Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-08-12 / 32. szám
DEÁK FERENC: Graham Greene: a /áth^tatlaia japánok iiiiiiiiiniiiiim KlEiHSIlimiilllllllilillillllllllllllllllll • • A KÖLTEMÉNY A katona ott hevert a forró palasziklán, a igyekezett élete utolsó gondolatát mélyen eszébe vésni, de az elmúlással való hősies dacolása hamar megtört: gondolatnélkiili össze-vissza kiabálásba fűlt. A katona meghalt. Nagy. erős testében az ólom feketén lustálkodott. A palaszikla csillámló pereméről egyre nehezebb cseppekben hullott alá a vér. Aztán a forró júliusi délutánban megfagyott. olc japán ebédelt a a^S Bentley étteremben. ■ ^ f Mindenféle halételt rendeltek, s nagy ritkán, de mindannyiszor kis meghajlás és tiszteletteljes mosoly kíséretében szóltak egymáshoz a maguk megfoghatatlan nyelvén. Egyikük kivételével valameny- nyien szemüveget viseltek. A szomszéd asztalkánál üló csinos fiatal leány időnként szórakozottan rájuk pillantott. Nyilvánvalóan annyira lefoglalták saját gondolatai, hogy asztaltársán kívül senkire sem tudott figyelni. A puha, világos hajú, bájos arcocská.jú leány mintha valami régi, kissé a Régence-stí- lust idéző metszetről került volna ide. Beszédmodorát viszont eléggé élesnek találtam. Valószínűleg a cheltenhami vagy más hasonló női colle- ge-ben vette fel ezt a modort. Ujját jegygyűrű helyett férfias pecsétgyűrű ékesítette. A japánokkal szomszédos másik asztalkához ültem le, s eközben hallottam a lány szavait: — Most tehát, érted, a jövő héten megesküdhetünk. — Gondolod? — a társaságában lévő férfi meglehetősen lehangoltnak látszott. Bort töltött a poharakba. — Igen, csakugyan, de anyám... A mondat végét nem hallöt- tam, mert a legidősebb japán mosolyogva és udvariasan hajlongva fölemelkedett, s hosz- szú beszédet tartott, amely úgy hangzott, mint valami riadalom a tyúkólban. A többiek mosolyogva, előredőlve figyeltek a szónokra. Én is. A vőlegény a leányéhoz hasonló típushoz tartozott. A- hogy ültek egymás mellett, világos fá.jú falborításba illesztett miniatűrökre emlékeztettek. A férfi lehetett volna .fiatal tengerésztiszt Nelson idejében. amikor az érzékeny természet nem gátolta az emelkedést a ranglétrán. — Adnak előleget, ötszáz fontot — közölte a lány. — És a kiadói bevétel felét. Ez a rideg kereskedelmi nyilatkozat a szó szoros értelmében megrendített, s az is, hogy egyazon foglalkozást űzünk. A- ligha több ez a lány húszévesnél, s igazán jobb sorsot érdemelne. — De a nagybátyám... — mondta a fiatalember. — Magad is tudod, hogy vele semmire se mész. És különben is, így teljesen függetlenek leszünk. — Te leszel független — mondta a fiatalember kényszeredetten. — Kizárt dolog, hogy egész életedben kedved lenne borral kereskedni... Beszéltem rólad a kiadómmal. Nagyon jók a kilátások, feltéve, hogy elkezdesz egy kicsit olvasni. — Semmit sem értek a könyvekhez. > — Eleinte segítek neked. — Anyám azt mondja, hogy az írás afféle mankó... — ötszáz font meg a kiadói bevétel fele — teljesen megbízható mankó — felelte a lány. — Jó bor, ugye? — Nem rossz. A fiatalemberről kezdett megváltozni a véleményem. Nem volt Nelson-korabeli ember: vereségre ítéltetett. A lány oldaltámadásba ment át, tüzet nyitott: — Tudod, mit mondott Mr. Dwight? — Ki az a Mr. Dwight? — Kedvesem, te nem