Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-11-10 / 45. szám

9 ui TUDOR ARGHEZf VERSEI Levél Különös volt a hangod, s az éj a szemeden. Megvívtunk, néma estén — s itt maradtál, nekem. Valóban, egy virág nő parancsolón a sorsban. Virág, véletlenül-lett, sehogyan és sehonnan, Harmatban ébred, álma bimbója szétfeszül, Egy zárt álomvilágból új álomba merül. Sem szörnyű tilalomfák, sem nyűgük nem lehet Egészen úr a szegfűk özöne felett. Oj illatokkal árad, rrtint óriási zápor. A te kígyód sunyin jön, kúszik egy más világból. — Ide szoktam kijönni a fo­lyóhoz, ha valamit el kell dön­tenem. A dombok hullámvonala előtt ott sorakoznak a telep karcsú és a völgybe mélyen benyúló palotái, a pengeblokkok. Eme­letsoraik. akár az egymásra épü­lő gondolatok, egyre magasab­ban szárnyalnak. Egy évvel ezelőtt semmi sem volt itt. Ugyanígy álltam a folyópar­ton. Elképzeltem a földből ki­növő állványerdőt, valósággá nagyítottam a telep makettjé­nek fehér, domború képét. Utolsó éves építész voltam­A húgom, Gabika, gipszágy­ban feküdt. Hónapok óta nem mozdulhatott. Mikor magunkra maradtunk a szobában, megijedtem. Elnéztem átszellemültem szép, mozdulatlan arcát, a sóvárgó mosolyt a' szája sarkában, a tiszta porcelánkék szemeket, a halvány ereket a halántékán. Sosem láttam még Ilyen szép kislányt, mint a húgom — gon­doltam. Kilencéves volt. — Mit olvasol? — kérdez­tem. — A történelemkönyvet. — Szereted a történelmet? — csodálkoztam. — Nem, de néha olyan szé­pek vannak benne. — Miről? — A szabadságról. Mit tudhat Gabika a szabad­ságról? Figyeltem: az arca egy­szerre mozgékonnyá vált. — Azt olvastam, hogy vala­kik elmentek, hogy harcoljanak a szabadságért. — Kik? — Már nem emlékszem. — Milyen a szabadság, Gabi? — Mintha repülnél. — A sze­me kitágult. — Mintha nagyon magasan repülnél, és zúgna a szél, és mindent, de mindent látnál. A hegyeket ts. — És még? — A rétet meg az erdőt. — A tengert is? — Azt ts. — Én házakat is látok — mondtam. Elképzeltem a telep makettjét fényesen, nagyban, színesen. — Tudom — mondta Gabi. — Te mindig házakat látsz. Ne: kém is azt rajzolsz mindig. A tenger szebb. — Ezt te még nein érted — mondtam. Aztán elszégyelltem magam. Azokkal, akik értették, sosem beszéltem ilyesmiről Számokkal, adatokkal dobálőz tunk, a logarléccel hadonász­tunk helyette. Csend lett. Később megkérdeztem: — És a tenger? Milyen a ten­ger, Gabika? — Nagy, hideg. — Miért hideg? — Nem tudom. Ne kérdezz — szólt rám. — Elrontod. A húgom szemében kialudt a fény. — Meséljek? — kérdeztem. — Ne mesélj. Nem szeretem, ha hazudtok. Ti nagyok mindig hazudtok. — Én nem. Amit a házakról mesélek, az igaz. — Te is hazudsz, és apa is. Azt hazudjátok, hogy nemsoká­ra felkelhetek. De nem kelhe­tek fel. — Dehogynem. — Látod? Már kezded. Me­sélj inkább igazat. — Miről? — A szabadságról". — Arról nem tudok. De ha akarod, inkább majd felolvasok valamit. Pétert évek óta ismerem. Kerültük egymást. Veszekedtünk. Mikor elvégezte a történelem szakot, falura került. Meglátogatott. Együtt sétáltunk ki a folyó­partra. Itt lesz a telep — mondtam. — Itt fogunk lakni — vála­szolta. — Dehogyis — mondtam. — Neked