Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-08-05 / 31. szám

*?«£» t • * "* A japán gazdasági csoda titka Egy magyarországi újságíró mesélte az alábbi esetet. Műszaki bizottsággal járt a Felkelő Nap országában. Egy kohászati üzem megtekintése közben a csoport egyik tagja hazai szokás szerint feltette a kér­dést: Hány százalék a selejt? A vendég­látó mérnökök egymásra tekintettek, majd rövid tanakodás után előzékenyen bocsá­natot kértek a kérdezőtől; nem értik, mire kíváncsi. Selejt nincs, ez a fogalom isme­retlen a gyárban. Valahányszor társaságban a munkaer­kölcsre terelődik a szó, egyik hazai kollé­gám minduntalan elmeséli az alábbi tör­ténetet. Japán műszaki szakemberek se­gítségével épült egy gyártelepünk műszaki berendezése. Miután néhány hónap múltán befejezték a munkát, a gyár vezetősége búcsúestet rendezett a rokonszenves tá­volkeletiek tiszteletére. A vacsora kellemes hangulatban zajlott. A gyárxgazgatő a ke­délyes beszélgetés közben a következő kérdéssel fordult japán szomszédjához: árulja el, hogy érezte magát hazánkban? Az önök hazája rendkívül szép, gazdag or­szág, vendégszerető emberek lakják — vá­laszolta udvariasan a japán mérnök. S ha már itt tartunk — társaim nevében is — ezúton kérek bocsánatot azért, hgy nem vettünk részt az önök sztrájk-mozgalmá­ban. De hát nem vagyunk tagjai az önök szakszervezetének. Lesújtó, hogy a nálunk megszokott mun­kaütem egy japáni előtt sztrájkmozgalom­nak tűnik. Gazdasági helyzetünk egyik sarkalatos okára tapintott a derék távoli vendég; a munkaerkölcs kérdésére. Ezúttal azonban azért említettem a két történetet, hogy már bevezetőben is szemléltessem a japán gazdasági csoda titkát. A második világháború teljesen szétdúl­ta Japán gazdaságát. Az ország elvesztette a háborűtj rengeteg anyagi és emberáldo­zatába került. Ráadásul — a történelemben először és egyelőre utoljára „megkóstolta“ az atomháború borzalmait. Olyan csapás volt ez a szigetországra nézve, hogy a leg­nagyobb optimizmus mellett is hihetetle­nek tűnt, hogy belátható időn .belül hely­reáll a gazdasági egyensúly. Eleinte lassan haladt az újjáépítés. Aztán rohamos fej­lődésnek indult a japán népgazdaság. Kö­rülbelül 1950—51-től számítjuk a japán gazdasági csoda születését. Négy év alatt kétszeresére nőtt az ipari termelés. A nem­zeti jövedelem évente legalább 10 száza­lékkal gyarapodik s a japán tervezésügyi minisztérium közleménye szerint a gyara­podás a következő években sem csökken. Japán rövidesen utolérte az Egyesült Államokat az acéltermelésben, sőt az utób­bi években már maga mögé utasította a világ acél-nagyhatalmát. Kiütötte a nye­regből a büszke angol hajógyártást. Jelen­leg japán hajógyárakban épül a kapitalista világ vízijárműveinek a fele. Megfosztotta trónjától a svájci finom-müszerészetet, a német optikát, a csehszlovák motorkerék­párgyártást. Legújabban erősen veszélyez­teti az amerikai autógyártást. Tavaly pél­dául már öt millió autó gördült le a ja­pán autógyárak szalagjairól. Keserű össze­hasonlításként; hazánk az ötvenes évek elején körülbelül ugyanannyi autót gyár­tott mint Japán. Az egy főre eső autógyártásban máris az Egyesült Államok elé került, elvégre Japánnak csupán fele annyi lakosa van, mint az USA-nak. A japán ipar betört a világpiacra. Termékeinek jelentős részét exportálja. A japán árut világszerte be­csülik, mert kifogástalan és olcsó. A szakembereket legjobban az lepte meg, hogy Japán jóformán természeti kincsek hiányában jutott a világgazdaság élvona­léba. Valóban. Japán természeti kincsei