figyelsz rám! ,Mr. Dwight a kiadóm. Azt mondja, hogy az u- tóbbi tíz évben nem találkozott szerzővel, aki első regényében a megfigyelőképesség ilyen erejéről tett volna tanúságot. — Remek... — jegyezte meg szomorúan a fiatalember. — Remek... — Csak azt kéri, változtassam meg a címet. — Igen? — Nem tetszik neki az ö- rökké zúgó áradat. Szeretné, ha Chelsea-i cimborák volna a címe. — Mit válaszoltál? — Beleegyeztem, természetesen. Ügy gondolom, hogy első regény szerzője ne rontsa kiadója hangulatát. Még kevésbé akkor, ha ő fizeti az esküvőnket. Nem igaz? — Igen, igen, persze. — A fiatalember szórakozottan ke- vergette villájával a bort. A japánok végeztek a hallal, és tört angolsággal, de választékos udvariassággal megkérték az idős pincért, hogy hozzon nekik gyümölcssalátát. A lány rájuk nézett, aztán reám. de lerítt róla, hogy látni csak a saját jövőjét látja. Nagyon szerettem volna óva inteni egy olyan jövőtől, amely egy Chelsea-i cimborák című első regényre épül. Osztottam a fiatalember anyjának nézetét. így gondolkodni, persze, megalázó, de már túlléptem a hatvanon, valószínűleg egykorú vagyok az anyával. Szerettem volna megkérdezni a lánytól: egészen biztos-e abban, hogy a kiadója igazat mond neki? A kiadók is emberek. Néha eltúlozzák a fiatal, csinos szerzők értékeit. Vajon öt év múlva is olvassák még a Chelsea-i cimborákat? Kész-e a súlyos erőfeszítések éveire, a terméketlen munka éveire í- télni önmagát? Az évek múltával nem megy könnyebben az írás. Mind nehezebbnek é- rezzük a napi munkát, és az úgynevezett „erős megfigyelőképesség“ gyengülni kezd. — A következő regényem Saint-Trot ez életéről szól majd. — Nem is tudtam, hogy jártál ott. — Nem jártam. Friss benyomások kellenek. Azt hiszem, hat hónapot tölthetünk majd ott. — Mire letelik, vajmi kevés marad az előlegből. — Az előleg csak előleg. Ötezer példány eladása után megint kapok tizenöt százalékot. tízezer után — már húsz százalékot. Azon kívül, drágám, jön az új előleg, amikor a második könyvet befejezem. Mégpedig vastagabbat, ha a Chel-' sea-i cimborák hamar kifogy. — És ha nem? — Mr. Dwight azt mondja, hogy igen. Ha valaki, ő tudja. — A nagybácsim az elinduláshoz adna ezerkétszázat. — De kedvesem, utazhatsz-e akkor Saint-Tropezba? — Talán jobb volna várni az esküvővel, amíg visszajössz... — Esetleg vissza se jövök, ha jól megy a Chelsea-i cimborák — felelte ridegen a lány. — Hja úgy? A lány, rám nézett, aztán a japánokra. Kiitta borát. Élesen kérdezte: — összeveszünk? — Nem. — Már kigondoltam az új regényem címét: Kék azúr. — Ogy tudtam, hogy az a- zúr mindig kék. A lány csalódottan nézett rá: — Nem akarsz írónő férje lenni, ugye? — Még nem vagy írónő. — Annak születtem. Mr. Dwight azt mondja. Megfigyelőképességem ereje... — Ezt már elmondtad drágám. Nem tudnál az otthonunkhoz egy kicsit közelebb eső megfigyelésekre alkalmas helyet találni? Például Londonban? — Ezt már megtettem a Chelsea-í cimboráknál. A számla már rég az asztaluk szélén feküdt. A fiatalember elővette a pénztárcáját. fizetni akart, de a lány „Ez az én ünnepem!