ott a helyed annál az iskolánál. Engem pedig ki tud­ja, hova helyeznek, ha végzek Nézte a vizet. — Nem akarod, hogy össze­házasodjunk? — De igen. — Mikor? — Nem tudom. Tudod, a munka... a szabadság... a füg­getlenség... — Nem szeretsz? — De — Ha szeretsz, hozzám -jössz, és kész. — Tudod mit? Majd csak ta­lálunk valami megoldást. Ki-ki ott, ahová kerül.' Teljes erejéből megrázott. Kiabálni kezdtem: — Honnan inspirálődsz eh­hez? — Mihez? — Ehhez a pózhoz. Megint megrázott: — Ez póz? Ide figyelj. Mu száj beszajkőznod a sablonokat? Azt hiszed, hogy ilyenkor nőies vagy? — Hülyeségeket beszélsz. Nem erről van sző. — De igenis arről van szó. Meddig akarsz még a képzelet­beli gumicsizmából szónokolni a képzeletbeli sárban? — Nincs semmiféle képzelet­beli gumicsizmám. — De úgy viselkedsz, mintha abban kellene járnod. — És miféle sárról vagy aka­dályokról vagy miről van szó? — Ezt szeretném én Is tud­ni. Már rég nem ilyenfajta aka­dályokat kell ^legyőznünk. — Ha tipegnék és befeste­ném a szám, nőiesebb volnék? — Nem. A nőiességnek nem sok köze van az ilyesmihez. Szeretsz? , — Szeretlek, de... — Látod, ez a különbség ket­tőnk közt. Én egyszerűen sze­retlek. ■ w — Csak tudnám, honnan, van’, benned ez a hülye férfiéi ön­érzet? — Egyszerű — mondta, és elnevette magát. Most, mikor egy év eltelté­vel ismét itt állók a folyópar­ton, a telep mái kész és még épülő házsorai előtt, először a húgomra gondolok. Kicsi* ki­lencéves élete talán már idő előtt elérkezett ,a felnőtté vá­lás pillanatához. Élete örök, fájdalmas vakáció volt: a tét­lenség vakációja.» Minden gyermeknek könyör­telenül meg kell ismételnie az emberiség fejlődését, át kell élnie a gyermekkor néhány éve alatt, hogy aztán képessé vál­jék az önálló létre, a munkára. Akár a fiatal fa a gyümölcsho­zásra. Gabika sosem vált ké­pessé erre, és mégis felnőtt. Már felnőttsége Is véget ért. Ma már — mint az öregek — csak az emlékezetben él. Utoljára ezt mondta, mikor ketten maradtunk: — Félek. — Itt vagyok, Gabika. — Ügy félek. Aztán sokáig hallgatott. Akkor értettem meg, hogy a félelem nem más, mint a vá­gyakozás szabadsága. Gabika szomorú vakációja vé­get ért. tisztázni, világosan megmagya­rázni neked. Lehet, hogy ez tesz idegessé. Ügy érzem, mint­ha kölcsönadtak -volna valaki­nek. Másokat megóvott a szen- timeptalizmusuk az ilyesmitől. Vajon van-, szentimentalizmus nélküli szerelem? Bizonyára; és én ezt akarom bizonyítani. A szerelem — míg fiatal az ember — nem védekező, in­kább támadó fegyver. Állandó­an bővül az élet tapasztalatai­val. A megható pillanatokat nem muszáj elnevezni, hisz nem ez a lényeg. Elfogadni, vállalni, megbecsülni — ez csak alibi, A szerelem .sokkal több ennél: két ember felismeri egymást, és felfedezi az összetartozás­ban, a függetlenséget — ez a szerelem. Szóval ilyesmiken töröm a fe­jem. Ne hidd, hogy butaság. Először gépelek életemben, ne haragudj a hibákért. A hely­zetjelentéshez még hozzátarto­zik: egy tanári szoba, ahol egy kezdő történész és filozófus mégiscsak szerelmes levelet ír." Itt állok megint a folyópar­ton. A válaszomat ezzel kezdtem: „Persze hogy van szentimen­talizmus nélküli szerelem. Le­tettem a vizsgáimat. Nagyon szeretlek.