elenyészőek. A nyersanyagot, a vasércet, szenet, naftát, többnyire messzi földről — Brazíliából, a Szovjetunióból, stb. — szál­lítja. Ennek ellenére, a világ legolcsóbb acélját Japán termeli. Hát nem csodálatos? Nyilvánvaló azon­ban, hogy csodák nem történnek. Minden jelenségnek objektív előzménye, okai van­nak. A japán gazdasági konjunktúra is nyilván nem véletlenül, hanem törvény­szerűen következett be. Egyesek a japánok páratlan hazaszere­tetével, önzetlenségével próbálják magya­rázni az ország virágzását. Tökéletesen igazuk van. Ebben az országban fanatiz­mussá, vallássá vált a becsületes alkotó munka. Nincs még egy országa a világnak, ahol olyan magas fokú munkatermelékeny­séget érnének el, mint Japánban. Látszó­lag úgy tűnikj hogy az elmés, automatikus gépsorok mellett nem is hús-vér emberek, hanem elektronikus computerek dolgoznak. Ez így igaz, amennyiben a pontosságot és a gyorsaságot vesszük alapul. Egyéb­ként ezek az ember-computerek nagyon is hús-vér alkotó emberek. Ha a japán gyárban megjelenik egy új, külföldi gép, abban a pillanatban körülve­szik az alkalmazottak, mérnökök, techni­kusok, munkások, figyelmesen megvizsgál­ják a legapróbb részeit, áttanulmányozzák működésének alapelveit. Mire a gép a he­lyére kerül, legalább tíz-húsz újítást, mó­dosítást, tökéletesítést végeznek rajta. Ké­sőbbi teljesítménye, műszakai, adatai hal­latán a kivitelezője sem ismerne rá. Néhány évvel ezelőtt az újító mozgal­mat szocialista vívmánynak kiáltottuk ki. A japán újító mozgalom méretei azonban közgazdászainkat is jogos ámulatra kész­tetik. A vállalkozók a legmesszebbmenően támogatják. Nemhiába, a befektetés kama­tostól megtérül. Egyébként a látszólagos fanatizmus mö­gött is megfontolt számítás rejtőzik. Mind a vállalkozók, mind az egyszerű alkalma­zottak részéről. Egy átlag japán így véle­kedik: többet, jobbat termelek, végered­ményben én látom hasznát. Elvégre bizo­nyos vonatkozásban fogyasztó vagyok s a termékek végső soron hozzám kerülnek vissza. Nem beszélve arról, ha becsülete­sen végzem a kötelességem, úgy a kerese­tem is nagyobb, előmenetelem is biztosít­va van. Olyan recept ez, mely nem kerül pénzbe, és bárki alkalmazhatja. Nálunk is. A közgazdászok nem győznek eleget cso­dálkozni: hogyan lehetséges az, hogy a japánok a nemzeti jövedelem egyharmadát beruházásokra és a műszaki fejlesztésre fordíthatják? Egyszerű a magyarázata. Míg a legtöbb ország óriási eszközöket áldoz fegyverkezésre s az egész világ — már amennyit hivatalosan bevallanak a kormá­nyok — évente 180 milliárd dollárt áldoz hadi kiadásokra, a japán hadi költségvetés a nemzeti jövedelemnek mindössze 1—2 százalékát teszi ki. Lehetőségük nyílik ar­ra, hogy a megtakarított pénzből szinte 4—5 évenként felújítsák a gépi berende­zéseket s lépést tartva a műszaki fejlődés­sel, állandóan a világ élvonalában maradja­nak. A japánok az élvonalban maradást lét­kérdésnek tekintik. Öva-óvják tekintélyü­ket'. Ezért nem ismerik a selejt fogalmát. A japán vállalkozó szellemet szolgálják a pénzintézmények is. Az egyetemes álla­mi bank és a kereskedelmi bankok (a vál­lalatok 70 százalékát pénzelik) nem egy­szerű fizető intézmények. Figyelmesen kö­vetik a világpiac alakulását. Ez a magya­rázata annak, j^igy a japán export mindig a legelőnyösebb piac felé irányul. Általános ^^alapelv, hogy nyersanyagot, félkészárut nem szállítanak ki. Túlságosan nagy fényűzésnek tartják. Messzi földről, költséges úton jutnak hozzá. Ezért inkább „meghatványozzák“ munkával s így kerül a piacra. Nincs ilyfajta statisztika, de