“ felkiáltással elkapta a papírlapot. — Mit ünnepelsz? — A Chelsea-i cimborákat, magától értetődik... Kedvesem, te mindenben kitűnő vagy, de néha... néha egyszerűen képtelen vagy felfogni a dolgokat. — A számlát szeretném... persze, ha nincs kifogásod ellene... én... — Nem, kedvesem, ma én fizetek, Mr. Dwighttal együtt. A fiatalember megadta magát. Éppen akkor, amikor váratlanul két japán szólalt meg egyszerre. Aztán elhallgattak, s mint akik összeütköztek az ajtóban, hajlongtak egymás előtt. Eleinte az volt az érzésem, hogy a fiatalok nemcsak külsőleg hasonlítanak régi mi-' niatűrökhöz. Ám csalóka az első benyomás! A csinos külső mögött erő is, gyöngeség is rejtőzhet. Ha szomszédom a Régence-korszakban élt volna, valószínűleg egy tucat gyereket szül, fájdalomcsillapító szerek nélkül. A fiatalember pedig...? Az első fekete szempár könnyű zsákmánya lett volna Nápolyban. Megír-e valaha ez a lány egy tucat könyvet? A könyvek is fájdalom- csillapító nélkül születnek. A- zon kaptam magam, hogy a Chelsea-i cimborák bukásában reménykedem. Akkor a lányból fototmodell lesz, a fiú pedig a Saint James streeten bedolgozza magát a borkereskedelembe. Szomorúan gondoltam a lányra, mint nemzedékének Mrs. Humphry Wardjá- ra. és arra, hogy aligha érem meg azt az időt. Az öregség megment a lehetőségtől, hogy megvalósulni lássuk azt, amitől tartottunk, azt, amitől féltünk. Érdekelne, melyik kiadónál dolgozik Mr. Dwight. Könnyen elképzeltem megtervezett reklámszövegét, amely az írónő éleslátását, megfigyelőképességének erejét hangsúlyozza. Ha parányi bölcsesség van Mr. Dwightban, a borítólap fülén okvetlenül megjelenik a szerző fényképe. A recenzensek és a kiadók is emberek, és az ifjú regényírónő egyáltalán nem hasonlít Mrs. Wardra. Üjra meghallottam beszélgetésüket. amikor már az étterem bejáratánál a kabátjukat vették föl. — Mit gondolsz, mit ünnepelnek itt ezek a japánok? — kérdezte a fiatalember. — Japánok? Micsoda japánokról beszélsz? — kérdezett vissza a lány. — Néfia úgy tereled el a szót, hogy azt kell hinnem, nem is akarsz feleségül venni. TURCAN LÁSZLÓ ILLUSZTRÁCIÓJA A gyerek végtelenül nyugodtan ült apja ölében, s nagy. zöld szemét le nem vette a könyvespolcról, az egyik könyvről. — Nem ertero. apa, miért mondod, hogy minden verssor, vagy versszak egy ember halálának pontos vetiilete... Azt sem értem, miért mondod, hogy nekem ilyen magasröptű dolgokról nem szabad beszélnem, és apukám, akkor miért hozod ezt a sok könyvet a házba? És miért írod a verseket, ha miattuk emberek halnak meg?... — Pszt... gyerek, nem mondtam már. hogy borzalmas éveket élünk! Ki ne mondd azt a szót, hogy halál, mert belép az ajtón, vagy a mennyezetről hull ránk, vagy épp a pincéből ökleli föl a padlót. Ha a halálról akarsz beszélni, mondj el egy verset, s én tudom, miről van szó. — De, apa, nem válaszoltál nekem. Mindig azt mondod, hogy buta, tafejű vagyok, hogy alapjában véve semmi sem érdekel. Nos, mondd el nekem, miért írsz verset. A priccsén felnyögött valaki. Aztán egy kis piros tócsa szökkent a szürke falra. — Repülő piros tavacskák! — kiáltotta valaki, de hamar abbahagyta, mert mind a két kezét újból a viszketés őrjitó hulláma öntötte el. — Van-e itt orvos? — kérdezte egy darab sötétség. — Orvos? Igen, méghozzá professzor! — válaszolt egy másik darab sötétség. — Akkor mondja el, miért viszket ennek itt a keze?. — Mondjam-e, könnyebb lesz-e? Bőrbetegség... Szurokkal kenje be... Ha talál ezen a világon szurkot — válaszolt a sötétség, s