“ Már nem vagyok diák. Véget ért a gyermekkor is, az eszmélő létezés időszaka; és most' kezaődik, talán épp ma, vagy holnap az önálló cselek­vés ideje. Érzem az izmok, Ízületek, idegek »tökéletes működését, a mozgásban lévő csontrendszer harmóniáját, az erőt, a szépség utáni, szomjúságot, a fiatalsá­got. f A folyó pedig ősin és sárgán hurcolja felém az első elszá­radt faleveleket, ami annak a jele, hogy érik az idő; s to- ■vábbsodorja erről a partról az álmaimat, gondjaimat, vágyai­mat, oda, ahol be fognak tel­jesedni. Ceruzajegyzet Lantos, némítsd el lantodat, ne zengjen. A sóhajában bánt valami engem. És mintha a mélyhangú flóta Balgán kérdéssel ostromolna. S választ nem adhatok. Elbújni hagyjatok..... Furulya, pánsíp, trombiták, s ti, húrok! Vészhírrel, vad nyögéssel, imádsággal Szépültök. Szelek s vizek — ti is hallgassatok.' Mintha nem erre völna utatok. Felejtsd el, tó, lágy fekhely, tükrödet. S árnyunkat is, mely ott járt, és rajtad megmeredt. Egy visszhang, tompa nesz elég nekem, Hogy feltámadjon sok balsejtelem,' Melyekről tudni sem akarok én. Ne kergessen több ólom-fátyolű'rém. A régi seb ne fájjon újra... Elhallgatsz már te is, hegedű húrja?! Az ismeretlen költőnek Mikor építeni készülsz eszmény-oltárodat, Vigyázz, kancsal lídércek nehogy megcsaljanak. Ha egyszer a szavakban: lelkek közt járni kezdel. Esküd — álmodva tetted — kezdettől ne feledd el. Az embert fénybe öltöd, bolygókat dalra késztetsz. A bűbáj meg ne rontson, és hívságot se érezz. A titkokkal nem illik játszani csintalan. Ahány szó van a könyvben — annyinak héja van, S mind új zománcot áhít, frissebbét, mind eped: Hogy bensőjén is új tűz lobogjon, fényesebb. S bár évszázados átok szoros vasmarka fog, Te szolgálhatsz a műnek, s meg is tagadhatod. Hogy kész legyen egészen, a fal magasra érjen, A szíved, életed kell — kössék meg ők keményen. Dúdoló Aztán levelet kaptam Péter­től. „Nem tudom, mért nem írsz. Mikor nem vagy itt, úgy ér­zem, sohasem hitted el, hogy mennyire komolyan veszlek. Sok mindent nem tudtam még Az arcodat, szomszéd, nem ismerem még, De érzem: jössz, kísérsz, bármerre mennék, Nem hallom, hogy benyitsz, neszek között belépő, De mindig rád találok, míg az éj jő. Bármerre járok, bárhová is érek, Egy életen át űz kósza-lelkű lényed, Ködízű-, árny- vagy gondolat-magad — S csak azt lesem, jő már az alkonyat? És neved mindhiába kémlelem: Angyal vagy? lélek? füst-e? kegyelem? • A jöttöd mégis érzi, ím, e zsoltár, Felkél a néma ivén, s más lesz, mint ami volt már, És hirtelen cikázó, végtelen fény Fut át a mindenség éj-végtelenjén, Mini arany-kréta nyomán — fut a csóva, S ha a zsoltáros toll kalásza nö, ,S ha a zsoltáros toll kalásza nő. Nem én vagyok a szárba-szöktetö, Hiszen a kezem mindig is te fogtad, S a dal — tiéd, utánad dúdolom csak. A lépted ismerem és áhitom. Kezem alázatomban mellemre kulcsolom, S a teli könyv-polc jobbján várja jöttöd Egy karosszék, te ábránd! — tán betöltőd. Már megcsókoltam volna fénybocskorod szegélyét Ám — akár engem — nyugvás, csönd tégedet se ért még. Bölöni Sándor fordításai

Next

/
Oldalképek
Tartalom