érde­mes lenne kiszámítani, hány koronáért kél el a világpiacon a japán acél kilója? Ha a miniatűr tranzisztoros közszükségleti cikkekre gondolok, az az érzésem, néhány- szorosan drágább az aranynál. A japán gazdasági „robbanás“ kezdetén az ország lakosságának jelentős része írástudatlan volt. Míg nálunk azt firtatjuk, érdemes-e az oktatásba, művelődésbe in­vesztálni, a japánok habozás nélkül a nem­zeti jövedelem egynegyedét fordítják az oktatás céljaira. Ma a lakosság számához arányitva Japánban van a legtöbb középis­kolás. Hasonló a helyzet a főiskolai vég­zettség terén. Minden harmincadik japán állampolgár főiskolai végzettséggel rendel­kezik. A gyárak, vállalatok csak úgy hem­zsegnek a mérnököktől. Néha egyszerű munkabeosztásban, a géppadok mellett is mérnökök dolgoznak. Ennek ellenére azt állítják, hogy kifizetődik a művelődésre fordított beruházás. Talán nem vagyunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy éppen az általános műveltség és a szak- képzettség fejlesztése teremtette meg a japán gazdasági csoda alapjait. Gondoljunk csak a minduntalan megcso­dált műszerekre, villamosipari cikkekre, a világmárkájú személygépkocsikra, motor- kerékpárokra. Mind. mind a mérnökök, technikusok agyában született. Az ész Japánban egyébként az egyik legfontosabb gazdasági tényező. Legalább olyan — ha nem nagyobb — szerepet ját­szik az ország gazdasági fejlődésében, mint a beruházások, a munkatermelékenység stb. A könnyebb szemléltetés kedvéért egy kicsit betekintünk a japán ipar egyik leg­nagyobb és leghíresebb vállalatának, a Honda Motor Co. műhelyébe. A most 62 esztendős Szoicsiro Honda 1948-ben egy deszkából összetákolt kovácsműhelyben kezdte Hamamacu kikötőjében. Motorke­rékpárjaival rövidesen elárasztotta a vilá­got. Néhány évvel ezelőtt • elhatározta, hogy autógyártással kísérletezik. Azóta a világ legrégibb, tradícióval és tapasztalattal ren­delkező autógyárai is rettegnek a Honda- ;<onkurrenciátől. ItMiHS A Honda gyár „agytrösztjében“, Nikurá- ban 800 válogatott mérnök dolgozik. Nem kevesebb azonban a kutató és tervező mér­nökök száma az itabasi, tokiói, hamamacui, suzukui, sajtamai, sajamai üzemekben sem Összesen évi 11 millió dollárt fordítanak a kutatásra és tervezésre. Az egyes üze­mekben jóformán több a tervezőmérnök és a tudós, mjnt a technikus középkáder és a munkás. Japánban általában „hondaiz- musról“ beszélnek. S a „hondaizmus“ a korszerű japán kapitalizmus színejava. A cikk szűk terjedelme kevés ahhoz, hogy aprólékosan elemezzem a japán gazdasági csoda egyes alapvető tényezőit. Ügy vélem azonban* hogy olvasóink így is megértet­ték, miből ered a Felkelő Nap országának virágzása. PALÁGYILAJOS Magyar partizán sí egy szlovák falu temetőjébi Júlia — aki sose járt kéz a kézben édesapjával Néhány nappal ezelőtt régi jó ismerősömmel — aki a tú- röcmártoni partizánok egyik csoportparancsnoka volt, Tre- bostovon jártam, azon a vidé­ken, ahol sokadmagával 25 év­vel ezelőtt a csehszlovákiai dolgozók szabadságáért véres csatákat vívott a, betolakodók­kal szemben. A kis csodálatos fekvésű falucskába egy magyar partizán síremlékéhez jöttünk tisztelegni. Utoljára 1964 jú­liusában jártam itt. Akkoriban Verebes Sándor sírhantja előtt egyszerű nyírfakereszt állt. Ma kőből készült emlékmű, a falu hálás lakossága emelte a ma­gyar hősi halott emlékére. Amikor a temetőben Matej Hruska a régi harcos időket elevenítgette, én gondolatban Pomázon jártam. 