nagy lárma, az ide-oda röpködés. Ezen vitatkoztak: Én Marin Pazt választom. Akkor én a Maria Teresitát. Az nem lehet, őt már én választottam! Miért nem mondtad hamarább? Akkor hát én Maria de los Angelest választom. Ugyan már! Éri az első perctől kezdve őt néztem ki magamnak. Az nem lehet! De Igen! ...És Így megy ez egész 'délután. Dénes Imre fordítása ELERHETETLEN FŐID +1 A közelmúltban közöttünk voltak, verset olvastak, beszéltek, vitatkoztak, gondolkodtak és egy sereg emlékkel távoztak Oláh János, Utassy József, a „kilen- cek“ magyarországi fiatal költők csoportosulásának tagjai és a fiatal Ferenczy Krisztina költőnő. Már akkor, de főleg utólag átolvastuk az Elérhetetlen föld antológiának szánt kéziratban lévő verseket és bár nem mindegyik ragadta meg a figyelmünket, úgy é- rezzük, hogy kötelességünk írójuk közül néhányat bemutatni. Legalábbis azokat, akikre okvetlen szeretnénk felhívni olvasóink figyelmét... (n) MEZEY KATALIN: Fordított Kőmíves Kelemen Jaj, nékem fordított Kömíves Kelemen, palotám falait növelő szerelem, vertvasú csákányom hiába emelem, felszökken, felépül Dévavár ellenem. Elbontom esteiig, felépül reggelre, elbontom reggelig, felépül estére, egyedül ne legyek foglya is végtére, bontom, de megépül reggelre, estére. Bonthatom vágyaim hófehér falait, űzhetem, hiába, építő hadait, az ész most kicsi úr, kicsi úr, nem segít, falakba, falakba vagyok berakva itt. Jaj, nékem, fordított Kőmíves Kelemen, palotám falait növelő szerelem, i vertvasú csákányom hiába emelem, Felszökken, felépül Dévavár ellenem. UTASSY JÓZSEF: Sejhaj Enyém a Marci gitárja! Féjcipőm Varga-Balázsé. S bevallom: Benedek ingét, mintha csak rámszabták volna. Gitár, ha pengetlek mért fájsz? Cipő, ha sétálunk mért sírsz? S ha begombollak, te szép ing, mért kapkodok levegőért? No dehát jókedvem kőtömb! Vagdoshat bele a villám. Legalább fölfénylik arcom s ragyok, mint a nadrág: itt ni. GYŐRI LÁSZLÓ: Rákospalota Bejárom gyalog majd a várost, elmondom, mit láttam ott. Ami van, hát a látomások. Bottal kopognak, vakok. Micsoda nyüzsgő, kimarjult valóság! Árva, ütődött vagyok. Lampionná] hordják szét a postát, pagodák állnak ott. A falhoz állva csókolózni fogtok, vakolat hull, a vállatok. Hajnaluk majd, kinyitnak a boltok. No és. Meglátlak ott. RÓZSA ENDRE: Faluvég elsuhan a vonat, fű lobog, porcelánszilánkok fogsora rág a bodzák tövén. hát dél van — szól a víz s a kavicsok között csak poroszkál tovább, motyog maga elé. úgy, úgy — mormolom én. (szeder potyog, varas.) ökrök farán legyek örvény-rózsája forr. zablát rágcsálva áll az idő: úgy, bizony, s bár néma — hogy nyerít! én hallom hallani.