még hozzátette — az ólomtól van. Amaz, aki piros tavacskákat röpít a falra, az a tüdejét köpi. — Az is az ólomtól van? A válasz elmarad. Mert a barakkba belépett valaki és abban a pillanatban nappali fény csillant fel. Egy vak ember megkérdezte: — Miért van szükség ilyen sok ólomra ezen a világon? A napfényes ember válaszolt neki, s aztán kiparancsolta az éjszakába. (Ilyen az élet: egyik éjszakából a másikba). Amikor a nyomdászinas kezében fehér szárnyával csapkodni kezdett a költemény, már minden rendben volt. A szerkesztő kicsit csodálkozott rajta (a versen), de azt mondta: hadd menjen. A korrektor egy fiatal özvegyasszony volt. s a verset parányi könnyekkel szurkálta tele. aztán megkérte főnökét, hogy engedje haza (másnap már közölte is a lap, hogy egy fiatalasszony ezen a tájon szokatlan halállal hunyt el. Egy borotvapengével fölhasitotta a gyomrát). . Szóval a mester még leszldta a fiatal gépszedót, mert zúgolódott. hogy nem hadljeientést adnak neki, hanem verset. S a költemény fehér szárnyával csapkodott, szabadkozott, de szép sorait ólomba fagyasztotta a gép. Kora hajnalban megjelentek az utcán a rikkancsok, s vitték. osztották a friss kendermagos hírlapot. Nagy rumos teát ittak rá. s várták az újabb kiadást. Aki nem tudja, hogyan készül a lap, majd egy szép napon valami ismerősével, vagy egy közös látogatás alkalmával mindent megért, megtud. Az előbb említett háborús újságnál egészen különös praxis folyt. Minden héten új ólmot kaptak, s a régit elszállították tőlük. Hadd mondjam el ezzel kapcsolatban a nyomdák öntödéjében szájról szájra lopözó kis mesét. ,.Ök egy szép napon rájöttek, hogy terjeszteni kell a kultúrát. Egy költemény például a könnyekig meghatotta őket. s akkor határozták el. hogy az ólombányák ózondús levegőjéből előkerülő szűz ólmot a nyomdába kell szállítani, „de- florálás" céljából. Innen a vers- és hlrsorok szentséges ihle- tödéssel önként vonulnak be egy töltény konfúzus lövedékébe.“ Most pedig, végül, hogy ne legyen unaT-nas és összefüggéstelen az egész dolog, hadd szúrjuk ide: az a bizonyos katona a hegyek között, azon a szikrázó palasziklán egy vers első négy sorától szenvedett ki. (Óh, kultúra! — ezt kiabálta szegény. de nem jött senki segítségére.) Az a buta gyermek nem tudta, hogy apja harmadnapra megír egy nagyszerű verset. Az a gyerek nem hallgatott az apai szóra és megkérdezte: apa. miért írsz verset, ha annak minden sora egy emberi halál pontos definíciója? (Apropó: az ólmot minden héten elszállítják, s a verssorok önként vonulnak be a töltény konfúzus. de ihletett lövegébe). S a halál a pincéből fölöklelte a költő házát. Továbbá: a napfényes ember a vak rabbal tudatta, az irodalom és a kultúra fölülről is tápolt gyors fejlődését, s amikor kitessékelte a MAS 1K éjszakába, közölt vele egy egész költeményt. No. és az öngyilkos asszonykáról is szólnunk kellene. Miért is sírt oly keservesen, míg a hibákat böngészte e vers kefelevonatában? Hangod hallom, de te békéddel ölelkezel már örökös elválaszthatatlan szerelmesekként szétfolyó szemét a föld megért benneteket ruháitokat leveti s fölszívja testeteket így váltok eggyé egészen te meg a csend hangod hallom s lám már csak a megszokás bitorolja kis részedet nekem ki hiszi el. hogy magamnál jobban szerettelek?