1964 júliusát írták akkor, amikor a tanács­háza előtt gépkocsim megállt. Velem kellett volna jönnie Po- mázra Hruska bácsinak, a ma­gyar partizánok volt szlovákiai zászlóalj parancsnokának is, aki azonban elfoglaltsága miatt nem jöhetett. Csak a régi név­sort adta át, s meghagyta, ok-< vétlenül keressem fel Pomázon élő négy bajtársát és Verebes Sándor hozzátartozóit. Lajos Károly volt szakasz- vezetőmet ölelem — jól em­lékszem ezekkel a szavakkal eresztett útnak Matej Hruska. Pomázon nem tudom ma Is így van-e, de 64 júniusában a Szamóca utca 7 szám alatti házban leltem rá Lajos Károly­ra, aki felesége, fia, menye és unokája társaságában volt. Elő­ször nem tudták mire vélni jöttömet, de már első monda­tom feloldotta a feszültséget. — Hruska elvtárs tisztelteik — Hogy van az öreg? De­rék ember volt... Szerettük őt... Igazságos volt és mindig kiállt mellettünk, magyarok mellett. Arra kérem Lajos Károlyt, meséljen a trebostovoi idők­ről. A volt partizán szakasz- vezető ránézett fiára, menyére — mintha szeme is felcsillant volna — igen, ők már bizony többször hallhatták Lajos Ká­roly szlovákiai háborús emlé­keit, — aztán egy nagy sóhaj után elkezdte. — ...Tudja, az úgy volt, hogy csapattestünket a Szállási idő­ben Szlovákián át Németor­szág felé irányították. Márton­ban vagy húszán - köztük öten pomáziak — leléptünk. Hallot­tuk mi már akkor, hogy erre a szlovákiai erdőkben, hegyek­ben, szlovák partizánok vannak meg szovjetek, de más nemze­tiségűek is. Úgy határoztunk, felszivárgunk a hegyekbe... Persze a dolog nem ment si­mán. Az idegenből jött isme­retlent nem ölelik mindjárt ke­belre. Különösen, ha az ellen­ség mundérját viseli. Mi meg magyar egyenruhát hordtunk. A nyelvet sem bírtuk. Inkább csak kézzel-lábbal magyaráz­tunk... — Igen, jól emlékszem, este volt, kemény tél, fogvacogta- tó hideg. Végül is szerencsénk volt. Ahogy tébláboltunk az ál­lomás környékén, megszólított egy vasutas s értésünkre ad­ta: vigyázzunk, mert a tábori csendőrök meglephetnek. A jó- akaratú figyelmeztetésre mi is felfedtük kártyáinkat, nyíl­tan megmondtuk, szeretnénk a hegyekbe jutni. A vasutas se­gítségével még az éjjel Tre- bostovora kerültünk, s onnan a partizánok — Hruska bácsi parancsnoksága alá. Egész a felszabadulásig a hegyekben voltunk. Eleinte a málhát hord­tuk, de amikor a szlovák par­tizánok közelebbről megismer­tek bennünket, bevontak a fegyveres akciókba is. Egy ilyen bevetésnél vesztette éle­tét Verebes Sándor. A trebos­tovoi iskolában nagyobb német alakulat fészkelte be magát, rettegésben tartva a falu la­kosságát, és veszélyeztetve a partizánok bevetéseinek sike­rét. Március 14-ről 15-re vir­radóra megtámadtuk a néme­teket. Az egységet megsemmi­sítettük, de Sándort egy kézi­gránát megölte. A halottat ma­gunkkal vittük a faluszéli te­metőig. Kénytelenek voltunk ott hagyni, mert a németek segítségére érkezett egység erősen a nyomunkban volt. wO­A pomázi Verebes Sándor Itt Szlovákiában, Trebostovón ál­dozta fel életét a szabadságért. Felesége magára maradt a kis Júliával, akit a háborút járó apa nem is látott Felkerestem Verebes Júliát is Pomázon, aki könnyes szemmel, szinte sut­togva mondta: — Ha tudná, mily keserű perceim voltak gyermekkorom­ban „. azok az éveim, amikor barátnőim édesapjukkal kéz a kézben jártak, és nekem nem volt, akihez így szólhattam vol­na: Apa. Amikor nagyobb let­tem és felnőttem, már megér­tettem, miért nincs édesapám. Ahogy a mi szabadságunkért sok, más országbeli hős életét áldozta, úgy az én édesapám a szlovák nép szabadságáért tette ezt... illetve mindannyiunk életéért.-O­Itt ülök hát ismét Hruska bácsival a trebostovoi temető­ben. Csend, béke üli a falut, a völgyet és a messzi vidéket. Amott a Konciar, a Boksin, s a többi csúcs, emitt a tre­bostovoi patak. Huszonöt esz­tendővel ezelőtt völgyében a partizánok jártak le a faluba. Szlovák legények, szovjet era­berek, dezertált magyar kato­nák - partizánok. Az éj leple alatt jártak be a faluba, báto­rítani asszonyokat, gyermeke­ket, öregeket és lecsapni a be­tolakodóra, meg fasiszta csat­lósaikra. Erre hozta Lajos Károly az éjszaka leple alatt bajtársaival a temető felé Verebes Sándort, hősi halottunkat — mutat szé­les gesztussal Matej bácsi a lassan emelkedő ösvényen át az erdő felé vezető útra. Asszonyok jönnek, vagy húsz lépésre tőlünk megállnak, az­tán felismerik Hruskát s kö­zelebb jönnek. Megtudom, ők gondozzák, ápolják a sírt, gyer­tyát is hoznak, imát is ők mondanak, már több mint húsz év óta. — Magyar ember volt, mi meg szlovákul mondjuk érte a fohászt — beszéli az ezüsthajú Mária Repanová. 1945. március 15-én ő akadt rá a halott par­tizánra. — Reggel volt. Éjjel hó esett. Ahogy kljöttet falu szélén álló házunkból tóm, hogy emberi léptek ma vezet fel a horhoson, vusovával a nyomot köv itt a temető mellett ráa tunk a halottra. — Aznap éjjel a partiz megtámadták a falu iskol a német fasiszták szálláshi — emlékezik. A csatának német halottja volt. De a tizánok is veszteséggel ve tak vissza. Verebes töbt járt itt a faluban, jól en szem, egyszer éjjel ázó dermedten kopogtatott be zánk. Itt melegedett meg lünk. ő nem tudta a mi í vünket, mi az övét, de ; megértettük egymást, csodálatos?... Szép ember és halottan is jóságos vo arca. Középtermetű, őszhajú érkezik a temetőbe. Nél lépésre tőlünk tétovázón i áll, aztán leveszi kalap Közelebb lép és a sírra tat. — Rokonuk volt? — Nem — válaszolom csak jó barát. — Derék ember volt mondja az őszhajú ember, bostovo 48 férfijának é mentette meg. Az éjjeli t; dást követően a fasiszták lamennyiünket a falhoz tottak, Végezni akartak ve de aztán rábukkantak a gyár katona holttestére. V bes halála megmentette éle két. A támadásért előszc németek a falura gondol Illetve partizánjainkra, t magyar egyenruhás halott rebes megtévesztette ■ Nekem is kapcsolatom ve partizánokkal. Egyszer ma katonákat is hoztam ide... jel akadtam rájuk, az állt közelében... A mi kis fa hűségesen őrzi Verebes dór emlékét.-O­A martini partizánok parancsnokával még soká időztünk a trebostovói te tőben. Ültünk az egyik p; és Matej bácsi maga elé redve a 25 év előtti, ha napokra gondolt. Nem akai megzavarni s csak később tem fel neki a kérdést — j e itt már Verebes Júlia? f kor Pomázon beszélgettem le, azt mondta, nagyon sze né felkeresni a hegyi ösvéi két, amelyeken édesapja ut harcos útjait járta. És mé{ is mondta, sokat szeretne ni, hallani, a Szlovák Nett Felkelésről, hisz édesapám nek a felkelésnek volt a k nája — igen, így mondta kém Verebes Júlia. — Igen, járt itt — vála a volt parancsnok — mégp 1964 őszén, a SZNF húszi évfordulója során. Verebes lia édesanyjával együtt kei te fel a trebostovói temt A két asszony végigjárta ! kát az utakat, amelyeket partizánok jártunk be és mely Sándor végzetes útja 1945 március 15-ének hajna Meghatö volt, ahogy a sok hart látott szlovák falu I; magukhoz ölelték Júliát - gyermekükké fogadták a árváját... Úgy tudom, az huszonötödik évfordulóra trebostovóiak saját vendég ként szeretnék üdvözölni Ve bes Sándor hozzátartozóit s zokat a magyar partizánol akik a szlovák partizánok dalán harcoltak Csehszlová felszabadításáért. NAGY JE

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom